13. fejezet- Titkolózás

Ehhez most inkább nem fűznék hozzá semmit. :) Inkább várom a ti véleményeteket! Írjatok bátran! :) Köszi! Puszilok mindenkit! :)

Ígéretemhez híven időben ott voltam Belláért az iskolánál. Még várnom is kellett rá. De nem izgatott. Rá bármeddig várnék. Felkavarta az életemet és nehezemre esett távol lenni tőle, de nem lehetünk mindig együtt. Eddig így is állandóan vele voltam hol La Pushban, hol náluk. Csoda, hogy a szüleink ezt eddig még nem tették szóvá. Pedig vannak kötelességek, amiknek eleget kell tennünk. Mostanában igyekszem is, de nem könnyű úgy megoldani, hogy ne nagyon csökkenjen az idő, amikor vele lehetek. Már arra is gondoltam mi lenne, ha átjelentkeznék az ő sulijába. Legalább nem lenne egyedül. Emiatt olyan szomorú, én viszont nem szeretem annak látni. Meg akkor még többet láthatnám. De ez már igazán túlzás lenne. Nem tudom Sam, mit szólna hozzá. Lenne belőle vita az tuti. Ráadásul szeretem a rezervátumi sulit. El is vetettem az ötletet. Nem értem Sam miért nem engedi, hogy elmondjam Bellának az igazat. Annyival könnyebb lenne minden. Igaz, amikor megismerkedtünk még egy egyszerű srác voltam. Szépen lassan sikerült felépítenünk a kapcsolatunkat, ami a bizalmon alapszik. Szerencsére eddig nem vette észe a változásokat, bár a bőröm forróbb, mint eddig. De mindig is magasabb volt a testhőmérsékletem.

Amikor Cullenékről kérdezett még ismeretségünk elején, ezt az egész tündérmesét csak legendának gondoltam. Nem is értettem, mi az a nagy érdeklődés, igaz mindig is mások voltak és ez az azért nem kerülte el az emberek figyelmét. Egészen néhány héttel ezelőttig. Rögtön elszerettem volna újságolni neki, de Sam megtiltotta. Ő a falkánk vezetője. Beszélt valami bevésődéses dologról. Teljesen nem értettem, mit jelent ez, hisz szeretem őt. Akkor miért ne mondhatnám el neki? Aztán eszembe jutott mi van, ha tisztában van Cullenék kilétével. De rájöttem, ez nem lehetséges. Cullenék nem fedik fel titkukat senki előtt. Bellát pedig mindenki kerüli ebben az ódivatú iskolában. Pedig ő a legmelegebb szívű lány, akit valaha is ismertem. Ezért nem értem mi okuk van rá. Sam is megnyugtatott, hogy nincs tudomása arról, hogy bárki is tudna, akinek nem kell, főleg Bella, ennek a másik világnak a létezéséről. Persze a rezervátum vénjeinek kivételével, akik mindenről tudnak. Az apám is tagjuk, úgyhogy szerencsém van, mert legalább előtte nem kell titkolóznom, míg a többieknek, a két legjobb barátomnak, Quilnek és Embry-nak igen. Állandó eltűnéseik miatt egyfolytában büntetésben vannak. Állításuk szerint nem zavarja őket, mert legközelebb ugyanúgy el kell lógniuk. Ezért nem irigylem őket. Azonban Bella előtt nem könnyű titkolóznom, de ezek szerint elég jól csinálom, mert eddig még nem kezdett el gyanakodni. Igaz, próbálok ugyannyi időt vele tölteni, mint eddig. Ha hirtelen elmaradoznék, az biztos feltűnne neki. Ezt Sam is megérti, így engedélyezte az ez irányú változatlanságot. A gondolataink által mindenki tudja mennyire fontos nekem és, ha őt elveszíteném emiatt, akkor inkább nem is csinálnám. Lehet ezért is jobb, ha semmiről sem tud. Mert, mi van, ha akkor undorodna tőlem? Egy vérfarkas nem éppen normális dolog. A többiek szerint, aki bevésődik, nem kell félnie az ilyesmitől, előtte nyugodtan fel lehet fedni kilétünket. Egyelőre hagyom és amíg bírom, addig igyekszem a változásokat elrejteni, de őt továbbra is szeretem. Ez nem változott. Most is az iskola parkolójában várom, ahogy megígértem. Csak akkor vagyok nyugodt, ha biztonságban elhagyta a vámpíroktól hemzsegő iskolát. Tudom, hogy Cullenék mások, de soha nem lehet tudni. Mindig olyan furcsán néznek rá. A szagukat meg már km-ről is megérzem. Nehéz nem elfintorodnom, amikor Bella is a közelben van, amikor úgy facsarja az orromat.

Nekem óráknak tűnő várakozás után végre megpillantottam kilépni az iskolából számomra a világ legszebb lányát. Azonban meghűlt a vér az ereimben, ahogy megláttam kikkel közeledik. Nem lehet igaz, hogy a veszélyt keresi. Ezt nem hagyhatom. De, mit tehetnék anélkül, hogy bármit is elárulnék neki? Megőrjít a tudat. Muszáj lehiggadnom, mire ideér, nehogy észrevegyen bármit is. Elköszönt tőlük. Mindjárt itt van. Hirtelen a karjaimba vetette magát. Erre nem számítottam, de örültem neki. Ez azt jelenti, én is fontos vagyok a számára. Szorosan zártam a karjaimba, a melegbe. Elég fázós, ezért biztos jólesik neki a belőlem áradó hőség.

−Mi a baj? – simogattam meg a hátát. Nem kerülte el figyelmemet, hogy zaklatott valamiért. Felemelte fejét, mélyen a szemembe nézett és lágyan megcsókolt. Nagyon szerettem volna tudni, mi történt, de nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam vissza. A részletek ráérnek később is. A testemben azonban gyülemlett a feszültség, ami érezhető is volt. Fejembe bevillant egy kép. Szemem elsötétedett a dühtől, de igyekeztem uralkodni magamon. Ajkaink elválása után alig bírtam a mérgemet csillapítani. Persze ebből Bella mit sem látott. Legalábbis szerintem. De ha valamelyikük bántotta, azt megkeserülik. – Talán Cullenék bántottak? – kérdeztem reszketve. Értetlenül nézett rám, arcán megdöbbenés ült.

