Az óra berregése ébresztett mélynek nem mondható álmomból. Korán van még, de a nap sugarai már magasan járnak. Kihúztam a függönyömet hadd áradjon be a napsütés a szobámba, aztán visszafeküdtem az ágyba. Nem akaródzik felkelni. Az egész naphoz semmi kedvem.
Néhány hete a szüleim, Renée és Charlie, bejelentették az elköltözésünket. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. Mi az, hogy elköltözünk? Nekem miért nincs beleszólásom? Ettől a hírtől teljesen kikészültem. A barátaimról ne is beszéljünk. De nem ők költöznek. Továbbra is itt lesznek egymásnak. Nekem kell egy idegen helyen új életet kezdenem.
Az ágyból figyeltem a beáramló napfény sugarainak játékát. Fel kéne kelni. Nehéz szívvel, de végül feltápászkodtam és neki álltam készülődni. Ez az utolsó napom a régi iskolámban, a régi életemből. Még a gondolatot se bírtam elviselni. Egyszerűen nem tudtam belenyugodni a költözés tényébe. Egy ilyen fontos döntést, hogy hozhattak meg nélkülem? Már nem vagyok kislány, akit csak ide-oda lehet kérdezés nélkül ráncigálni. Nem túl sokat tudok a helyről, ahova megyünk. Csak annyit, Forks egy Washington állambeli kisváros, ahol ritkán süt nap, állandóan be van borulva az ég és rengeteg csapadék hullik. Az Olimpia-félsziget legcsapadékosabb vidéke. Nekem ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy még inkább ne akarjam ezt a költözést. De a szüleim már döntöttek. Így nem csak a barátaimtól, de a napsütéstől is búcsúznom kell. Ettől még jobban levert lettem.
- Bella! Kész a reggeli! – kiabált fel anya a konyhából.
- Pillanat. Rögtön jövök! – gyorsan bedobáltam a cuccaim a táskába, majd szaladtam is lefelé. Rövid szoknyát vettem fel egy sportcipővel és egy fehér toppal. Ki akartam élvezni az utolsó lehetőséget, mikor ilyesmit vehetek fel. Nem vagyok nagy szoknya rajongó. A nadrágot előnyben részesítem, de gondoltam itt a jó alkalom.
- Jó reggelt! – köszöntött apa a reggeli újságja mögül. – Hogy aludtál? – gondolhatta volna, nem valami jól. Ahogy közeledett a költözés napja, egyre nyugtalanabb lettem. Ez azzal járt, nem tudtam rendesen aludni.
- Ahogy az utóbbi időben mindig. – feleltem nem túl lelkesen. Nem láttam okot a lelkesedésre. – Nem valami jól.
- Ha túl leszünk rajta, nyugodtabb leszel. – csatlakozott be a beszélgetésbe anya.
- Biztos. – hagytam rájuk. Semmi kedvem nem volt újra kezdeni a vitát. Annyiszor végig beszéltük már. Én még se értem még mindig, miért pont a legcsapadékosabb, legzordabb vidéket kellett választaniuk. Nagyon szerettem Phoenixet. Itt állandóan süt a nap. Erről azonban le kell mondanom. A napsütés helyett ott lesz Forks a zord időjárásával. A hideg is kirázott ettől a gondolattól.
Befejeztem a reggelit, majd sietősen távozni akartam.
- Siess haza! – utasított apa – Még rengeteg dolgunk van a holnapi indulás előtt.
- De apa! Ez az utolsó napom a barátaimmal. Szeretném kiélvezni a velük töltött időt. A napsütésről ne is beszéljünk. – könyörgően néztem anyára. Ezt nem tehetik velem. Nem tölthetem itthon az utolsó napomat. Egyre inkább a pokolra kívántam ezt az egész helyzetet. Átkoztam a percet, amikor apám elfogadta azt a hülye állást, abban az idióta kisvárosban. Ugyanis, azért költözünk el, legalábbis anya szerint, mert apa egy fantasztikus állás lehetőséget kapott, amit nem utasíthatott vissza. Ő lesz Forks új rendőrfőnöke. Nem is tudom, hogy találták meg apát ezzel az ajánlattal. Anya olyasmit mesélt, hogy mikor kicsi voltam, pár hónapig ott éltünk. De mivel anya nem igazán szerette, nekem se tett jót, ezért jobb vidékre költöztünk. Most azonban megüresedett a rendőrfőnök helye. Az ottaniak meg pont apára gondoltak. De ha anya alapból nem szerette azt a helyet, akkor mi a fenéért hajlandó oda visszamenni? Ebben a kérdésben ő ugyanúgy hajthatatlan volt, mint apa. Azok után amiket megtudtam, nem értettem ennek az okát.
