11. fejezet - A lehetőség

Sziasztok! Ez egy kicsit unalmas és hosszú fejezet lett. Remélem azért nem találjátok túlságosan annak és így is érdekes lesz számotokra :) Várom a komikat! :)

−Jó reggelt mindenkinek! – Köszöntöttem a nappaliban várakozó családomat. Nem kerülte el figyelmüket kicsattanó jó kedvem. Persze Edward előtt igyekeztem elrejteni ennek az okát, hisz a mai nap különleges lesz. Erről azonban nem tudhat. Egyedül Jaspernek árultam el.

Nem olyan rég, volt egy látomásom. Ismét arról a lányról. Lehetőség adódik, hogy végre a közelébe férkőzzek és ebben senki sem akadályozhat meg. Főleg nem Edward. Ugyanis néhány srác a suliból arra készül, hogy ebéd közben zaklassa őt. Már hetek óta figyelik, eddig nem túl feltűnően, de most elhatározásra jutottak, mivel kitapasztalták, hogy állandóan egyedül van. Én viszont tudok róla és meg fogom akadályozni, de erről nem szólhatok a többieknek. Nem támogatnák az ötletet. Edward pedig egyenesen kiakadna. Mindent megtesz, hogy elkerülje. Bár látom, mennyire küszködik. Egyre nehezebben bír ellenállni, ahogy én megjósoltam. De miért is hallgatnának rám. Nem tudom, miért küzd még mindig az elkerülhetetlen ellen. Közénk fog tartozni. Láttam. És még mindig így látom, szóval hiába is akadékoskodik Edward. Nem csak az ő döntésén múlik és ezen kár is vitatkozni.

−Neked is jó reggelt Alice! – mondta Edward kérdő tekintettel vizslatva. Épp egy dalt dúdoltam gondolatban, hogy még véletlenül se gondoljak a mai ebéd közben várható eseményekre. Ettől a tudattól teljesen felpörögtem. Sokkal jobban pattogtam, mint máskor.

−Jól vagy Alice? – mindenki olyan furcsán néz rám. Rosaliet mindig is idegesítette nyughatatlan természetem.

−Persze. Semmi bajom. – Jasper tekintetével óvatosságra intett. Ő is tisztában van vele a többiek, hogyan reagálnának, ha idő előtt kiderülne minden. De olyan nehezemre esik titkolózni. Nem szokásom. – Indulhatunk végre? – kérdeztem izgatottan.

−Hogyne. Már csak rád vártunk. – mondta Edward és néhány másodperc múlva már az autóban ültünk az iskola felé száguldva. – Nem akarod elmondani, mi van? – ezt már a kocsiban kérdezte szúrós tekintettel.

−Nincs semmi. – úgy igyekeztem, hogy a gondolataim el nem áruljanak, de már ez is egy árulkodó jel. Edward még jobban felhúzta a szemöldökét.

−Rendben. – mondta végül, de láttam nagyon csalódott, amiért titkolózom előtte. Ez egy kicsit visszavett a kedvemből. Csak a suliig kell kibírnom, aztán úgyis elválunk. Könnyebb lesz, ha nem kell a szemébe néznem. Bár lesz együtt óránk. Azt még túl kell élnem, aztán ebéd és végre nem kell majd többet titkolóznom.

−Alice! – riasztott fel gondolataimból Edward.

−Igen? – értetlenül néztem rá. Remélem nem árultam el magam.

−Mi lesz ebéd közben? – a többiek is kérdőn néztek rám. Jasperre sandítottam, aki igyekezett leplezni, hogy tud valamit. – Jasper? – nézett rá Edward. A gondolatai őt is elárulták. DE nincs még veszve minden, hisz azt még mindig nem tudja, mi van.

−Semmi Edward. – siettem gyorsan Jasper válaszának elébe.

−Szóval nem akarjátok elmondani. – egyáltalán nem tetszett neki ez a tény. De mit tegyek? Még túl korai lenne elmondani. Ha már megtörtént úgy se tehet semmit, akkor pedig hiába is fog kiabálni velem.

−Később találkozunk! – szálltam ki a kocsiból, amint megállt. Jasper is követett. Csodálkozva néztek utánunk.

−Hát ezekkel meg, mi van? – hallottam még Rosalie Edwardhoz intézett kérdését. Bátyám válaszát már nem hallottam. Talán nem is akartam hallani. Így is elég nehéz volt elviselnem, ahogy rám nézett, mert nem mondok el neki valamit. Néha olyan nehéz, hogy nem lehet titkunk egymás előtt. Edward olvas a gondolatokban, én meg a jövőbe látok. Ez nem mindig kellemes. Bár sok mindenre tehetünk szert ezáltal, és könnyebben meg is tudjuk védeni magunkat. És ez most is jól jött, mert lehetőségem lesz megtenni azt, amit Edward minden áron el akar kerülni. Kíváncsi vagyok, meddig fogja bírni. Azt vettem észre kicsit ingerült. Talán köze van ehhez az egészhez. Vagy talán ahhoz, hogy az utóbbi hónapokban általában egy srác jön érte? A köztük lévő kapcsolatot nem látom, de egyelőre csak barátoknak tűnnek. De ez Edward hibája. Ha nem totojázna és küzdene ennyit, akkor nem lennének ilyen gondok. De én inkább erre nem mondok semmit. A mai nap után majd kiderül, mi lesz. Még mindig vigyáznom kell a gondolataimra, mert amilyen kíváncsi, tisztes távolból is képes kihallgatni, ami igazán nem szép tőle. Én viszont meglesem a jövőjét. Szóval kvittek vagyunk. Ha túl vagyok rajta és úgy lesz, ahogy vártam, bár nem látok változást, akkor utána elfogom mondani nekik. Jasper majd csillapítja az érzelmeiket, hogy ne akadjanak ki túlságosan.

Még mielőtt idejött volna, már előtte is láttam, ahogy azt is, hogy nagyon jó barátok leszünk. Edward boldog lesz vele, ha végre észhez tér. Ilyenkor úgy utálom. Tudom, amit tudok. Na jó. Ez most nem számít. Ha Edward nem képes rá, akkor én megteszem az első lépést. Jasper azt mondta végig velem lesz, úgyhogy nincs okom idegességre. Viszont izgatottságomat egyre nehezebb lepleznem.

−Alice! Nyugodj már meg! – ölelt át szerelmem.

−Igyekszem. De olyan nehéz. – egy kis nyugalom hullámot küldött felém, amitől rögtön csillapodtak pattogó érzelmeim. Hálásan néztem rá. Kissé tényleg lenyugodtam és míg ő mellettem van, addig egyelőre ilyen is maradok. Erről ő gondoskodik. Még szerencse, hogy állandóan közös óráink vannak. Nem is bírnék meglenni nélküle. Hozzám van nőve és egy percre sem akarom elereszteni. Pedig előttünk van az egész örökkévalóság. Csak Edward ne árnyékolná be a hülyeségeivel. Úgy szeretném már végre boldognak látni. Száz éven keresztül néztem a fancsali képét. Nem fogom hagyni, hogy csakúgy elsétáljon a boldogság mellett, most amikor itt a lehetőség az orra előtt. Vonzódik hozzá, minden percben egyre jobban. Csak a vak nem látja. Na és az a féltékenység a szemében, amikor azért a lányért, akit annyira kerül, egy másik srác jön! Már napok óta ingerlékeny emiatt, pedig már hónapok óta ez van. Ha nem akar tőle semmit, akkor miért zavarja, hogy mással van? Ez itt a nagy kérdés. A többiek elnézik neki, de engem nem tud becsapni. Esme is egyre jobban aggódik és már kezdem azt hinni , okkal. Tényleg nagyon furán viselkedik, de eddig még nem láttam az okát. Azt viszont látom, még mindig döntésképtelen. A tervek változnak a fejében és egy percig sem marad meg egyiknél sem. Így nem tudom, mit hozhat a jövő. DE szemmel tartom őt, nehogy valami hülyeséget csináljon.