−Nem. De hogy is. – szemével meglepetten pislogott. – Épp ellenkezőleg. – vajon ezt meg, hogy érti? Utálom a ködösítést, de türelmet erőltettem magamra. Szavai némileg megnyugtattak. Jobb, ha a közelébe se mennek többet. – Alice Cullen segített nekem és megmentett. – tudtam, hogy történt valami. Előttem nem titkolózhat. Vártam a folytatást, de úgy láttam részéről lezárva a téma. De én nem voltam hajlandó ennyiben hagyni.

−Ezt, hogy érted? – muszáj tudnom. Senkinek nem hagyom, hogy bántsa. Még saját magamnak se. Sam erre azt mondta, nagyon figyeljek oda. Nem veszíthetem el mellette a fejemet. Ki tudja, mi lenne akkor. Azt pedig soha sem bocsátanám meg magamnak, ha miattam esne valami baja.

Barna szemeit az enyémbe fúrta. Szívem dobogása kissé felgyorsult.

−Igazából semmi komoly. – próbált ködösíteni, de erre nem voltam vevő.

−Bella! – szóltam rá erélyesebben, mint szerettem volna. Ha ezt a szerinte apróságot képes lenne eltitkolni előttem, akkor nagy lehet a baj. De pont én beszélek, aki a legnagyobb titkot, ami csak létezik a földön, nem mondhatom el neki. Olyan kétszínűnek érzem magam.

−Oké. – engedett végül. Aztán lehet, tényleg nem komoly csak nem akarta, hogy aggódjak. Még csak nem régóta járunk, de már elég rég barátok vagyunk. Ez alatt az idő alatt volt időnk rongyosra ismerni egymást. Ezért is ilyen jó a kapcsolatunk. – Az ebédlőben volt egy kis balhé és Alice meg Jasper megvédtek. Ha nincsenek ott, nem is tudom, mi történt volna velem. – motyogta alig érthetően levegőt sem véve. Azonban ez még mindig pontatlan. Balhé? Miféle balhé? Mért nem mondja el nyíltan? Elég jól ismer, tudja, milyen heves a természetem, most még jobban is, amiről ő nem tud, azt viszont tudja, képes vagyok uralkodni magamon, ha attól fél, esetleg botrányt csinálnék. De ezzel csak még jobban feldühít és akkor nem biztos, hogy menni fog.

−Milyen balhé? – kérdeztem komolyan. Valahogy a vidámságom, ami a jellememhez tartozott, tovaszállt. – És kérlek, ne hallgass el semmit!

−Csak annyi történt, hogy néhány srác odajött ebéd közben az asztalomhoz és erőszakoskodott. Aztán megjelent Alice Jasperrel és megvédett. Ennyi. Mondtam, hogy nem komoly. – ez már sok volt. Agyamat elborította a szürke köd. Talán most hálásnak kéne lennem Cullenéknek. Nem tudom miért tették, amit tettek, de idáig azért még sem süllyedhetek, még akkor sem, ha valóban segítettek. Kattogott az agyam. – Nyugodj meg! Jól vagyok. Tényleg nem volt komoly az egész. – Bellának is feltűnt a beállt változás, de még nyugtató szavaira sem párolgott el a sötét köd a fejemből. Jake! Jake! Jake! Ne csinálj hülyeséget! Mondogattam magamnak. El kéne tolni Bellát. Ebben az állapotomban nem jó, ha a közelemben van. De nem voltam rá képes. Addig, amíg a karjaimban van, könnyebb visszafognom magamat. Néhány srác felnevetett mögöttünk. Bella összerezzent. Ez szintén nem kerülte el figyelmemet. A nevetés irányába néztem. Három-négy srác haladt az egyikőjük autója felé.

−Ők azok? – bukott ki belőlem. Félénken feléjük tekintett, majd bólintott. Nem volt erőm többé gondolkodni. Az ösztöneim vezettek. Elindultam feléjük. Bella elkapta a karomat.

−Mit csinálsz? – kérdezte riadtan. Tudatában voltam, hogy ezzel a viselkedéssel megrémítem, még sem voltam képes leállni.

−Móresre tanítom őket. – próbált a karomnál fogva visszatartani, de meg se éreztem erőlködését. Cipeltem magammal.

−Kérlek ne! – elém állt. Ettől megtorpantam. – Erre semmi szükség. Jól vagyok. – szemei megigéztek, mint mindig, mikor beléjük néztem. A fejem kitisztult. Sikerült lehiggadnom. Bella előtt nincs értelme balhét csinálni. Volt ma bőven része benne.

−Oké. – egyeztem bele végül. – De ezt nem fogom annyiban hagyni. – szögeztem le. De nem ám. Ezért még megfizetnek. – Bella! Nem hagyom, hogy bárki is bántson. – jó szorosan magamhoz öleltem ismét. Hozzám bújt, ahogy csak tudott. Kellemes volt így állni, de a legjobb, ha mielőbb lelépünk, mielőtt meggondolom magam. – Most pedig húzzunk innen. – fellélegzett. Biztos alig várta, hogy elhagyjuk ezt a helyet.

