12. fejezet - Furcsa az egész

 Sziasztok! :) Végre meghoztam a frisst :) Remélem tetszeni fog és megérte rá várni :) Várom a véleményeket! :) Addig is jó olvasást! Puszilok mindenkit! :)

Ez a mai nap igazán furcsára sikeredett. Először Edward Cullen, aki folyamatosan, minden leplezés nélkül látványosan került, szóba elegyedett velem. Már ezt sem tudtam mire vélni. Az meg aztán eszembe se jutott volna, hogy Alice Cullen, aki mindig kedvesen mosolygott rám, oda jön hozzám és szintén beszélgetést kezdeményez, igaz neki megvolt az oka rá. Ennek ellenére épp a parkolóba tartok vele és Jasperrel. A szoros kapcsolat, ami köztük van, jól észrevehető. Egy percre sem válnak el egymástól. Ez a kötelék szintén fura számomra, de ugyanakkor nagyon is tetszik.

− Ha nincs ellenedre, holnap együtt ebédelhetnénk. – ez meglepett. Azt hittem ennyi volt és többet hozzám se fog szólni, ahogy Edward teszi. Erre velem akar ebédelni. Mit jelenthet ez az egész? Egyre inkább furcsállom. De Alicet már akkor is kedveltem, mikor még nem is ismertem személyesen, most pedig végképp. Így nincs okom visszautasítani, bár nem tudom jó ötlet-e. Mit szólnak majd hozzá a testvérei, akik láthatóan nem igen kedvelnek? Persze Emmettet kivéve. Ő még csak leplezni sem próbálja. Láthatólag Alicet ez egy cseppet sem zavarja. Jasperről ez már nem mondható el. De akkor engem miért zavarna?

−Rendben. – mondtam végül. Arca felderült. Az még inkább meglepett, hogy ennyire örült a társaságomnak. De közben nagyon is hálás vagyok neki, mert ha ő nincs akkor ki tudja, mit tett volna velem az a néhány suhanc.

−Oké. Hol az autód? – kérdezte lágy, dallamos hangján, ami első hallásra szintén meglepett. Mint kiderült valóban nagyon kedves és barátságos, ahogy azt gondoltam. Ha vele kapcsolatban bejöttek a megfigyelésem, akkor a biztos a többiekkel is.

−Jöttek értem. – szemeimmel kutattam Jacobot, akit hamarosan ki is szúrtam. Ígéretéhez híven már várt engem. Megkönnyebbültem, amikor megláttam. A mai események után mindennél jobban vágytam az ölelésére. Jake már türelmetlenül várt. Láttam, hogy toporog. Gyorsan feléje iramodtam. – Akkor holnap találkozunk. – intettem még vissza, majd futottam Jake karjaiba. Éreztem Alice tekintetét a hátamon, de igyekeztem a rám várakozó pasimra koncentrálni. Még mindig fura így gondolni rá. Belevetettem magam kitárt karjaiba. Jó szorosan ölelt át én pedig még erősebben bújtam hozzá. Ez a mai nap teljesen kikészített. Óriási szükségem volt a melegségére és erős, védelmező karjaira. Ilyet még soha nem éreztem. Ugyanakkor nem tudtam Edwardot se kiverni a fejemből. Aranybarna szemi ott lebegtek az arcom előtt és a hangja a fülemben csengett. Arcomat Jake mellkasába fúrtam.

−Mi a baj? – simogatta meg a hátamat. Olyan aranyos. Jól esik a vigasztalása. Felemeltem fejem és lágy csókot leheltem az ajkaira. Nem állta meg viszonzás nélkül, de éreztem a feszültséget a testében. Miután ajkaink elváltak tekintete forrt a dühtől. – Talán Cullenék bántottak? – kérdezte reszketve.

−Nem. De hogy is. – néztem rá meglepetten. Mostanában elég sok mindenen lepődök meg. Viszont ezt az ostobaságot honnan vette? – Épp ellenkezőleg. Alice Cullen segített nekem és megmentett. – ettől lehiggadt, de szavaim értelmét csak ekkor kezdte felfogni. Nem igazán értettem ez mért váltott ki belőle ilyen reakciót.