−Alice Cullen! Hozzád beszélek. – a tanár, Mrs. Apkrof hangjára riadtam fel. Túlságosan elgondolkodtam és nem láttam előre, hogy engem akar felszólítani.

−Igen Mrs. Apkrof? – fordultam feléje.

−Épp a 18. századi festőkről volt szó. Elmondanád kiről beszéltem utoljára? – ez könnyű. Művészetekből mindig jó voltam.

− Michelangelo Merisi da Caravaggio, (1573, Caravaggio - 1610, Porto d’Ercole). Az olasz barokk legjelentősebb festője. Újszerű, drámai fénykezelés és a hagyományos motívumok egyéni értelmezése tünteti ki művészetét.

−Köszönöm Ms. Cullen! Látom mégis csak figyeltél. – már amennyire lehet. Aztán meg is szólalt a csengő. De ez még csak az első óra volt. Ebédig még rengeteg idő van. Amikor valaki valamire vár, az idő még lassabban telik. Nekünk amúgy is, mivel nem alszunk. Ezért mindig ki kell találnunk valamit, hogy lekössük magunkat és ne teljenek unalmasan a mindennapjaink. Szerencsére ilyen gondjaink nincsenek. A vámpírlét sok extrával is jár, amik igazán feldobják a mindennapokat.

−Jól vagy? – kérdezte Jasper miközben elhagytuk a termet.

−Igen. Csak kicsit türelmetlen. A nap pedig olyan lassan telik. – ezen elmosolyodott. A következő óránk Edwarddal lesz. Keménydió az tuti.

−Sziasztok! – köszöntött, amint beléptünk.

−Helló Edward! – ültünk Jasperrel a mögötte lévő padba.

−Szia! – kicsit zavarban voltam. Ez neki is feltűnt.

−Minden rendben van? Ma olyan furcsán viselkedsz. Tereled a gondolataidat. Elmagyaráznád miért? – csak megráztam a fejem. Ez olyan nehéz. Edward előtt titkolózni kész lehetetlenség. De nem kell mindenről tudnia. Előbb-utóbb úgyis eljön az idő, amikor fény derül mindenre. – Rendben Alice! – sóhajtott. – De, ha baj lenne, ugye szólnál?

−Persze. De nincs semmi. Csak jó kedvem van. Talán baj? – nem a legjobb magyarázat, de a visszakérdezés a legjobb fegyver.

−Nem. Örülök neki. – be is fejeztük, mert megjött a tanár.

Aztán egyik óra jött a másik után, míg végre elérkezett az ebéd. Jasper egész idő alatt alig tudott féken tartani. De sikerült neki, mert nyugodtan ültem ugyanott, ahol mindig szoktam a többiek társaságában.

−Alice! Minden oké? – na, már Rose is kezdi. Csak legyek már túl rajta. Utána sokkal könnyebb lesz minden.

−Igen. – feleltem kurtán. Jasper fogta a kezemet az asztal alatt. Szemével is nyugalomra intett. A lány ugyanott ült, ahol mindig szokott. Felénk nézett, ahogy mindig szokott én meg rá mosolyogtam, ahogy mindig szoktam.

Lassan elkezdett kiürülni az ebédlő. A srácok már figyelni kezdték egy ideje. Minden úgy halad, ahogy kell. „−Végre nemsokára itt a lehetőség!”

−Mihez van itt a lehetőség? – Edward kérdésére mindenki rám emelte tekintetét.

−Semmihez. Miért? – hűha! Most majdnem elszúrtam.

−Oké. Ha nem akarod elmondani, legyen. Én most megyek. – állt fel az asztaltól. – Jöttök ti is?

−Naná! Minek tovább maradni. – felelte Emmett. Vele együtt állt fel Rose is. Nem is volt kérdés, ha Emmett megy, akkor ő is. Ezzel mi is így vagyunk. A többiek, mint ma már sokszor, kérdőn néztek rám.

−Mi még maradunk. – de le se vettem a szemem a lányról.

−Hát jó. – törődött bele Edward. – Később találkozunk! – azzal már itt se voltak, de éreztem, gyanakodva vizsgálgattak távozás közben. Oké. Ez meg volna. Már csak várni kell. Nem is kellett sokáig, amint a teremben lévők létszáma csökkent, már helyet is foglaltak az asztalánál. Mosolyogva néztem Jasperre. Pontosan tudta, mit jelent ez. Elérkezett az én időm.

−Elnézést! Leülhetünk? – hallottam az egyikőjük hangját. Ő lehet a főnők. Meg se várták a választ. Majd félénken csak ennyit mondott:

−Ő… Inkább egyedül lennék. – ekkor elkezdtek vele erőszakoskodni. Ettől felment a pumpám. Jasper nyugalomra intett. Ehhez higgadtságra van szükség. Elindultunk feléjük. Amennyire csak tudtam visszafogtam magam, de legszívesebben a földbe döngöltem volna mindegyiket. Ha dobogott volna a szívem, biztos majd kiugrott volna a helyéből.

−Van valami probléma? – kérdeztem az asztalukhoz érve. Jasper mögöttem volt.

−Nincs semmi olyan, amit ne tudnánk megoldani. – jött a flegma válasz.

−Én nem úgy láttam. – mondtam. – Jól vagy? – fordultam aztán az illetékeshez.

−Jól van. – felelte helyette, mintha ő nem tudna beszélni. Megszeppenve ült a helyén. Szerintem hirtelen azt se tudta mi történik. Jasper ettől begurult.

−Nem tőled kérdeztük. – a szeme sötétlett a dühtől. Úgy szeretem. Mindig mellettem áll, akármit is vegyek a fejembe. – Jobb, ha most távoztok. – mondta nekik. A szeme villámokat szórt és teljesen elsötétedett. Igazán rémisztő volt. Ha nem ismerném én is megijedtem volna tőle.

−Oké, oké. – A széküket feldöntve menekültek. Ez eléggé mókás volt.

−Én Alice vagyok, ő pedig Jasper. – mutattam be magunkat. – Nagyon örülünk, hogy megismerhettünk. – mosolyogtam rá.

−Sziasztok! Én Bella vagyok. – végre a neve is kiderült. A látomásaimban egyszer sem hangzott el. Bella. Szép név. Megtettem az első lépést. Ez már haladás. Most már nincs visszaút. A kapcsolatteremtés megtörtént. Itt az ideje, hogy tovább alakuljanak a dolgok, úgy ahogy lenniük kell. Szegény, kicsit zavarban van.

−Lesz még órád? – gondoltam oldom a feszültséget és beszélgetést kezdeményezek.

−Hála az égnek nem. – úgy látom, nem rajong a suliért. Legalább neki nem kell állandóan elölről kezdenie. Ha tudná az milyen gáz. De neki egész más miatt kellemetlen ez a hely.