A hazafelé úton mind a ketten belemélyedtünk gondolatainkba. Én azon tűnődtem, mi tévő legyek. Az tiszta sor volt, hogy nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Nem tűrhetem tétlenül, hogy megalázzák a barátnőmet. És nem is fogom. Valamit ki kell agyalnom. Még akkor is, ha valami oknál fogva Cullenék úgy döntöttek vigyáznak rá. Ez egyáltalán nem tetszik. Azt szeretném, ha távol maradna tőlük. De nem kérhetem meg erre anélkül, hogy ne kelljen magyarázatot adnom rá. De meddig tarthatom mindezt titokban előtte? Jobb lenne, ha tőlem tudná meg. Akkor talán nem lesz annyira mérges. Viszont az alfa parancsát nem lehet megszegni. Kell lennie valami módnak. Kavarodnak a gondolataim, az érzelmeim. Egyszerre csak egy problémára koncentráljunk. Azokban az idiótákban tudatosítanom kell, hogy Bella nincs egyedül és, ha hozzá érnek, azt nagyon megbánják. Egyedül nem tudnám visszafogni magam. Azonban bántani nem akarom őket, csak kicsit megfélemlíteni, hogy tudják van, aki vigyáz rá. De ha valami olyat szólnának, amitől csak jobban bepörgők, tuti nem tudnám visszafogni magam. Ezért szükségem lenne segítségre. Ez az. Quil és Embry tuti benne lennének. Ők mindig mellettem állnak. És tök jó, hogy előttük nem kell titkolóznom. Egy falkához tartozunk így akaratlanul is mindent tudnak. Gond nélkül kérhetem a segítségüket. Sam nem fog beleegyezni. Ebben az ügyben nem állíthat meg. Bella az én csajom, nekem kell őt megvédenem és nem a vérszívóknak. Lehet ez is szerepet játszik abban, hogy ennyire felfújom ezt a dolgot, hisz jól van. Ő maga mondta. És tényleg nem látszik rajta semmi.

Időközben leparkoltunk a házuk előtt. Bella elmélyülve ült mellettem. Kíváncsi lennék ilyenkor, min töri azt a csodaszép buksiját.

−Megérkeztünk. – riasztottam fel töprengéséből. Csak most vette észre, hogy áll az autó.

−Bejössz? – kérdezte nyugtalanul. Nem éreztem magam idegesnek, reméltem nem tűnt fel neki furcsa viselkedésem. Bár nem a rossz megfigyelő képességéről híres, ezért örülhetek, hogy még nem buktam le előtte. Akármennyire is szerettem volna vele lenni, mielőbb beszélni akartam a haverjaimmal. A tegnapi napot is kihagytam. Tudom, hogy megérti és nem olyan csaj, aki emiatt kiveri a balhét. Csakhogy nekem is szükségem volt arra, hogy vele lehessek.

−Most nem. – nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. – Van egy kis elintézni valóm. – meglepődött, de nem tette szóvá. Ritkán fordul elő, így nincs oka gyanakodni. Vagyis csak reméltem.

−De ugye nem csinálsz semmi hülyeséget? – tetszik, amikor aggódik. Összeszaladnak az édes kis ráncocskák a homlokán. Ettől még szexibb. Testem elkezdett tüzelni. Csak úgy égett. Így is forró vagyok, de ez most valahogy más volt. Az egész testem bizsergett.

−Mennem kell. – mosollyal a számon csókoltam meg. Olyan hosszan, mintha ez lenne az utolsó. A vágy óriási erővel tört rám. Muszáj elengednem különben nem bírok magammal és itt helyben leteperem. Erre pedig még egyikünk sem áll készen. Nagy nehezen levált az ajkam az övéről. Alig kaptam levegőt. Ez ismételten nem tűnt fel neki. Ilyen jó színész lennék? Azt kétlem. – Holnap ismét ott leszek érted a suliban. – alig bírtam kipréselni ezeket a szavakat.

−Oké. – dugta be fejét a lehúzott ablakon, hogy még egy utolsó puszit adjon a számra. Ez már sok volt. – Vigyázz magadra! – Felbőgettem a motort és elhúztam a csíkot.

A La Push felé vezető úton még mindig úgy kalimpált a szívem, mint ami mindjárt kiugrik a helyéből.

Hirtelen fékeztem le a házunk előtt. Apám a nappaliban volt, amikor beléptem.

−Hát te? – nézett rám értetlenül. – Nem úgy volt, hogy ma Bellával töltöd a napot? – a mosatlan edények a mosogatóban hevertek. Az ebéden túl volt.

−Közbe jött valami. – vetettem oda hanyagul.

−Akkor gondolom nem is ebédeltél. – most, hogy mondja! Azonban valahogy nem voltam éhes. Ami nem jellemző rám, mivel mindig annyit eszek, mint hat ökör. Vagy még annál is többet. – Nem akarsz enni valamit? – csak azért jöttem haza, hogy ledobjam a fölösleges ruhadarabjaimat.

−Most nem! – ismét kifelé tartottam.

−Valami baj van? – apámat nem tudom át verni. Ő mindenkinél jobban ismer. – Bellával történt valami? – jól tippelt, de tuti teljesen másra gondolt, mint az igazság. Az pedig nem tartozik rá.

−Nincs semmi. – az ajtóban álltam, kilépésre készen.

−Akkor hova mész? – mozdult felém a tolószékével. Gyanakodva fürkészett.

−El kell intéznem valamit. – léptem ki az időközben szemerkélni kezdett esőbe. Hamar végig folytak a cseppek a csupasz testemen. Hideg érintésüktől kissé megborzongtam, de fázni egyáltalán nem fáztam. Ez az egyik előnye, ha farkas az ember. Soha sem fázunk.

−Jake! – futásnak eredtem rá se hederítve. Elég nagy vagyok. Tudok saját döntéseket hozni. Afelől nem volt kétségem, hogy első dolga Sam felhívása lesz. Esélyem sem volt titokban tartani előtte, de erre apám még rá is kontrázott. Nagyon szeretem, de ezzel az örökös aggódásával, meg mindenbe beleszólásával az őrületbe kerget. Ha elég érett vagyok farkasnak, akkor minden máshoz is.

A fák sűrűjében átváltoztam, majd fokoztam a sebességet. Mámorító érzés, amikor átadhatod magad a természetnek. Az ezzel járó szabadság érzése sem utolsó. Ezt a részét nagyon imádom. Ilyenkor olyan gondtalannak érzem magam.