−Ezt, hogy érted? – nézett rám meleg, barna szemeivel. Elvesztem bennük, de nem hasonlítottak ahhoz az érzéshez, amit akkor éreztem, amikor Edward szemébe néztem. Magam sem értem mi ez. Jacobbal járok. Ki kell vernem a fejemből Edward Cullent. Olyan rideg velem. Akkor meg miért érzek mégis így?

−Igazából semmi komoly. – nem voltam biztos benne jó ötlet-e elmondani neki a történteket. Olyan heves a vérmérséklete, félek, valami hülyeséget csinál.

−Bella! – szólt rám erélyesen. Elszóltam magam, mikor megvédtem Alicet, de nem akartam, hogy ok nélkül haragudjon rá, mikor én olyan hálás voltam neki. Viszont így már nem titkolózhattam előtte.

−Oké. – adtam meg maga végül. – Az ebédlőben volt egy kis balhé és Alice meg Jasper megvédtek. Ha nincsenek ott, nem is tudom, mi történt volna velem. – hadartam egy szuszra, de láttam nem fogja beérni ennyivel. A szeme elsötétedett.

−Milyen balhé? És kérlek, ne hallgass el semmit! – tekintete nagyon komoly volt. Semmi jele nem volt a mindig vidám, mosolygós, melegszívű Jacobnak. Ez megrémített. Azonban nem volt értelme hazudni. Meg nem akartam már az elején elveszíteni a bizalmát.

−Csak annyi történt, hogy néhány srác odajött ebéd közben az asztalomhoz és erőszakoskodott. Aztán megjelent Alice Jasperrel és megvédett. Ennyi. Mondtam, hogy nem komoly. – tekintete villámokat szórt. Láttam rajta legszívesebben most azonnal behúzna valakinek. – Nyugodj meg! Jól vagyok. Tényleg nem volt komoly az egész. – nem szeretem ilyennek látni. Főleg miattam, aki lehet meg sem érdemli. Eddig az volt a legnagyobb gondom, hogy nem tudtam beilleszkedni, most pedig az érzéseim okozzák a katasztrófát. Ismerős nevetés hangzott fel a hátam mögött. Összerezzentem. Ez nem kerülte el Jake figyelmét. Még nem volt ideje lehiggadni. Automatikusan a nevetés irányába fordította a fejét.

−Ok azok? – kérdezte még mindig eléggé feldúltan. Félve én is arra felé tekintettem. Igyekeztem elrejteni előtte a feltolult érzelmeimet, de nem tudtam becsapni így lassan bólintottam. Amikor eleresztett, elkaptam a karját.

−Mit csinálsz? – riadtan igyekeztem visszafelé húzni az autóhoz, mert megindult feléjük.

−Móresre tanítom őket. – mondta határozottan, tovább haladva, mint aki nem is érzékeli, hogy megpróbálom visszatartani.

−Kérlek ne! – megelégeltem a hiába való ráncigálást. Eléje álltam. Megtorpant. Arcát két kezem közé vettem, mélyen a szemébe néztem. – Erre semmi szükség. Jól vagyok. – igyekeztem minél meggyőzőbb lenni. Állta nézésemet és a tekintete megenyhült.

−Oké. De ezt nem fogom annyiban hagyni. – sejtelmem sem volt mire gondolt, csak remélni tudtam, nem csinál ostobaságot. – Bella! Nem hagyom, hogy bárki is bántson. – ölelt magához újra, én pedig beszívtam testének kellemes illatát. Karjaimat keresztbe fontam a hátán. Így álltunk egy darabig. – Most pedig húzzunk innen. –végre. Alig várta, hogy eltűnjek erről az átkozott helyről. Szerettem volna otthon lenni. Muszáj végig gondolnom a mai nap eseményeit. Az egész olyan képtelen, mégis igaz. Az egészben a legfurcsább Edward volt. Az ő viselkedését értem a legkevésbé. Vajon mire volt jó ez az egész? Minek szólított meg hónapok óta most először? Aztán pedig, mintha mi sem történt volna ugyanúgy viselkedett. Nem értem ezt az egészet. Talán Alice hajlandó lesz megmagyarázni. Az ő viselkedése nem lep meg annyira. Mindig is ilyen kedvesnek, közvetlennek gondoltam és ez most be is bizonyosodott. Viszont azt nem értem, hogy mért csak ilyen hosszú idő után. Az a gondolat sem hagyott nyugodni, amit Jake ültetett el a fejemben. Hogy Cullenék esetleg vámpírok. Sok jel utalt arra, hogy mások, de erre a konkrétumra semmi sem. Egyedül talán az, hogy egyáltalán nem ettek, csak ültek az érintetlen étel fölött. Mi ez ha nem bizonyíték? De ez sem jelenti, hogy ez lenne az igazság. Lehet csak jól bereggeliznek otthon és mivel jobban szeretik az otthoni kaját inkább ebédet is otthon esznek. Szóval ez még nem jelent semmit. Számítana, ha mindez igaz lenne? Nem hiszem. Ha bántani akartak volna már megtehették volna. A közelükben talán sikerül majd fényt derítenem erre az egészre. Vagy a legegyszerűbb módon rá kérdezhetnék Alicenél is. Legfeljebb azt gondolja majd, nem vagyok normális.