−Ha gondolod, szívesen elkísérünk az autódig. – ezen kicsit meglepődött. Én azonban jobbnak láttam, ha nem hagyjuk egyedül menni. Meg addig is építhetem vele a kapcsolatot.

−Köszönöm! Ez nagyon kedves tőletek. – állt fel az asztaltól, de valamin nagyon elgondolkodott. – Alice! – feléje fordultam. A szemével a padlót bámulta. – Nagyon hálás vagyok azért, mert segítettetek, csak nem értem, miért tettétek. – erre igazán nem számítottam. Az igazságot még se mondhatom el neki. Soha, semmilyen körülmények között.

−Szimpatikus vagy nekem és nem hagyhattuk, hogy néhány idióta szórakozzon veled. Meg ez egy jó alkalom volt, hogy személyesen is megismerkedhessünk. – mosolyogtam rá. Végül is ez igaz.

−Akkor még inkább nagyon köszönöm. – mosolygott vissza. Amikor mosolyog az még inkább kiemeli szépségét.

−Nagyon szívesen. Ha nincs ellenedre, holnap együtt ebédelhetnénk. – Jasper csodálkozva nézett rám. Valahogy gondoltam, hogy ezt még annyira se fogja jó szemmel nézni, mint ezt a mentőakciót. Nem törődtem vele. Ideje azt csinálnom, amit szeretnék. És én szeretném jobban megismerni ezt a lányt és a barátja lenni.

−Rendben. – az arca ismét meglepettséget tükrözött. De belement és ez a lényeg. Időközben oda értünk a parkolóba.

−Oké. – ennek nagyon örülök. – Hol az autód? – néztem körbe.

−Jöttek értem. – észre is vettem a srácot, aki általában érte szokott jönni. – Akkor holnap találkozunk. – intett még oda majd elszaladt, bele a karjaiba. Rögtön látszott, hogy a kapcsolatuk barátságból átfordult valami mássá. Az ölelést egy csók követte. Ezen azért meglepődtem. Elsőre nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen komoly. Ez nem jelent jót. Ezek szerint összejöttek. Talán Edward sejtette, hogy ez lesz, ezért volt olyan feszült az elmúlt néhány napban? Olyan idióta. Simán elejét vehette volna ennek az egésznek. Jó. Egyelőre nincs mit tenni. Holnap együtt ebédelünk. Aztán a többi, majd alakul magától. Nem várhatom el tőle, hogy Edwardra várjon mikor lép végre, amikor nem is tud semmiről. Most pedig ideje szembenéznem a családommal. Illetve az utolsó óra után.

***

−Alice! Ugye csak viccelsz? – Edward teljesen magából kikelve ordítozott velem.

−Edward! Kérlek! – csitítgatta Carlisle.

−Nem Carlisle. Direkt megkértem ne csinálja és maradjon ki ebből az egészből. Szóval ezt titkoltad egész nap előttem? Remek. – fel-alá járkált, dühe nem akart csillapodni.

−Nagyon jól tudod miért tettem. Mert te képtelen vagy…

−Fejezd be! Ez csak rám tartozik.

−Gyerekek! – igyekezett Esme is csillapítani a hangulatot. Kérlelőn néztem Jasperre.

−Meg ne próbáld! – kiáltott rá.

−Ugyan már Ed! Ez még nem a világ vége. – Emmett mellém állt, bár már neki is az elejétől szimpi volt, főleg az emberi gyengeségei miatt. Edward még mindig fel-alá járkált.

−Veszélyben volt. Mit kellett volna tennem? Néztem volna tétlenül, ahogy néhány suhanc szórakozik vele? Gondold végig! Te is ugyanezt tetted volna. – tudom, hogy így van. Ő sem hagyta volna, hogy baja essen. Már csak azért sem, mert érez iránta valamit, amit még magának sem vall be.

−Rendben. – vett egy mély levegőt. – De miért kell vele ebédelnetek? Hm? – emelte fel a kezét kérdőn.

−Mert rendes lány. Kedvelem. – húztam el a vállam.

−Ez nem vezet jóra Alice!

−Bella kedves lány. Miért nem ismerkedsz meg vele te is? – gondoltam itt az ideje az újbóli bepróbálkozásnak.

−Mert nem akarok. – dühöngve távozott a nappaliból.

−Alice! Ezt Edwardra kellett volna hagynod. – hogy adhat Carlisle is neki igazat. Ez egyáltalán nem csak rá tartozik.

−Carlisle! Tudom, mit csinálok. Gyere Jasper! – gondoltam itt az ideje visszavonulni és lezárni ezt a témát. Edward hamarosan lehiggad. A többiek pedig befogják látni, nincs okuk haragudni rám. Én pedig nem tágítok. Kiállók a döntésem mellett. Izgatottan vártam a holnapi ebédet. Végre alkalmam nyílik jobban megismerni őt.

10. fejezet - Aprócska balhé

Sziasztok! Nem akartalak titeket sokat váratni és mivel elkészült a kövi feji, gondoltam fel is rakom. Így nem kellett jövő hétig várnotok, de nem tudom a következő feji mikorra fog elkészülni :)

Napok, hetek, hónapok alatt folyamatosan figyeltem Cullenéket. Egyszer sem láttam őket enni, vagy inni. Magukon kívül senkivel sem foglalkoztak. Ha éppen napos idő volt, ami nem gyakran fordult elő, akkor egyikőjük se jött még csak az iskola közelébe se. Ez több, mint gyanús. Azt már első alkalommal is megfigyeltem, hogy a bőrük színe sokkal fehérebb, mint egy normális emberé. Még az enyémnél is, pedig én aztán igazán sápadtnak számítok. Azonban, ezeken kívül semmi sem utalt arra, hogy nem emberek lennének. Ettől függetlenül a gyanúm nem múlt el.

Jakekel is egész jól összemelegedtünk. A kapcsolatunk egyre jobban mélyült, míg Edwardtól egyre jobban távolodtam. Nem is tudom, mi van velem, hisz nem is ismerem. Tudom jól, hogy soha semmi esélyem nem volt rá, hogy mi akárcsak egy percre is kapcsolatba kerüljünk. Biológia órán mellettem ül, de olyan távol tőlem, amennyire csak tud. Kezd egy kissé idegesíteni. Nem értem mire jó ez és miért csinálja. Soha egy szót nem váltottunk egymással. Ha, nem kénytelen mellettem ülni, akkor messzire elkerül. Lassan kezdek hozzászokni, de akkor is nagyon bosszantó tud lenni. A többiek az elmúlt hónapok ellenére ugyanúgy viselkednek, ha lehet ezt mondani, velem. Emmett állandóan nevet, bár sokszor fogalmam sincs min. Alice minden alkalmat megragad, hogy rám mosolyogjon. Jasper olyan, mint mindig, simán csak fancsali képet vág, érzelemnek egy csepp jelét sem mutatva. Rose ugyanúgy keresztülnéz rajtam, ahogy Edward. Szóval semmi nem változott. Egyedül Jakekel való kapcsolatom mélyül egyre jobban és jobban. Minden napot együtt töltöttünk és töltünk azóta is, hol nálunk, hol náluk. Amíg betartjuk a szüleink szabályait, addig egyikőjük se szól bele a kapcsolatunkba. Anya még élvezi is, mert olyankor még inkább fitogtathatja szakácstudományát. Ugyanis, ha nálunk vagyunk, Jake általában itt vacsorázik és csak utána megy haza mivel másnap suli, de előfordult, hogy Billy is csatlakozott hozzánk. Hétvégén jobb a helyzet. Olyankor nincs megszabva a kimaradás határideje. Sokkal felszabadultabban élvezhetjük egymás társaságát, a hétköznap korlátai nélkül. Ezért is szeretünk, főleg La Pushban lenni. Billy nem lóg állandóan a nyakunkon, mint az én szüleim.