„−Hé haver! Mi a helyzet?” – hallottam meg Embryt, aki pár perc múlva fel is tűnt mellettem és együtt loholtunk tovább. Futás közben egyáltalán nem éreztem fáradtságot.

„−Azt hittük a mai napot Bellával töltöd.” – érkezett meg Quil is.

„−Így volt, de valami közbe jött.” – lepörgettem a fejemben az eseményeket.

„−Oh!” – visszhangozta Embry.

„−Igen! Segítetek nekem?” – kérdeztem nemes egyszerűséggel.

„−Hát persze haver. Rám számíthatsz.” – biztosított róla Embry.

„−Én se maradok ki. Naná!” – lelkesült fel Quil is.

„−Rendben. Akkor holnap suli után megvárjuk őket. Gyorsnak kell lennünk. Bella nem láthat meg minket.” – pontosítottam nekik a tervemet.

„−Nem! Erről szó sem lehet!" – jelent meg Sam. Lassítottunk lépteinken.

„−Ebben nincs semmi rossz Sam. Bella a barátnőm és ki kell állnom érte, különben azt hiszik bárki zaklathatja bűntetlenül.” – akadtam ki. „− Azt pedig nem hagyhatom, hogy mindig a vérszívók védjék meg. Így is túl közel került hozzájuk.” - érveltem erőteljesen. Ez talán hat valamit és célba érnek szavaim.

„−Ez nagyon veszélyes!” – a fal leomlott. Már csak egy utolsó lökés kell.

„−Ezért lesz ott Embry és Quil. Ha elveszíteném a fejemet, ők majd visszatartanak.” - valóban ezért volt rájuk szükségem. De örültem, hogy a barátaim ott lesznek majd mellettem és segítenek, ha kell.

„−Embry, Quil! Ha balul sül el a dolog, tiétek a felelősség.” - ezzel megvolt az engedély. Most már senki és semmi nem tarthatott vissza.

„−Kösz Sam! Holnap találkozunk fiúk és együtt megyünk majd!” – hazafelé vettem az irányt, bár még semmi kedvem nem volt hozzá. Inkább elmentem megnézni, mit csinál Bella.

Mikor odaértem, felmásztam az ablaka előtt lévő fára, onnan figyeltem. Éppen erősen próbált a házi feladatára koncentrálni, nem túl sok sikerrel. Nagy nehezen sikerült csak megírnia, de addigra eléggé besötétedett. Az eső csak most kezdett igazán hullani. A vacsora alól kimentette magát, aztán ágyba bújt. Nem tetszett ez nekem. Remélem jól van. Éles látásomnak köszönhetően egy darabig néztem, ahogy alszik. Az álma se volt valami nyugodt. Legszívesebben odamentem volna átölelni, hogy nyugodjon meg. Ideges is lettem ettől, de ideje volt haza mennem. Érte érdemes kockáztatni. Bármire képes vagyok, ha róla van szó.

Másnap délután a srácokkal, jóval kicsöngetés előtt ott voltunk, hátha valami csoda folytán idő előtt felbukkannak és akkor tényleg végezhetünk Bella megjelenése előtt. De erre kicsi volt az esély. Semmiképp nem akartam elkerülni őket. Így is csak reménykedhettem benne, hogy ma valamiért Bella esetleg később hagyja el az iskola épületét és nem lesz tanúja ennek a jelenetnek. Emlékszem tagnap is, hogy megrémült. Nem szeretném, ha megint úgy látna. Erre azonban végképp nem volt garancia. Nem tudom pontosan mióta lehettünk ott, de egyszer csak hallottam megszólalni a csengőt. Bellát az ebédlőben zaklatták, tehát még ebédelni is fognak. Remek. A remény szertefoszlott bennem. Semmi esély nem volt, hogy időben végzünk. Hirtelen éles kacagás törte meg a csendet. Embry és Quil egész idő alatt egy szót sem szóltak. A parkoló lassan élettel telt meg. A nevetés irányába fordultam. Azonnal észrevettem őket. Olyan fensőbbségesen haladtak, mintha királyok lennének. Majd én letörlőm azt a gúnyos mosolyt az arcukról.

−Ők azok! – mutattam feléjük. Embry és Quil arra nézett.

−Csak nyugalom Jake! – mondta Quil remegésemet látván. Az egész testemen végig futott.

Megindultunk irányukba. Mikor elég közel értünk hozzájuk, elébük álltunk.

−Mit akartok? – bökött felénk közönyösen az egyik. Erre elmosolyodtam. – Mi a szart vigyorogsz?

−Csak rajtad. – Quil és Embry sem állta meg. Ettől csak még jobban dühbe gurult. Behúzott egyet, de nekem meg se kottyant. Még csak nem is éreztem. Ez az ő karjáról nem mondható el. A srácok a hasukat fogták a nevetéstől. A parkolóban minden szem ránk szegeződött. – Mi a franc? – szorította mellkasához sajgó kezét.

−Most pedig jó figyelj arra, amit mondok, mert nem mondom el többször. – azt hiszem elég jól csinálom. Nem hittem volna, hogy ekkora önuralmam van. A mellem dagadt a büszkeségtől. De még nem voltunk túl rajta. A szemében viszont feltűntek a félelem jelei. Pont ezt akartam elérni. – Tudjátok ki az a Bella Swan?

−Ismernünk kellene? – olyan hangsúllyal ejtette ki ezt a mondatot, elvesztettem előbbi jó kedvemet. A düh elöntött, az önuralmam, amire olyan büszke volta pár perce, porba hullott.

−A lány, akit megtámadtatok az ebédlőben. – Embry és Quil a karomnál fogva tartott vissza, nehogy rájuk vessem magam. De ők csak hecceltek tovább. Nem jöttek rá, hogy ez nem jó ötlet. Úgy látszik nem elég neki egy kéztörés. A többi csontját is össze akarja törni. Szívesen segítek ezen a baján.