- Charlie! Ne légy már ilyen szigorú! – hál’ istennek, anya ebben az ügyben mellém állt. – Hadd élvezze ki az utolsó napját Phoenixben. Tudod milyen nehéz neki. – apa végre felnézett az újságból. Az ajtóban álltam indulásra készen.
- Nem bánom. – mondta végül. Megkönnyebbülés futott végig rajtam. – De holnap reggelre kész kell lenni mindennek az összepakolásával, becsomagolásával. A te dolgod mikor csinálod, de korán reggel indulunk. Autóval nagyon messze van Forks. – ez ügyben nem tűrt ellentmondást. Bólintottam.
Elindultam, minél előbb a barátaim társaságában szerettem volna lenni. Azt már nem kötöttem apa orrára, hogy még hozzá sem kezdtem a csomagoláshoz. Amíg minden úgy van, mint egyébként, addig nem kell szembesülnöm a költözés rideg valóságával.
Az iskola előtt ott álltak a barátnőim. Rám vártak. Ettől még nehezebb volt a szívem. Őket a legnehezebb itt hagynom. Napsütés nélkül még csak kibírom. De mihez kezdek a lányok nélkül? A barátkozás nem igazán megy nekem. Ha valakit még is megkedvelek, akkor az egy életre szól. Legalábbis részemről.
- Bella! Na végre! – Sharon szaladt elém üdvözölni.
- Szia Sharon! – a gondolataim beárnyékolták örömömet.
- Jaj Bella! Ne legyél már ilyen! – dorgált le Alexa. Közbe odaértünk a többiekhez. – Ez az utolsó napunk együtt. Élvezzük ki! – pont emiatt vagyok olyan, amilyen.
- Nem a világ végére költözöl. – Rita se volt túl lelkes, meg egyikük se, de nem akarták szomorkodással tölteni a Phoenixi utolsó napomat. – Rendszeresen tartjuk majd a kapcsolatot az interneten. – ez nem vidított fel.
- Kérlek Bella! – Alexa mindenben, mindig olyan meggyőző tud lenni.
Most is igazuk van, de olyan nehéz másra koncentrálnom, mikor annyira szomorú vagyok. A lányok kedvéért igyekeztem erőt venni magamon. Mosolyt erőltettem az arcomra.
-Igazatok van. – nem tudom mennyire sikerült meggyőzőnek mutatkoznom. – Csak egyszerűen nem tudok másra koncentrálni. – úgy néztek rám, mint aki valami bűnt követett el. – Sajnálom. – hajtottam le a fejem. – Igyekszem. Rendben? – Egyelőre beérték ezzel is. Tudtam, mindent megfognak tenni, hogy az utolsó napom emlékezetes legyen. Nekem meg hagynom kell.
A meglepetés akkor ért, amikor beléptem az osztályterembe. Az egész osztály ott várt egybegyűlve. A barátnőimen, Sharonon, Ritán, Alexán kívül nem igen barátkoztam senkivel. Bár az osztály bulikban mindig benne voltam.
- Az osztály nevében szeretnénk átnyújtani neked ezt. – Alexa a kezembe adott egy becsomagolt négyzet alakú tárgyat. A meghatottságtól könnybe lábadt a szemem. Erre igazán nem számítottam. Megszólalni se bírtam, annyira magukkal ragadtak az érzelmek.
- Kö…..Köszönöm! – dadogtam végül.
- Bontsd már ki! – bökött meg Sharon türelmetlenül.
- Ő…..Persze. – ügyetlenül kezdtem bontogatni a csomagoló papírt.