Tanév közepe van. Amikor idejöttem még alig pár hete kezdődött csak a tanítás. Azóta mennyire megváltozott minden! Jakenek köszönhetően igazán megkedveltem Forksot. Azonban, ha ő nem lenne, biztos még mindig utálnám.

Egy újabb La Pushban töltött hétvége. Ritka szép idő van, úgyhogy Jake meg én kihasználva az alkalmat, reggeli után a tengerparton sétálgattunk. Most nem fogta meg a kezemet és ez különös, mert barátságunk kezdete óta állandóan fogta.

−Bella! – állt meg egyszer csak velem szemben. Arcomat két keze közé vette. Mindig is olyan forró volt a bőre és ez általában jól esik, mivel én eléggé fázós vagyok. Most is jól esett az érintése.

−Tessék Jake? – néztem a szemében, ahonnan reményt olvastam ki.

−Kedvelsz engem, ugye? – ez a kérdés meglepett hisz nagyon jól tudja, hogy igen.

−Persze Jake, hisz tudod. – habozás nélkül vágtam rá. Ezen elmosolyodott. Nem tudom hova akar kilyukadni ezzel.

−Én is kedvellek. Nagyon is. – mondta. Majd forró ajka szép lassan megérintette az én forrónak éppen nem mondható ajkamat. Meglepett és ledermedtem, de nem húzódtam el. Ajka úgy simogatta az enyémet, mint a lágy nyári szellő szokta a bőrömet. Nyelvét lassan, de határozottan mozgatta a számban. Nagyon jól esett. Karjaimat a nyaka köré fontam és viszonoztam a csókot. Mintha meglepte volna, de ettől felbátorodott és most már a derekamat fogva csókolt, néha még a levegőbe is emelt közben. Miután eleresztett, alig kaptam levegőt.

−Húh! Ez nem volt semmi. – lihegte ő is levegő után kapkodva.

−Hát igen. – mosolyogtam rá, amit viszonzott. Átölelte a vállamat, én pedig a derekát és, így sétáltunk tovább a parton. Nem szóltunk egy szót sem, nem akartuk elrontani a pilanatot. Még soha senki nem csókolt meg. Jake volt az első és fantasztikus volt. Még soha nem éreztem ilyet.

−Bella? – most vajon, mit akarhat?

−Igen? – azért visszakérdeztem.

−Akkor te most a barátnőm vagy? – kérdezte nagyon komolyan, de olyan aranyosan, hogy teljesen belepirultam.

−Igen. – a válaszom után még egy csók következett. Ez már sokkal szenvedélyesebb és bátrabb volt, mint az előző.

−Azt hiszem, be kell jelentenünk a szüleinknek. – mint egy igazi gavallér. Pontosan még nem tudom, mit érzek Jake iránt, de keresve se találnék nála jobb srácot, sehol a világon. Ezt már most is tudom.

−Én is azt hiszem. – ettől csak még jobban elpirultam, amin egy jót nevetett.

−Ezentúl, mindennap én megyek érted a suliba. – ez meglepett és elég furcsán is hangzott.

−De hisz mostanában mindig te szoktál értem jönni, kivéve, ha dolgod van. – néztem rá értetlenül.

−Igen. De ez más lesz. Most úgy fogok érted menni, mint a fiúd. Azt akarom, hogy mindenki tudja. – erre igazán semmi szükség, de ha ő ettől jobban érzi magát, semmi kifogásom ellene.

Először Billyvel közöltük a hírt, aki kitörő lelkesedéssel fogadta, hogy kapcsolatunk barátságból immár komolyabbá alakult. Úgy vettem észre már az elejétől nagyon is kedvelt engem. Aztán megbeszéltük, hogy Jake nálunk vacsizik és a szüleimmel vacsora közben közöljük az új fejleményeket. Nem tudom, hogyan fogják fogadni.

Amikor hazaértünk az első dolgom az volt, hogy az interneten elküldjem barátnőimnek az új, meglepő fordulatról szóló beszámolómat. Alig vártam, hogy elújságolhassam nekik. Jake, addig türelmesen várt lent a nappaliban. Mivel a héten telefonon már beszéltem velük, csak az e-mail maradt. Természetesen velük továbbra is tartom a kapcsolatot és minden héten felhívtam őket egyszer telefonon. Mindent elújságolok nekik, ami történik. Igyekszem semmit sem kihagyni. Nagyon hiányoznak, de Jake mellett annyira jól érzem magam, hogy néha teljesen elfeledkezem hiányukról. Miután befejeztem, visszamentem a nappaliba. A vacsora is elkészült addigra, az asztal megterítve állt. Természetesen négy főre. Anya tudja, ha ilyenkor itt van Jake, akkor itt is fog enni. Jakenek nagyon nagy étvágya van, de azért nálunk próbálja visszafogni magát, hiába mondja neki anya, egyen csak nyugodtan.

−Milyen napotok volt? – kérdezte anya már vacsora közben.

−Nagyon jó, köszönjük! – felelte Jake és csillogó szemekkel nézett rám. Akaratlanul is, de lesütöttem a fejem, hogy elrejtsem pirulásomat.

−Anya! Apa! Valamit el kell mondanunk. – fogtam meg Jake kezét. – Jake és én a mai naptól együtt járunk. – félve vártuk a reakciójukat, de csak néma csöndet kaptunk. Pár percig semmi. Kezdett egészen kínossá válni a helyzet.

−Hát ez fantasztikus kicsim! – szólalt meg előbb anya. Biztos megkellett emésztenie a hallottakat, vagy nem értem, mi tartott ilyen sokáig ezen a válaszon. – Igazán örülök nektek. – mosolygott, majd mind várakozóan apára tekintettünk.

−Én is nagy örülök. – mondta végül ő is. – Jakenél jobb fiút úgysem találhattál volna. De a hétköznap lévő szabályok, ettől függetlenül továbbra is érvényben vannak. – nyomatékosította szavait. Nagy kő esett le a szívemről; mindketten fellélegeztünk. Vacsora után forró, szenvedélyes csókkal váltunk el. Azt mondta másnap nem tudunk találkozni, mert Billyvel nagy bevásárlást terveznek Seattleben és nem tudják, mikor érnek vissza. Ez kicsit letört, hiszen majdnem két napig nem fogom látni. De megígérte, hétfőn időben ott lesz értem a sulinál. A vasárnapot nagy nehezen túléltem. Egész nap nem tudtam, mit kezdeni magammal bár, már fele annyira sem telt olyan rosszul, mint az első itt töltött néhány hetem.

Hétfőn, Edward a biológia órán, olyan furcsán viselkedett. Egyfolytában engem bámult. Le se vette rólam a szemét. Ettől kicsit feszengtem, de igyekeztem tudomást sem venni róla. Nem volt könnyű, mert tekintete perzselte a bőrömet.

−Szia! Edward Cullen vagyok. – mi? Hozzám beszélt? Ez nem lehet. Hónapok óta ülünk egymás mellett és eddig figyelemre se méltatott, nemhogy szóra. Nagyon meglepődtem. Azt se tudtam hova kapjak.