−Ja! Igazán jó kis csaj! Szívesen elszórakoznánk vele.– ezért letépem a fejüket. – Mi van vele? − Hangos morgás hagyta el a számat. Már nem sok tartott vissza a vérontástól. Ha nincsenek itt a barátaim már rég nem élne egyik sem.

−Ő az én barátnőm. – nem tudom mit láthattak az arcomon, de rémülten, kővé dermedve álltak. A szemem izzott a méregtől, ami szétáradt a testemben. A forróság egyre nőtt. – És ha még egyszer a közelébe mentek, vagy csak egy rossz szót szóltok hozzá, nem ússzátok meg ennyivel. – megéreztem a hátamon Bella pillantását. Ennyit a gyorsaságról. Ez segített erőt venni magamon. Féltem, mit láthat ki ebből a jelenetből. Kezdtem csillapodni, de a fiúk lazítása egyelőre nem lazult. Nem is bántam, mert még nem voltam teljesen önmagam. – Akkor nem csak egy kis csukló törésed lesz. – ez már ismét mosolyogva hagyta el a számat. Egy lépést akartam tenni feléjük, hogy nyomatékosítsam szavaimat, de ekkor hideg kezek érintését éreztem a vállamon. Embry és Quil arrébb húzódtak és éles morgás szakadt fel mindkettőjükből.

Ismételten egy ÚJ BLOG!

Sziasztok!

Hát nem hazudtolom meg magamat.:) Ismét bővültem egy új oldallal, amit szintén Chintyvel fogunk írni. Még nincs meg teljesen a történet, ezért még idő, mire az oldal teljesen beindul. Hogy mennyi idő azt nem tudom megmondani, de a blog ettől függetlenül már elkészült, bár még biztos lesznek rajta változtatások. De, hogy addig se unatkozzatok igyekszem, majd érdekességeket feltenni az oldalra.

A történet még csak most alakul a fejemben. Persze már vannak ötleteim, de addig ismertetőt sem tudok hozzá írni, amíg nagyjából nem tisztázódik benne, hogy pontosan, mit is akarok.

Azért érdemes ellátogatni ide is, mert ahogy írtam, addig is igyekszem érdekességekkel ellátni titeket. Jelenleg is egy közös interjút lehet olvasni Robtól, Kristől és Taylortól.

Az új történet címe Sunrise, ami a Twilight Saga folytatása és a Braking Dawn után játszódik. Katt a címre és már olvashattok is :) Remélem tetszeni fog ez az írásom illetve írásunk és hamarosan a rendszeres olvasók között üdvözölhetünk! :)

Jó éjt mindenkinek! Zora

12. fejezet - Furcsa az egész

 Sziasztok! :) Végre meghoztam a frisst :) Remélem tetszeni fog és megérte rá várni :) Várom a véleményeket! :) Addig is jó olvasást! Puszilok mindenkit! :)

Ez a mai nap igazán furcsára sikeredett. Először Edward Cullen, aki folyamatosan, minden leplezés nélkül látványosan került, szóba elegyedett velem. Már ezt sem tudtam mire vélni. Az meg aztán eszembe se jutott volna, hogy Alice Cullen, aki mindig kedvesen mosolygott rám, oda jön hozzám és szintén beszélgetést kezdeményez, igaz neki megvolt az oka rá. Ennek ellenére épp a parkolóba tartok vele és Jasperrel. A szoros kapcsolat, ami köztük van, jól észrevehető. Egy percre sem válnak el egymástól. Ez a kötelék szintén fura számomra, de ugyanakkor nagyon is tetszik.

− Ha nincs ellenedre, holnap együtt ebédelhetnénk. – ez meglepett. Azt hittem ennyi volt és többet hozzám se fog szólni, ahogy Edward teszi. Erre velem akar ebédelni. Mit jelenthet ez az egész? Egyre inkább furcsállom. De Alicet már akkor is kedveltem, mikor még nem is ismertem személyesen, most pedig végképp. Így nincs okom visszautasítani, bár nem tudom jó ötlet-e. Mit szólnak majd hozzá a testvérei, akik láthatóan nem igen kedvelnek? Persze Emmettet kivéve. Ő még csak leplezni sem próbálja. Láthatólag Alicet ez egy cseppet sem zavarja. Jasperről ez már nem mondható el. De akkor engem miért zavarna?

−Rendben. – mondtam végül. Arca felderült. Az még inkább meglepett, hogy ennyire örült a társaságomnak. De közben nagyon is hálás vagyok neki, mert ha ő nincs akkor ki tudja, mit tett volna velem az a néhány suhanc.

−Oké. Hol az autód? – kérdezte lágy, dallamos hangján, ami első hallásra szintén meglepett. Mint kiderült valóban nagyon kedves és barátságos, ahogy azt gondoltam. Ha vele kapcsolatban bejöttek a megfigyelésem, akkor a biztos a többiekkel is.

−Jöttek értem. – szemeimmel kutattam Jacobot, akit hamarosan ki is szúrtam. Ígéretéhez híven már várt engem. Megkönnyebbültem, amikor megláttam. A mai események után mindennél jobban vágytam az ölelésére. Jake már türelmetlenül várt. Láttam, hogy toporog. Gyorsan feléje iramodtam. – Akkor holnap találkozunk. – intettem még vissza, majd futottam Jake karjaiba. Éreztem Alice tekintetét a hátamon, de igyekeztem a rám várakozó pasimra koncentrálni. Még mindig fura így gondolni rá. Belevetettem magam kitárt karjaiba. Jó szorosan ölelt át én pedig még erősebben bújtam hozzá. Ez a mai nap teljesen kikészített. Óriási szükségem volt a melegségére és erős, védelmező karjaira. Ilyet még soha nem éreztem. Ugyanakkor nem tudtam Edwardot se kiverni a fejemből. Aranybarna szemi ott lebegtek az arcom előtt és a hangja a fülemben csengett. Arcomat Jake mellkasába fúrtam.