−Megérkeztünk. – ébresztett fel töprengésemből Jake. A házunk előtt álltunk.

−Bejössz? – meg se kéne kérdeznem, mert ha nem La Pushba megyünk, akkor a délutánt nálunk töltjük.

−Most nem. Van egy kis elintézni valóm. – meglepett ez a kijelentés, hisz már a tegnapot se töltöttük együtt, bár most valahogy mégis örültem neki. Sok mindent kell végig gondolnom, ahhoz pedig magányra van szükségem. De egy kicsit aggódtam is emiatt a hirtelen változás miatt.

−De ugye nem csinálsz semmi hülyeséget? – reméltem, hogy a dolgának nincs köze az iskolában történtekhez.

−Mennem kell. – csókolt meg mosolyogva jó hosszan, mintha sokáig nem találkoznánk majd. – Holnap ismét ott leszek érted a suliban. – ettől azért megkönnyebbültem. Már kiszálltam a kocsiból.

−Oké. – dugtam be a fejemet a lehúzott ablakon és még egy puszit adtam a szájára. – Vigyázz magadra! – felbőgött a motor majd elhúzta a csíkot. Egy darabig bambán bámultam utána. Örültem, hogy ma ismét egyedül leszek, de valami nyugtalanított is. Nem tudnám megmondani mi, de abban a percben, hogy elment hatalmába kerítette a félelem.

−Szia kicsim! – köszöntött anya, amint beléptem az ajtón. – Jake nem jött be?

−Valami dolga van. – alig vártam, hogy elvonuljak a szobámba.

−Ez különös. – nem tudom mire értette. Jake nem sűrűn csinál ilyet. Igazság szerint a tegnapit leszámítva, ami nem számít, mert az apjával volt, ismeretségünk óta ez csak a második alkalom. Talán ez az oka, amiért nyugtalan lettem. Hatalmába kerítette egy rossz érzés. Éreztem, hogy ennek még nincs vége. Ezt az egész várost valami furcsa légkör veszi körbe, aminek nem tudom az okát. De ettől lehetnek ilyenek az emberek. Kezdem elveszíteni az eszemet. Hülye elméleteket gyártok, amiknek semmi értelme sincs. Utálom, ha nem tudom, mi miért történik.

−Ugyan anya! Nem lóghatunk mindig együtt. – igyekeztem leplezni mennyire zavart előbbi megállapítása. Pedig semmi különös nincs benne. – Az utóbbi időben úgyis elhanyagolta miattam a barátait. Itt az ideje, hogy velük is foglalkozzon. – ez igaz is. Talán nincs is ok az izgalomra. Csak rájött mennyire hiányoznak neki a haverok és most velük is elakar tölteni egy kis időt. Ezzel nincs is semmi gond. Próbáltam ezzel nyugtatni magamat. Időközben elvonultam a szobámba. Rengeteg leckém volt, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Az egész nap lepörgött még egyszer a szemem előtt. Nem tudtam felfogni mi változhatott meg ilyen hirtelen. Na, mindegy. Cullenék mindig is érdekesek voltak számomra. Egyfolytában vonzották a tekintetemet. Itt az alkalom, hogy jobban megismerhessem őket. Igyekeztem a más irányba terelni a gondolataimat és a rengeteg házira próbáltam koncentrálni, amit a mai napon adtak fel. Nem kevés időmbe tellett mire sikerült és végre megtudtam írni őket. Nagyon el is fáradtam. Kimentettem magam a vacsora alól, majd le is feküdtem. Hamar elnyomott az álom.