−Szia! Én meg Isabella Swan, de mindenki csak Bellának hív. – a tekintete rabul ejtett, de gyorsan visszafordítottam a fejemet a tanár felé.

−Most olyan más vagy. – mi ütött belé, hogy csak úgy áradnak belőle a szavak, még hozzá felém? – Mintha boldogabb lennél. – ez szintén meglepett. Nem is ismer. Honnan tudja, mikor, milyen vagyok?

−Igen, az vagyok. – miért is tagadnám. Abban a percben megszólalt a csengő, de nem tűnt el azonnal, ahogy szokott. Értetlenül néztem rá és nem is rejtettem véka alá mennyire meglepődtem ezen is.

−Ennek örülök. – hajtotta le a fejét. – Rossz volt látni, hogy állandóan olyan szomorú vagy. – Nem úgy tűnt, mintha érdekelné. Bár, Jake miatt az elejétől kezdve jobban éreztem maga, igaz ez a suliban nem nagyon látszódott rajtam, ez még is más volt.

−Köszönöm! Kedves tőled! – azért elpirultam a szavain. Aztán ennyi is volt. Ismét eltűnt, mint felhő a szürke ködben. De ez is valami. Soha nem gondoltam volna, hogy beszélni fogok egy Cullennel, főleg nem Edwarddal. Erre tessék.

Matek után az ebédlőbe vettem az irányt. Farkas éhes voltam és ez még engem is meglepett. Amióta ide járok nem igen ebédeltem. De most jól megpakoltam a tányéromat mindenféle jóval. Azt nem tudom megeszem-e mind, de kezdésnek nem rossz. A szokott helyemre ültem. Onnan figyeltem az eseményeket. Edward onnantól kezdve megint nem nézett felém. Alice mosollyal üdvözölt, mint mindig.

Szépen csipegettem az ebédet. Arra lettem figyelmes, hogy a tőlem nem messze lévő asztalnál néhány srác engem figyel. Próbáltam nem törődni velük, de nem bírtam megállni, hogy néha ne pillantsak feléjük. Az ebédlő is kezdett kiürülni. Gyorsan elrepült az idő. Van még egy órám, aztán végre találkozhatok Jakekel. Cullenék közül már csak Alice és Jasper ült az asztaluknál. Mindketten engem figyeltek.

−Elnézést! Leülhetünk? – felkaptam a fejem. Meg se várták válaszom már le is telepedett mellém az a néhány srác, akik még az előbb a saját asztaluknál ülve figyeltek.

−Ő… - hirtelen szóhoz sem jutottam. – Inkább egyedül lennék. – mondtam a végén félénken.

−Ugyan már! Hidd el, élvezni fogod a társaságunkat. – nevette el magát és közelebb csúszott hozzám a székével. Próbáltam a székemmel hátrálni, de neki ütköztem egy másik srácnak, aki mögöttem ült. Ekkor megpróbáltam felállni és távozni, de visszarántott. – Hé! Mondtam már, hogy jól fogod magad érezni velünk. – kirántottam a kezem a szorításából. Erre begurult. – Na, most már aztán… - de nem tudta befejezni.

−Van valami probléma? – Alice állt az asztalnál Jasperrel együtt.

−Nincs semmi olyan, amit ne tudnánk megoldani. – mondta flegmán az a srác, aki az előbb elvesztette az önuralmát. Úgy látszik ő a főnök.

−Én nem úgy láttam. – mondta Alice nyugodt hangon. – Jól vagy? – fordult hozzám. Én szóhoz sem jutottam.

−Jól van. – válaszolta helyettem, mintha én itt se lennék.

−Nem tőled kérdeztük. – szólalt meg Jasper fenyegetően. – Jobb, ha most távoztok. – a szeme villámokat szórt és teljesen elsötétedett. Csak úgy sütött belőlük a düh.

−Oké, oké. – ez a nézés meghátrálásra kényszerítette a srácokat és olyan gyorsan távoztak, hogy még a székeiket is feldöntötték.

−Én Alice vagyok, ő pedig Jasper. – mutatkozott be. Ez már a sokadik furcsaság a mai napon. Már túl sok is egyszerre. – Nagyon örülünk, hogy megismerhettünk. – mosolygott rám, szokásos mosolyával, amit már olyan jól ismertem, de most itt állt előttem és közelebbről csodálhattam meg.

−Sziasztok! Én Bella vagyok. – a meglepettségtől majdnem elfelejtettem a nevemet is.

Új BLOG!

Sziasztok!

Tudom, tudom. :) Már megint egy új BLOG. De ezzel könnyebb dolgom lesz, mivel ezt nem egyedül fogom írni, hanem Chintyvel együtt, felváltva. Gondolom nem mondok semmi újat azzal, hogy ez is egy Twilight Fanfic lesz. Még hozzá Edward/Bella fic. Ismételten egy új megközelítésből, ami remélem minden érdeklődőnek elnyeri majd a tetszését.

Nézzétek meg az oldalt és csak utána döntsetek. A történet ismertetése már fenn  van és olvasható. Az első fejire sem kell sokat várni. Azt én fogom írni a másodikkal együtt. :)

Mindenkit szeretettel várunk!

Cím: Vámpírszeretők

http://www.zora-chinty-fanfic.blogspot.com/

9. fejezet - Újra a szürke hétköznapok

Későn értem haza. Jacobbal még megnéztük a szikla tetején a naplementét és egész nap be nem állt a szánk. Már rég beszéltem ennyit, főleg úgy, hogy soha sem fogytunk ki a témából. Anya és apa meglepő módon nem várták meg, míg haza érek. Sötét volt az egész ház, mikor Jake ki tett a bejárati ajtó előtt.

−Jó éjt Bells! Hamarosan találkozunk. – sejtelmesen figyelte, míg kiszállok.

−Neked is jó éjt Jake! – amint becsuktam az ajtót, el is húzta a csíkot. A lakásban csönd honolt. Pedig azt hittem, csak úgy tesznek. Azonban anya és apa már aludt. Úgy látszik, ha Jacobbal vagyok, az nem zavarja őket. Ennek én nagyon is őrülök. Jake lett az itteni legjobb barátom. Így, ha akarják, ha nem, akkor is el kéne viselniük. De ez megkönnyíti a helyzetet. Lezuhanyoztam, majd gyorsan ágyba bújtam. Holnap suli. A mai nap után semmi kedvem visszatérni a szürke hétköznapokhoz. A most ért izgalmaktól sokáig nem bírtam elaludni.

Reggel az óra csörgésére ébredtem. Egyáltalán nem emlékszem, hogy beállítottam volna. Meg nem is igen volt rá eddig szükségem, hisz általában anya szokott kelteni. Most azonban nyoma se volt a szobában. Átsuhant az agyamon, talán valami baj van. Kipattantam az ágyból, szélsebesen felöltöztem, meg bedobáltam a cuccaim a táskába és már száguldottam lefelé a lépcsőn. Lent, mindent rendben találtam. Apa az újságját olvasgatta a reggelije mellett. Mióta rájött, nem fut el a rendőrőrse, azóta nem sietetett reggelente, bár így is előfordult, hogy a kötelessége miatt korábban kellett bemennie. Eddig ez egyetlen egyszer fordult elő, mivel csak egy hete lakunk itt. Anya pedig a tűzhelynél szorgoskodott.