−Mi a baj? – simogatta meg a hátamat. Olyan aranyos. Jól esik a vigasztalása. Felemeltem fejem és lágy csókot leheltem az ajkaira. Nem állta meg viszonzás nélkül, de éreztem a feszültséget a testében. Miután ajkaink elváltak tekintete forrt a dühtől. – Talán Cullenék bántottak? – kérdezte reszketve.

−Nem. De hogy is. – néztem rá meglepetten. Mostanában elég sok mindenen lepődök meg. Viszont ezt az ostobaságot honnan vette? – Épp ellenkezőleg. Alice Cullen segített nekem és megmentett. – ettől lehiggadt, de szavaim értelmét csak ekkor kezdte felfogni. Nem igazán értettem ez mért váltott ki belőle ilyen reakciót.

−Ezt, hogy érted? – nézett rám meleg, barna szemeivel. Elvesztem bennük, de nem hasonlítottak ahhoz az érzéshez, amit akkor éreztem, amikor Edward szemébe néztem. Magam sem értem mi ez. Jacobbal járok. Ki kell vernem a fejemből Edward Cullent. Olyan rideg velem. Akkor meg miért érzek mégis így?

−Igazából semmi komoly. – nem voltam biztos benne jó ötlet-e elmondani neki a történteket. Olyan heves a vérmérséklete, félek, valami hülyeséget csinál.

−Bella! – szólt rám erélyesen. Elszóltam magam, mikor megvédtem Alicet, de nem akartam, hogy ok nélkül haragudjon rá, mikor én olyan hálás voltam neki. Viszont így már nem titkolózhattam előtte.

−Oké. – adtam meg maga végül. – Az ebédlőben volt egy kis balhé és Alice meg Jasper megvédtek. Ha nincsenek ott, nem is tudom, mi történt volna velem. – hadartam egy szuszra, de láttam nem fogja beérni ennyivel. A szeme elsötétedett.

−Milyen balhé? És kérlek, ne hallgass el semmit! – tekintete nagyon komoly volt. Semmi jele nem volt a mindig vidám, mosolygós, melegszívű Jacobnak. Ez megrémített. Azonban nem volt értelme hazudni. Meg nem akartam már az elején elveszíteni a bizalmát.

−Csak annyi történt, hogy néhány srác odajött ebéd közben az asztalomhoz és erőszakoskodott. Aztán megjelent Alice Jasperrel és megvédett. Ennyi. Mondtam, hogy nem komoly. – tekintete villámokat szórt. Láttam rajta legszívesebben most azonnal behúzna valakinek. – Nyugodj meg! Jól vagyok. Tényleg nem volt komoly az egész. – nem szeretem ilyennek látni. Főleg miattam, aki lehet meg sem érdemli. Eddig az volt a legnagyobb gondom, hogy nem tudtam beilleszkedni, most pedig az érzéseim okozzák a katasztrófát. Ismerős nevetés hangzott fel a hátam mögött. Összerezzentem. Ez nem kerülte el Jake figyelmét. Még nem volt ideje lehiggadni. Automatikusan a nevetés irányába fordította a fejét.

−Ok azok? – kérdezte még mindig eléggé feldúltan. Félve én is arra felé tekintettem. Igyekeztem elrejteni előtte a feltolult érzelmeimet, de nem tudtam becsapni így lassan bólintottam. Amikor eleresztett, elkaptam a karját.

−Mit csinálsz? – riadtan igyekeztem visszafelé húzni az autóhoz, mert megindult feléjük.

−Móresre tanítom őket. – mondta határozottan, tovább haladva, mint aki nem is érzékeli, hogy megpróbálom visszatartani.

−Kérlek ne! – megelégeltem a hiába való ráncigálást. Eléje álltam. Megtorpant. Arcát két kezem közé vettem, mélyen a szemébe néztem. – Erre semmi szükség. Jól vagyok. – igyekeztem minél meggyőzőbb lenni. Állta nézésemet és a tekintete megenyhült.

−Oké. De ezt nem fogom annyiban hagyni. – sejtelmem sem volt mire gondolt, csak remélni tudtam, nem csinál ostobaságot. – Bella! Nem hagyom, hogy bárki is bántson. – ölelt magához újra, én pedig beszívtam testének kellemes illatát. Karjaimat keresztbe fontam a hátán. Így álltunk egy darabig. – Most pedig húzzunk innen. –végre. Alig várta, hogy eltűnjek erről az átkozott helyről. Szerettem volna otthon lenni. Muszáj végig gondolnom a mai nap eseményeit. Az egész olyan képtelen, mégis igaz. Az egészben a legfurcsább Edward volt. Az ő viselkedését értem a legkevésbé. Vajon mire volt jó ez az egész? Minek szólított meg hónapok óta most először? Aztán pedig, mintha mi sem történt volna ugyanúgy viselkedett. Nem értem ezt az egészet. Talán Alice hajlandó lesz megmagyarázni. Az ő viselkedése nem lep meg annyira. Mindig is ilyen kedvesnek, közvetlennek gondoltam és ez most be is bizonyosodott. Viszont azt nem értem, hogy mért csak ilyen hosszú idő után. Az a gondolat sem hagyott nyugodni, amit Jake ültetett el a fejemben. Hogy Cullenék esetleg vámpírok. Sok jel utalt arra, hogy mások, de erre a konkrétumra semmi sem. Egyedül talán az, hogy egyáltalán nem ettek, csak ültek az érintetlen étel fölött. Mi ez ha nem bizonyíték? De ez sem jelenti, hogy ez lenne az igazság. Lehet csak jól bereggeliznek otthon és mivel jobban szeretik az otthoni kaját inkább ebédet is otthon esznek. Szóval ez még nem jelent semmit. Számítana, ha mindez igaz lenne? Nem hiszem. Ha bántani akartak volna már megtehették volna. A közelükben talán sikerül majd fényt derítenem erre az egészre. Vagy a legegyszerűbb módon rá kérdezhetnék Alicenél is. Legfeljebb azt gondolja majd, nem vagyok normális.