Álmomban az erdőben tébláboltam. Világos volt mégis alig láttam valamit. Hirtelen Jacob termett mellettem és fogta a kezemet. – Mi folyik itt Jake? – nem válaszolt. Jól esett, hogy mellettem van. Egyszer csak a fák mögül előlépett Edward Cullen. Nem értettem, mit keres itt. A bőre gyémántként ragyogott, mintha ezer apró kis ékszer fedné, ahogy a nap rásütött. Jake elkezdett reszketni dühében. – Nyugodj meg Jake! Mi van veled? – szavaim nem hatottak rá. Olyan gyorsan történt az egész. Jake eltűnt. A helyén egy vörösesbarna szőrű óriási farkas állt vicsorogva. Edward szintén kivillantotta hegyes fogait és támadó állást vett fel. Aztán egymásnak ugrottak.

Rémülten riadtam fel. Alig kaptam levegőt. Bele telt néhány percbe mire megtudtam nyugodni. Hát ez meg mi a fene volt? Tényleg kezd elmenni az eszem? Az órára pillantottam. Kiugrottam az ágyból, mert késésben voltam. Anya már megint nem keltett és az óra sem csörgött.

−Jó reggelt! – üdvözölt anya, amikor rohanva értem le a lépcsőn a konyhába. Utálom, mikor ezt csinálja. Nem ébreszt fel időben és elvárja a reggeli jó pofizást, amikor épp rohanok. – Apád már elment. Korán kellett bemennie. – akkor azért nincs itt. Szuper. Felkaptam egy pirítóst és vártam.

−Anya! Késésben vagyok. Gondolom, akkor te viszel ma suliba. – nem mozdult. Most akkor mi van? Tényleg azt akarja, hogy elkéssek? Az nem rá vallana. Jó lenne már egy saját autó.

−Nem, kicsim. Érted jöttek a barátaid. – annyira meglepődtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Miféle barátok? – Nem is mondtad, hogy végre sikerült ismerkedned. Annyira örülök. – már nem is figyeltem rá. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság ki lehet az, aki értem jött és honnan tudta, hogy fuvarra lesz szükségem. Az ajtón kilépve lefagytam. A felhajtó előtt egy sportautó állt – a márkáját nem tudom, nem vagyok nagy kocsi szakértő – aminek motorháztetőjének dőlve Alice állt karba font kézzel rám várva.

−Szia Bella! – üdvözölt kedvesen. A volánnál Jasper ült. – gondoltam nem lesz ellened, ha ma velünk mész suliba. – az állandó mosoly most is ott ült az arcán. Én azonban mozdulni se tudtam. – Na, mi lesz? Jössz? Gondolom, nem akarsz elkésni. – kitárta előttem a hátsó ajtót.

−Oké. Köszi! – ennyit bírtam kinyögni, majd beszálltam hátra. Kezd ez az egész egyre furcsább lenni.

−Hogy aludtál Bella? – erre a kérdésre nem számítottam.

−Jól. – válaszoltam, de nem tudom mennyire lehettem meggyőző. Alice gyanakodva méregetett.

−Pedig nem úgy nézel ki. – mire észbe kaptam már az iskola parkolójában voltunk.

−Köszönöm, hogy elhoztatok. – kezdtem kicsit feloldódni. Lassan csak megszokom majd ezt az új helyzetet. Nincs értelme zavarban lenni, hisz ő kezdeményezett. Csak hagynom kell, hogy alakuljanak a dolgok.

−Akkor ebédnél találkozunk. – váltunk el, de nem kerülte el figyelmemet testvéreinek rosszalló pillantása. Ez azonban nem az én dolgom. Majd egymás közt elintézik.

A nap unalmasan és lassan telt. A szünetekben egyedül jártam a folyósokat.

−Helló kislány! – erre a hangra összerezzentem. Mikor felnéztem, a tegnapi srác állt előttem a bandájának tagjaival. Mért nem hagy már békén? Mit akar tőlem? – Most nincs, aki megvédjen. – gúnyos mosoly húzódott az ajkán.