−Á! Bella! Hogy aludtál? – hangjában kíváncsiság bujkált. De biztos nem az éjszakám érdekli. – Későn értél haza tegnap. – ez a kijelentés be is bizonyította.

−Sajnálom! Jakkel gyorsan repül az idő. – szerintem ez épp elég sejtelmes volt, hogy megdolgoztassa kis agyukat és még jobban elöntse őket a kíváncsiság, de többet nem vagyok hajlandó elmesélni. Túl jó volt a tegnapi nap, hogy ilyesmivel elrontsuk.

−Azt gondoltuk kicsim, - felelte apa – rég nem láttunk ilyennek, de – kezdte az atyai szigort. Komoran néztem rá. – hétköznap ez ne forduljon elő. – megkönnyebbültem. Már azt hittem egyáltalán nem fogja engedni a találkozást. Rá néztem az órára. Te jó ég! Rohannom kell.

−Mennem kell. – rohantam az ajtó felé. A végén elkések. Bár nem igazán érdekel az egész, de még se akarok késni.

−És a reggeli? – de már be is csukódott mögöttem az ajtó. Apa sietett utánam, hisz valakinek be kell vinnie, mivel még nincs saját autóm. Nyúzom is őket emiatt.

Időben beértem. Persze, most se vett észre senki. Szerintem az se tűnne fel nekik, ha egyáltalán nem járnék be. Ez lehetetlen, mármint, hogy ne járjak be, de azért jó volt eljátszadozni a gondolattal.

Úgy ahogy sikerült megtanulnom eligazodni a folyósokon. Most már nem okozott gondot a biológia terem megtalálása. Az ajtón belépve nagy megkönnyebbülésemre még nem volt benn a tanár. Gyorsan helyet foglaltam a padomban. Ekkor, döbbenten vettem észre, hogy nem egyedül ülök benne. Oldalra fordítottam a fejem, de a meglepetéstől majd nem leestem a székről. Az a bronz hajú, aranybarna szemű fiú ült mellettem. Az ő arcán is meglepettség tükröződött. Azóta az incidens óta, nem láttam. Már kezdtem azt hinni, nem is létezik. És most, itt ül mellettem. A szeme ismét kivilágosodott. Első közeli találkozásunk alkalmával egészen sötét volt neki. Most is ugyanúgy néz rám, mint akkor. Dühösen. De miért dühös rám? Nem tettem semmit. Nem is ismerem. Gyorsan elfordítottam róla a tekintetem. Igyekeztem leplezni, mennyire zavarban vagyok, nem tudtam milyen sikerrel. Közben megérkezett a tanár és csigalassúsággal kezdtek el peregni az óra percei. Végig magamon éreztem hűvös, rideg tekintetét. Ettől csak még jobban zavarba jöttem. Majd végre megszólalt a csengő. Sebesen akartam elhagyni a termet, de ő megelőzött. Még össze se szedtem a cuccaim, már nem volt sehol. Szerencsére több órám nem volt vele. Ugyanúgy egyedül ültem, mint mindig.

Az ebédlőbe érve elfoglaltam a múlt héten törzshelyemnek kinevezett asztalt. Éles nevetés csapta meg a fülem. Arra néztem, amerről jött, bár jól tudtam kitől származik. Ők is a szokásos asztaluknál ültek, de immár öten. Újra csatlakozott hozzájuk az elveszett bárányka. Legalább biztosan tudom, nem álmodtam. A megszokott mosollyal üdvözölt a barna hajú lány. A biológia órán mellettem ülő fiú szúrósan nézett rá, de mit sem törődött vele.

Nekem pedig végre volt étvágyam. Nem túl sok, de az is valami. Csipegettem az ételemből egy keveset. A reggeli, a nagy sietség miatt úgyis kimaradt.

Az utolsó óra után ismét sietősen hagytam el az épületet. Még utoljára feléjük pillantottam, ahogy szoktam, bár most fura volt, hogy az a helyes srác is velük van, de a lány nem figyelt rá. Ő is ugyanúgy felém pillantott mosolyogva, mint mindig. Hirtelen neki ütköztem valaminek. Ja ne! A sors ismétli önmagát.

−Hello Bella! – ez a lágy, ismerős hang váratlanul ért. Felpillantottam és ott állt előttem a legjobb barátom.

−Jake! – leesett az állam. Alig akartam hinni a szememnek. Egyáltalán nem számítottam rá. Kellemes meglepetés. Mit keres itt?

−Aha! Személyesen. – nevetett fel. Majd hirtelen elkomorodott. – Cullenek téged figyelnek. Csak nem rúgtad össze velük a port? – hangja komolyan csengett. Nem tűnt viccelődésnek.

−Cullenek? – néztem rá értetlenül. Fogalmam sincs, miről beszél.

−Igen. – bökött a mögöttem álló szépséges idegenekre. Szóval Cullennek hívják őket.

−Nem. Nem is ismerem őket. – válaszoltam, hátha többet is megtudok, mert ezek szerint ő ismeri őket. – Te ismered őket?

−Csak látásból és hallomásból. – ez is valami, de remélem, ennél azért többet tud. – Az apjuk, Dr. Carlisle Cullen, a forksi kórházban orvos. – akkor lesz némi esélyem megismerni az apjukat is. – A magas, nagydarab srác Emmett Cullen. A hosszú, szőke hajú lány, aki nem mellesleg a barátnője, Rosalia Hale. Az ő testvére a göndör, szőkésbarna hajú srác Jasper Hale, aki viszont azzal az alacsony, barna hajú lánnyal, Alice Cullennel jár. – végre most már név is tartozik az arcokhoz és nem kell őket fiúknak, meg lányoknak hívnom. Most nevezhetem nevükön őket, aminek semmi értelme, hisz semmi jele annak, bármikor is közelebbi viszonyba kerülhetnék velük.

−És az, aki egyedül van? Ő kicsoda? – erre voltam leginkább kíváncsi. Igaz ő a legellenségesebb velem, de ő keltette fel legjobban a figyelmemet.

−Ő, Edward Cullen. – Edward, milyen szép és régi név. – Vele kell a leginkább vigyázni. Mind közül ő a legveszélyesebb. – ezt meg, hogy érti?

−Hogy lehetnek testvérek? Főleg, ha együtt vannak úgy. – vetettem fel egy újabb kérdést mielőtt egyelőre befejezem.

−Hát, mert Dr. Cullen és a felesége, Esme, örökbe fogadták őket még nagyon kicsi korukban.

−Amúgy, mit keresel itt? – nem akartam egyelőre többet kérdezni róluk, mert már így is túl feltűnő volt az irántuk való érdeklődésem. Meg az is érdekel, hogy került ide Jake. Nem számítottam rá, persze nagyon őrülök, amiért itt van. Szint visz a szürke hétköznapokba. Meg fura, hogy anya még itt sincs.

−Beszéltem anyukáddal. Megengedte, hogy a délutánt La Pushban töltsd velem. – széles vigyor terült szét az ajkain. – Persze, ha nincs ellenedre. – nagyon jól tudja, hogy nincs. Tegnap beavattam a lelkem legmélyébe. Bármit megtennék, csak túléljem az iskola mindennapjait. Jake, ehhez hatalmas erőt ad.

−Naná, hogy nincs! – mosolyogtam vissza. Jelenléte engem is mindig felvidít. Közben a Cullen család rég elrobogott a megszokott szürke Volvóval, amit általában Edward vezet. Olyan jó érzés, hogy most már tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal. Lehullt a lepel kilétükről. És ezt is Jakenek köszönhetem.