−Megérkeztünk. – ébresztett fel töprengésemből Jake. A házunk előtt álltunk.

−Bejössz? – meg se kéne kérdeznem, mert ha nem La Pushba megyünk, akkor a délutánt nálunk töltjük.

−Most nem. Van egy kis elintézni valóm. – meglepett ez a kijelentés, hisz már a tegnapot se töltöttük együtt, bár most valahogy mégis örültem neki. Sok mindent kell végig gondolnom, ahhoz pedig magányra van szükségem. De egy kicsit aggódtam is emiatt a hirtelen változás miatt.

−De ugye nem csinálsz semmi hülyeséget? – reméltem, hogy a dolgának nincs köze az iskolában történtekhez.

−Mennem kell. – csókolt meg mosolyogva jó hosszan, mintha sokáig nem találkoznánk majd. – Holnap ismét ott leszek érted a suliban. – ettől azért megkönnyebbültem. Már kiszálltam a kocsiból.

−Oké. – dugtam be a fejemet a lehúzott ablakon és még egy puszit adtam a szájára. – Vigyázz magadra! – felbőgött a motor majd elhúzta a csíkot. Egy darabig bambán bámultam utána. Örültem, hogy ma ismét egyedül leszek, de valami nyugtalanított is. Nem tudnám megmondani mi, de abban a percben, hogy elment hatalmába kerítette a félelem.

−Szia kicsim! – köszöntött anya, amint beléptem az ajtón. – Jake nem jött be?

−Valami dolga van. – alig vártam, hogy elvonuljak a szobámba.

−Ez különös. – nem tudom mire értette. Jake nem sűrűn csinál ilyet. Igazság szerint a tegnapit leszámítva, ami nem számít, mert az apjával volt, ismeretségünk óta ez csak a második alkalom. Talán ez az oka, amiért nyugtalan lettem. Hatalmába kerítette egy rossz érzés. Éreztem, hogy ennek még nincs vége. Ezt az egész várost valami furcsa légkör veszi körbe, aminek nem tudom az okát. De ettől lehetnek ilyenek az emberek. Kezdem elveszíteni az eszemet. Hülye elméleteket gyártok, amiknek semmi értelme sincs. Utálom, ha nem tudom, mi miért történik.

−Ugyan anya! Nem lóghatunk mindig együtt. – igyekeztem leplezni mennyire zavart előbbi megállapítása. Pedig semmi különös nincs benne. – Az utóbbi időben úgyis elhanyagolta miattam a barátait. Itt az ideje, hogy velük is foglalkozzon. – ez igaz is. Talán nincs is ok az izgalomra. Csak rájött mennyire hiányoznak neki a haverok és most velük is elakar tölteni egy kis időt. Ezzel nincs is semmi gond. Próbáltam ezzel nyugtatni magamat. Időközben elvonultam a szobámba. Rengeteg leckém volt, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Az egész nap lepörgött még egyszer a szemem előtt. Nem tudtam felfogni mi változhatott meg ilyen hirtelen. Na, mindegy. Cullenék mindig is érdekesek voltak számomra. Egyfolytában vonzották a tekintetemet. Itt az alkalom, hogy jobban megismerhessem őket. Igyekeztem a más irányba terelni a gondolataimat és a rengeteg házira próbáltam koncentrálni, amit a mai napon adtak fel. Nem kevés időmbe tellett mire sikerült és végre megtudtam írni őket. Nagyon el is fáradtam. Kimentettem magam a vacsora alól, majd le is feküdtem. Hamar elnyomott az álom.

Álmomban az erdőben tébláboltam. Világos volt mégis alig láttam valamit. Hirtelen Jacob termett mellettem és fogta a kezemet. – Mi folyik itt Jake? – nem válaszolt. Jól esett, hogy mellettem van. Egyszer csak a fák mögül előlépett Edward Cullen. Nem értettem, mit keres itt. A bőre gyémántként ragyogott, mintha ezer apró kis ékszer fedné, ahogy a nap rásütött. Jake elkezdett reszketni dühében. – Nyugodj meg Jake! Mi van veled? – szavaim nem hatottak rá. Olyan gyorsan történt az egész. Jake eltűnt. A helyén egy vörösesbarna szőrű óriási farkas állt vicsorogva. Edward szintén kivillantotta hegyes fogait és támadó állást vett fel. Aztán egymásnak ugrottak.

Rémülten riadtam fel. Alig kaptam levegőt. Bele telt néhány percbe mire megtudtam nyugodni. Hát ez meg mi a fene volt? Tényleg kezd elmenni az eszem? Az órára pillantottam. Kiugrottam az ágyból, mert késésben voltam. Anya már megint nem keltett és az óra sem csörgött.

−Jó reggelt! – üdvözölt anya, amikor rohanva értem le a lépcsőn a konyhába. Utálom, mikor ezt csinálja. Nem ébreszt fel időben és elvárja a reggeli jó pofizást, amikor épp rohanok. – Apád már elment. Korán kellett bemennie. – akkor azért nincs itt. Szuper. Felkaptam egy pirítóst és vártam.

−Anya! Késésben vagyok. Gondolom, akkor te viszel ma suliba. – nem mozdult. Most akkor mi van? Tényleg azt akarja, hogy elkéssek? Az nem rá vallana. Jó lenne már egy saját autó.

−Nem, kicsim. Érted jöttek a barátaid. – annyira meglepődtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Miféle barátok? – Nem is mondtad, hogy végre sikerült ismerkedned. Annyira örülök. – már nem is figyeltem rá. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság ki lehet az, aki értem jött és honnan tudta, hogy fuvarra lesz szükségem. Az ajtón kilépve lefagytam. A felhajtó előtt egy sportautó állt – a márkáját nem tudom, nem vagyok nagy kocsi szakértő – aminek motorháztetőjének dőlve Alice állt karba font kézzel rám várva.