- Ha így haladsz, jövőre se bontod ki. – kapta ki a kezemből Rita, majd egy gyors mozdulattal letépte a csomagolást. A kezében tartott tárgyat, felemelve felém mutatta. Egy könyv volt az. De nem akármilyen. Egy emlékkönyv tele képekkel a barátaimról, az osztályról és az együtt töltött idő mozzanatairól. Mindenki írt bele egy-egy gondolatot. Már rendesen folytak a könnyeim. Ez volt a legszebb ajándék, amit kaptam.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte Alexa.
- Nagyon tetszik. – öleltem át egyszerre mind a három barátomat, utat engedve patakokban folyó könnyeimnek. Ők is küzdöttek a sírással. Erősebbek voltak nálam. Nem akarták tönkre tenni ezt a szép pillanatot túl sok érzelgéssel. Az osztály többi tagjának is megköszöntem, őket is végig öleltem.
- Mindenki üljön le a helyére! – lépett a terembe a tanár. Mindenki nagyon kedves volt velem egész nap. Az biztos, ezt a napot soha sem fogom elfelejteni. Erről gondoskodtak a legjobb barátnőim, akik már is hiányoznak.
Nagyon későn értem haza. Anya, apa már aludtak. Ők készen voltak a csomagolással. Az egész ház dobozokban állt. Végig jártam még egyszer az összes helyiséget. Minden egyes pontot jól az emlékezetembe akartam vésni. Itt nőttem fel. Nehéz az elválás. Miután végeztem, lassan elindultam a lépcsőn az emeletre a szobám felé. Nem lehetett tovább halogatni az elkerülhetetlent. Az ajándékomat a mellkasomhoz szorítva léptem a szobába. Egyelőre semmi jele nem látszott annak, hogy változás készülődik. Letettem az ágyra a könyvet, a táskát mellé dobtam. Itt is körülnéztem még egyszer utoljára. Aztán tényleg nem volt több idő. Muszáj volt hozzá látnom a csomagoláshoz, különben nem végzek reggelig. Semmit se akartam itt hagyni. Előtte gyorsan átöltöztem valami kényelmes, meleg ruhába, mivel Forksban mindig hűvös van.
Mivel eddig még egy papírt se pakoltam el, egész éjjel csomagolnom kellett. Nem bántam. Minden egyes percét ki akartam élvezni utolsó itt töltött időmnek. Bőven lesz lehetőségem a kocsiban aludni. Apu azt mondta elég hosszú az út Forksig. Szóval az alvás nem okoz majd gondot. Úgy se lesz mit csinálnom. Az autóban nem túl sok lehetőség van a szórakozásra.
Mire feljött a nap, már az én szobám is teljes mértékig bedobozolva állt. Csak ilyenkor jön rá az ember, mennyi holmija is van tulajdonképpen. Korán reggel meg is érkeztek a szállítok. A könyvemet természetesen elől hagytam. Magammal akarom vinni a kocsiba.
- Kicsim! – kopogott be anya. – Ébren vagy?
- Gyere csak! – belépett az ajtón. – Jó reggelt! – odamentem megölelni. Hát elérkezett a nap. Az a nap, amiről azt kívántam bár soha ne jönne el.
- Bella! Te egész éjjel nem aludtál? – kérdezte meglepetten.
- Nem. – ráztam a fejemet. – Ki akartam élvezni az itt töltött utolsó pillanataimat. – mondtam szomorúan. Magam se tudom mi az oka. Más számára a változás gyönyörködtető lett volna. De nem nekem. Nem szeretem a változásokat. Legalábbis nem a drasztikusakat, mint ez.
- Jaj kicsim! – ölelt jobban magához anya. Így álltunk a szobát kémlelve. – Meglátod, nem lesz olyan borzalmas. – én ebben egyáltalán nem voltam biztos. A szállítók lehordták a holmimat és felpakolták a többi mellé.
- Indulhatunk hölgyeim? – kiáltott fel apa jelezve, minden készen áll az induláshoz. Még egyszer utoljára körbe néztem az immár üres szobában, gyermekkorom színhelyén, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Apa a kocsiban ülve várt minket. Egy utolsót szippantottam a friss meleg levegőből, majd beültem a hátsó ülésre könyvemet a kezemben szorongatva. Felbőgött a motor és az autó elindult velünk egy új, ismeretlen élet felé.