Az egész napot La Pushban töltöttem Jacob társaságában. Persze betartva apa szabályait, miszerint ne maradjak ki sokáig, még véletlenül se tilthasson el tőle. Bár, minden bizonnyal, Jake találékonyságának köszönhetően, biztos ezt is megoldanánk.

Sőt, az egész hetet együtt töltöttük. Annyira összemelegedtünk, hogy egymás nélkül már igen nehezen tudunk meglenni. Legalábbis én nélküle biztos. Nem tudom ő, így érez-e. Remélem igen. Nem tudom mihez kezdenék, ha nem láthatnám többé.

Pénteken anya jött értem. Azt mondta, Jakenek valami dolga van ma. Ez nagyon elszomorított. Hirtelen azt éreztem valaki figyel. Körbe néztem és a szemem összetalálkozott Edwardéval. Egész héten látványosan került, de hát ebben a suliban az ilyesmi nem meglepő. Bár, nem tudom, mi oka lehet rá neki és a többieknek is. A testvérei ugyanúgy viselkednek, mint eddig. Emmett, minden pirulásomnál jót kacag. Igyekszem elkerülni, de hozzá tartozik a természetemhez. Nem tudom, miért teszi, de már kezdem megszokni. Rosalie, szintén tudomást sem vesz rólam. Alice pedig, soha sem hagy ki egy mosolyt sem, amikor felém pillant. Észrevettem, leginkább, akkor néz rám, ha én épp másfelé figyelek. Hagyom, hadd higgye azt, nem vettem észre. Ez olyan muris. Őt kedvelem a legjobban, annak ellenére, hogy személyesen még nem is ismerem. A barátja, Jasper, megfejthetetlen számomra, ahogy Edward is. A tekintete most egészen más, mint amit megszoktam tőle. Vágyakozást, türelmetlenséget, kínlódást tükröz. Ez meg mit jelenthet? Biztos nem nekem szól. De tekintetünk egybeolvad, mintha senki sem lenne körülöttünk. Biztos megőrültem. Ez nem történhet velem. A szeme bizalmatlan, ugyanakkor várakozó is. Ez tuti nem nekem szól. Egész héten düht, megvetést láttam ezekben a szemekben, amikor véletlenül egymásra néztünk. Ő azonnal el is kapta olyankor a fejét. Akkor mi ez a változás?

−Kicsim! Beszállsz végre? – anya riasztott fel gondolataimból. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy itt vár.

−Egy pillanat. – szóltam be az ablakon, de mire visszafordultam, ők eltűntek. A gondolataim kavarogtak. Nem tudtam hova tenni ezt a változást. Beültem anya mellé az autóba. Ha Jacobbal vagyok, nem gondolok Edwardra, egyik Cullenre sem. Most azonban nincs itt. Egyfolytában az előbb történtek jártak a fejemben.

Péntek lévén, hazaérve, felhívtam a Phoenixi barátnőimet. Elmeséltem az új fejleményeket, amiket persze egyszer már le is írtam nekik, hisz mindennap levelezünk egymással. Csak mivel keveset voltam itthon, nem tudtam részletes beszámolót küldeni nekik, így nagyon őrültek, mikor végre hallhatták a részleteket is a legapróbb pontossággal. Természetesen a mai nap különös és furcsa eseménye sem maradhatott ki. Alexa, úgy gondolta, biztos nem bír tovább ellenállni nekem és ma ez látszott rajta. Hülyeség. De gondolkodóba ejtett. Nehezen is aludtam el.

Másnap reggel, jött értem Jake, hogy a napot La Pushban töltsük. Ez már tök természetes dolognak számított. Úgy gondoltam ez jó alkalom egy kis további faggatózásra. Már épp elég idő telt el azóta, amióta először mesélt nekem róluk.

−Mesélj még nekem Cullenékről! – igyekeztem nem túl sok érdeklődést mutatni.

−Miért érdekelnek annyira? – nem mondhatom azt, hogy elsősorban Edward érdekel. A parton sétáltunk kézen fogva. Már fel se tűnik, annyira természetes lett ez a gesztus is köztünk.

−Csak, mert olyan furák. – jobb nem jutott eszembe, de lényegében igaz is.

−Azt tudtad, hogy a Quileute-ok a farkasok leszármazottai? – megráztam a fejem.

−Úgy érted a farkasembereké? – ezen mosolyognom kellett.

−Pontosan. – mosolygott ő is velem. – Cullenék pedig egy ellenséges törzs, akikkel békét kötöttünk. Ha nem lépnek a földünkre, nem fedjük fel a kilétüket. De mindez csak legenda. – ez nekem kevés. Minek tartják őket?

−Milyen ellensége törzs? – kíváncsiskodtam tovább.

−Ez csak legenda Bella. – nevetett túlzott érdeklődésemen. Szerencsére nem tűnt fel neki az izgatottságom.

−De olyan izgalmas, hogy nem szeretném, ha itt hagynád abba a mesélést. – hízelegtem. Kicsit rosszul is érzem magam emiatt. Ez az első dolog, amit nem mondok el neki őszintén.

−Hát jó. – egyezett bele megkönnyebbülésemre. – Kik a farkasok legnagyobb és legrégibb ősi ellenségei? – kicsit elgondolkodtam ezen a kérdésen. Majd villámcsapásként ért a felismerés.

−Vámpírok? – ledermedtem.

−Bizony! – nevetett Jake arcomat látván, ami falfehérré vált ettől az információtól. – Nyugi! Mondtam már, hogy ez csak egy legenda.

−Hát persze. – hagytam rá, de én ebben, most már egyáltalán nem voltam biztos.

Komikat a folytatáshoz! :)

A következő fejezetből csak részlet van fenn. Legalább 10 komit kérek, ha olvasni szeretnétek a folytatást. Ebből is megtudhatom, mennyire érdekel titeket a történet :) Előre is köszönöm mindenkinek! :)

Részlet

Örömmel tapasztalom, hogy ezt az oldalamat sikeresebbnek könyvelhetem el, mint a többit, hisz ezt olvassák legtöbben érdeklődve. Azonban komit azt nem igen kapok. Gondoltam én is kihasználom azt, amit már a legtöbb oldalon tapasztaltam, hogy csak részletet tesznek fel az adott fejezetből és várják a komikat a folytatáshoz. Hát most én is ezt fogom csinálni. Ez itt csak nagyon rövid részlet, mert most maga a fejezet sem lett olyan hosszú, de aki mielőbb szeretné olvasni a folytatást, akkor az komizzon :) Várom a véleményeket! Köszi! Puszi mindenkinek!

Későn értem haza. Jacobbal még megnéztük a szikla tetején a naplementét és egész nap be nem állt a szánk. Már rég beszéltem ennyit, főleg úgy, hogy soha sem fogytunk ki a témából. Anya és apa meglepő módon nem várták meg, míg haza érek. Sötét volt az egész ház, mikor Jake ki tett a bejárati ajtó előtt.

−Jó éjt Bells! Hamarosan találkozunk. – sejtelmesen figyelte, míg kiszállok.