−Szia Bella! – üdvözölt kedvesen. A volánnál Jasper ült. – gondoltam nem lesz ellened, ha ma velünk mész suliba. – az állandó mosoly most is ott ült az arcán. Én azonban mozdulni se tudtam. – Na, mi lesz? Jössz? Gondolom, nem akarsz elkésni. – kitárta előttem a hátsó ajtót.

−Oké. Köszi! – ennyit bírtam kinyögni, majd beszálltam hátra. Kezd ez az egész egyre furcsább lenni.

−Hogy aludtál Bella? – erre a kérdésre nem számítottam.

−Jól. – válaszoltam, de nem tudom mennyire lehettem meggyőző. Alice gyanakodva méregetett.

−Pedig nem úgy nézel ki. – mire észbe kaptam már az iskola parkolójában voltunk.

−Köszönöm, hogy elhoztatok. – kezdtem kicsit feloldódni. Lassan csak megszokom majd ezt az új helyzetet. Nincs értelme zavarban lenni, hisz ő kezdeményezett. Csak hagynom kell, hogy alakuljanak a dolgok.

−Akkor ebédnél találkozunk. – váltunk el, de nem kerülte el figyelmemet testvéreinek rosszalló pillantása. Ez azonban nem az én dolgom. Majd egymás közt elintézik.

A nap unalmasan és lassan telt. A szünetekben egyedül jártam a folyósokat.

−Helló kislány! – erre a hangra összerezzentem. Mikor felnéztem, a tegnapi srác állt előttem a bandájának tagjaival. Mért nem hagy már békén? Mit akar tőlem? – Most nincs, aki megvédjen. – gúnyos mosoly húzódott az ajkán.

−De van. – szólalt meg mögöttem egy hűvös, rideg hang. Nem kellett hátra néznem, hogy lássam ki az. Anélkül is pontosan tudtam. Edward Cullen állt a hátam mögött. Nem tudom, mit olvastak le az arcáról, de lehervadt a mosoly az övékéről és sietve húztak el. – Többet meg ne lássalak titeket rosszban sántikálni. – szólt még utánuk.

−Nagyon hálás vagyok, amiért segítettél! – most már tényleg kezdtem összezavarodni.

−Beszélnem kell veled. – vajon, mit akarhat? Kezd idegesíteni ez az egész helyzet. Elegem van, hogy mindenki velem szórakozik. Oké, hogy nem fogadnak be, de ne nézzenek palimadárnak. Eddig senki se méltatott figyelemre, most pedig mindenki velem van elfoglalva. Ez egy kicsit sok. – A húgomról, Aliceről van szó. – nem tudom, mire céloz. Csak nem történ vele valami? Igazán kíváncsivá tett.

−Mi van vele? Csak nincs baja? – tekintete sötét és dühös volt. Ez megrémített. Pont úgy nézett ki, mint az álmomban csak a bőre nem ragyogott.

−Jól van. – lesütötte a szemét. – Arról lenne szó, szeretném, ha távol maradnál tőle. – ez meg, mit jelentsen? Félti tőlem a húgát, vagy mi?

−Tessék? – nem akartam leplezni megdöbbenésemet és hirtelen fellobbanó dühömet.

−Ezt te nem értheted. – úgy láttam, mintha valamin gyötrődne és nehezen tudná kimondani ezeket a szavakat. – Jobb, ha nem barátkozol vele. A te érdekedben. Veszélyes lehet. – ez valami fenyegetés féle akar lenni? Hát nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ettől majd beijedek.

−Igazad van, nem értem. Alice jött oda hozzám és, ha ő barátkozni akar velem, nem fogom elküldeni. – a méregtől elvörösödött a fejem. Még is, hogy merészeli? Mióta itt vagyok ő az első, aki szóba áll velem és csak, mert a bátyjának nem tetszik, nem fogok nemet mondani egy ilyen lehetőségre. Felőlem szét is pukkadhat mérgében. Hónapok óta ő az első – persze Jacobon kívül -, aki kedves hozzám. A dühöm nem csillapodott. Csak úgy fortyogtam. Távozni készültem, de megragadta a karomat. Ujjai hozzám értek. Bőre jéghideg volt. Amint észrevette, mit tett, azonnal elkapta a kezét.

−Sajnálom! – mondta nyugodtabb hangon. Őszintének tűnt. – Ha Alice-szel barátkozol, azzal megnehezíted a dolgomat. Már így is épp elég nehéz távol tartanom magam tőled. – borostyán szemeit az enyémbe fúrta. – mire akar már megint kilyukadni? Ennek semmi értelme. Mért kéne távol tartania magát tőlem és ez miért okozna neki nehézséget? Talán az elméletemhez van köze? Ahhoz, hogy vámpírok? Még senki bőrét nem éreztem ilyen hidegnek, mint az övét. Én egyáltalán nem érzem magamat veszélyben a közelükben. Sőt, inkább biztonságban. Már nem most először védtek meg, pedig semmi okuk nem volt rá.

−Megtudom védeni magam. – makacskodtam tovább pedig a néhány perce lejátszódott jelenet nem erre utalt. El is mosolyodott. Féloldalas mosolya magával ragadott. Ő is biztos arra gondolt, amire én. Önkéntelenül visszamosolyogtam rá.

−Nem könnyű olvasnom benned, de sejtettem, hogy ez lesz a válaszod. Én még is szépen kérlek, tartsd távol magad tőlünk! – közelebb hajolt. Száját összeszorította. – Annyira nehéz, amikor ilyen jó illatod van. – sóhajtotta én meg elvörösödtem. – Csak akkor megy, minél távolabb vagy tőlem. – még mindig nem értem, mit akar ezzel. De mire hangosan is feltehettem volna ezt a kérdést, eltűnt. Na, jó. Most már igazán tudni akarom, mi ez az egész. Mért viselkedik mindenki ilyen furcsán? A kétértelmű megjegyzésekről ne is beszéljünk. Utálom a kétségeket. Az utolsó reményem Alicben van.