−De van. – szólalt meg mögöttem egy hűvös, rideg hang. Nem kellett hátra néznem, hogy lássam ki az. Anélkül is pontosan tudtam. Edward Cullen állt a hátam mögött. Nem tudom, mit olvastak le az arcáról, de lehervadt a mosoly az övékéről és sietve húztak el. – Többet meg ne lássalak titeket rosszban sántikálni. – szólt még utánuk.

−Nagyon hálás vagyok, amiért segítettél! – most már tényleg kezdtem összezavarodni.

−Beszélnem kell veled. – vajon, mit akarhat? Kezd idegesíteni ez az egész helyzet. Elegem van, hogy mindenki velem szórakozik. Oké, hogy nem fogadnak be, de ne nézzenek palimadárnak. Eddig senki se méltatott figyelemre, most pedig mindenki velem van elfoglalva. Ez egy kicsit sok. – A húgomról, Aliceről van szó. – nem tudom, mire céloz. Csak nem történ vele valami? Igazán kíváncsivá tett.

−Mi van vele? Csak nincs baja? – tekintete sötét és dühös volt. Ez megrémített. Pont úgy nézett ki, mint az álmomban csak a bőre nem ragyogott.

−Jól van. – lesütötte a szemét. – Arról lenne szó, szeretném, ha távol maradnál tőle. – ez meg, mit jelentsen? Félti tőlem a húgát, vagy mi?

−Tessék? – nem akartam leplezni megdöbbenésemet és hirtelen fellobbanó dühömet.

−Ezt te nem értheted. – úgy láttam, mintha valamin gyötrődne és nehezen tudná kimondani ezeket a szavakat. – Jobb, ha nem barátkozol vele. A te érdekedben. Veszélyes lehet. – ez valami fenyegetés féle akar lenni? Hát nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ettől majd beijedek.

−Igazad van, nem értem. Alice jött oda hozzám és, ha ő barátkozni akar velem, nem fogom elküldeni. – a méregtől elvörösödött a fejem. Még is, hogy merészeli? Mióta itt vagyok ő az első, aki szóba áll velem és csak, mert a bátyjának nem tetszik, nem fogok nemet mondani egy ilyen lehetőségre. Felőlem szét is pukkadhat mérgében. Hónapok óta ő az első – persze Jacobon kívül -, aki kedves hozzám. A dühöm nem csillapodott. Csak úgy fortyogtam. Távozni készültem, de megragadta a karomat. Ujjai hozzám értek. Bőre jéghideg volt. Amint észrevette, mit tett, azonnal elkapta a kezét.

−Sajnálom! – mondta nyugodtabb hangon. Őszintének tűnt. – Ha Alice-szel barátkozol, azzal megnehezíted a dolgomat. Már így is épp elég nehéz távol tartanom magam tőled. – borostyán szemeit az enyémbe fúrta. – mire akar már megint kilyukadni? Ennek semmi értelme. Mért kéne távol tartania magát tőlem és ez miért okozna neki nehézséget? Talán az elméletemhez van köze? Ahhoz, hogy vámpírok? Még senki bőrét nem éreztem ilyen hidegnek, mint az övét. Én egyáltalán nem érzem magamat veszélyben a közelükben. Sőt, inkább biztonságban. Már nem most először védtek meg, pedig semmi okuk nem volt rá.

−Megtudom védeni magam. – makacskodtam tovább pedig a néhány perce lejátszódott jelenet nem erre utalt. El is mosolyodott. Féloldalas mosolya magával ragadott. Ő is biztos arra gondolt, amire én. Önkéntelenül visszamosolyogtam rá.

−Nem könnyű olvasnom benned, de sejtettem, hogy ez lesz a válaszod. Én még is szépen kérlek, tartsd távol magad tőlünk! – közelebb hajolt. Száját összeszorította. – Annyira nehéz, amikor ilyen jó illatod van. – sóhajtotta én meg elvörösödtem. – Csak akkor megy, minél távolabb vagy tőlem. – még mindig nem értem, mit akar ezzel. De mire hangosan is feltehettem volna ezt a kérdést, eltűnt. Na, jó. Most már igazán tudni akarom, mi ez az egész. Mért viselkedik mindenki ilyen furcsán? A kétértelmű megjegyzésekről ne is beszéljünk. Utálom a kétségeket. Az utolsó reményem Alicben van.