−Neked is jó éjt Jake! – amint becsuktam az ajtót, el is húzta a csíkot. A lakásban csönd honolt. Pedig azt hittem, csak úgy tesznek. Azonban anya és apa már aludt. Úgy látszik, ha Jacobbal vagyok, az nem zavarja őket. Ennek én nagyon is őrülök. Jake lett az itteni legjobb barátom. Így, ha akarják, ha nem, akkor is el kéne viselniük. De ez megkönnyíti a helyzetet. Lezuhanyoztam, majd gyorsan ágyba bújtam. Holnap suli. A mai nap után semmi kedvem visszatérni a szürke hétköznapokhoz. A most ért izgalmaktól sokáig nem bírtam elaludni.

Reggel az óra csörgésére ébredtem. Egyáltalán nem emlékszem, hogy beállítottam volna. Meg nem is igen volt rá eddig szükségem, hisz általában anya szokott kelteni. Most azonban nyoma se volt a szobában. Átsuhant az agyamon, talán valami baj van. Kipattantam az ágyból, szélsebesen felöltöztem, meg bedobáltam a cuccaim a táskába és már száguldottam lefelé a lépcsőn. Lent, mindent rendben találtam. Apa az újságját olvasgatta a reggelije mellett. Mióta rájött, nem fut el a rendőrőrse, azóta nem sietetett reggelente, bár így is előfordult, hogy a kötelessége miatt korábban kellett bemennie. Eddig ez egyetlen egyszer fordult elő, mivel csak egy hete lakunk itt. Anya pedig a tűzhelynél szorgoskodott.

−Á! Bella! Hogy aludtál? – hangjában kíváncsiság bujkált. De biztos nem az éjszakám érdekli. – Későn értél haza tegnap. – ez a kijelentés be is bizonyította.

−Sajnálom! Jakkel gyorsan repül az idő. – szerintem ez épp elég sejtelmes volt, hogy megdolgoztassa kis agyukat és még jobban elöntse őket a kíváncsiság, de többet nem vagyok hajlandó elmesélni. Túl jó volt a tegnapi nap, hogy ilyesmivel elrontsuk.

−Azt gondoltuk kicsim, - felelte apa – rég nem láttunk ilyennek, de – kezdte az atyai szigort. Komoran néztem rá. – hétköznap ez ne forduljon elő. – megkönnyebbültem. Már azt hittem egyáltalán nem fogja engedni a találkozást. Rá néztem az órára. Te jó ég! Rohannom kell.

−Mennem kell. – rohantam az ajtó felé. A végén elkések. Bár nem igazán érdekel az egész, de még se akarok késni.

−És a reggeli? – de már be is csukódott mögöttem az ajtó. Apa sietett utánam, hisz valakinek be kell vinnie, mivel még nincs saját autóm. Nyúzom is őket emiatt.

8. fejezet - La Push

Már nagyon izgatottan vártam a vasárnapi kiruccanásomat La Pushba. Nem is tudtam éjszaka aludni. Végre nem kell itthon gubbasztanom. Szerettem volna elújságolni a lányoknak, de várnom kell jövő hétig, amikor ismételten felhívhatom őket. Jake igazán rendesnek tűnik. Gondolom nem hívott volna meg, ha tényleg nem akarna velem lenni. De a félelem most is itt lappang bennem. Mi van, ha csak átverés az egész, így akar bántani? De nem. Ezt nem tudom elhinni róla.

Már korán reggel kipattantam az ágyból, hogy időben elkészüljek, mire értem jön. Az izgalomtól reggelizni se tudtam. Jake, pontos volt. A legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem ismerem olyan régóta és még korai lett volna. Nem akarom hirtelen érzelmi kitöréseimmel elijeszteni.

−Jó reggelt, Bella! – köszönt udvariasan – Kész vagy?

−Szia Jake! – mosolyogtam rá. Nem is próbáltam leplezni, mennyire őrülök a meghívásnak. – Persze.

−Akkor induljunk! – tárta ki előttem az ajtót.

−Vigyázzatok magatokra gyerekek! – szólt utánunk anya. Apa már korán reggel elment horgászni.

−Ne aggódjon Mrs. Swan! Épségben visszahozom Bellát.

A kocsi ajtót is kinyitotta nekem. Mondjuk, ezt nem néztem volna ki belőle.

−Tetszeni fog neked La Push. – már a főúton zötykölődtünk. – Mi pont a tenger mellett lakunk. Igaz fürdeni nem igen lehet benn a rossz időjárási viszonyok miatt. Arizonában biztos nem volt ilyen gondotok. – mosolygott rám megint.

−Nem baj. Amúgy se szeretem a hideg és nedves dolgokat. – a gondolattól is kirázott a hideg. Igaz, a barátnőimmel sokat jártunk le a partra, de én inkább állandóan távol maradtam a víztől. Ezt később ők is megszokták és nem firtatták.

−Hát, akkor jó helyre költöztetek. – nevetett ezen – Itt mindig minden nedves. Ritka az, amikor nem.

−Nem rajtam múlott. Apa itt kapott egy olyan állás lehetőséget, amit nem hagyhatott ki. – ezen a tényen mindig elszomorodom.

−Az ott, már La Push. – mutatott a megjelenő házak felé. Egész Forksot erdős területek veszik körbe, így ez alól La Push sem kivétel. A rezervátum területe kisebb faluhoz hasonlít. Sűrűn állnak a házak egymás mellett. Jacob egy mellékútra kanyarodott le. Fák övezték körös-körül, de még néhol ott is voltak házak.

Ki értünk egy kisebb tisztásra, ahol egy, nagy piros ház állt. Az egész terület látványa magával ragadott. Olyan nyugalom van itt. Legszívesebben örökre itt maradnék.

−Éhes vagy? – váratlanul ért a kérdés.

−Egy kicsit. – vallottam be. Elmúlt az idegességem, így a hasam követelte a reggeli bevitelét.

−Gyere! – megfogta a kezem és úgy húzott a ház felé. – Apa, nagyon király palacsintát tud. – ezen mosolyognom kellett. A házba lépve az asztal megterítve állt. Egy adag palacsinta már ott tornyosult rajta. Egy egész hadseregnek elég lett volna. Legalábbis én úgy gondoltam. Jake a helyemre vezetett, majd mellém ült.

−Szervusz Bella! – köszöntött Billy is, amint meglátott minket. – Mindjárt kész az újabb adag palacsinta. – elég volt csak Jacobra nézni. Egy maga képes volt befalni az összeset.

−Köszönöm Billy! – nevettem el magam. Soha senkit nem láttam, akinek ilyen jó étvágya lett volna. Ez is csak megerősített bennem egy bizonyos érzést. A biztonság érzését. Már tegnap, vacsora közben is éreztem. Mondjuk, akkor még nem igazán tudtam hova tenni. Most se, de ettől az érzéstől sokkal jobban érzem magam. Olyan hihetetlen ez az egész. Ide költözésünkkor rettegtem az új helytől, az új iskolától. Be is igazolódtak a félelmeim. Egy hét telt el azóta és Jake csakúgy belecsöppent az életembe. Ez az egyetlen jó dolog, ami itt ez idáig jó történt velem.

−Húh! De jól laktam. – dörzsölgette meg gömbölyödő pocakját.

−Azt látom. – nevettem ismét. Már rég nevettem ilyen felszabadultan.

−Hogy ízlett a reggeli? – kérdezte Billy, miközben segítettem neki leszedni az asztalt. Jake elég lusta, állapítottam meg. Billy tolószékben ül, még is mindent ő csinál. Ezen kicsit csodálkozom, bár ez semmiben sem korlátozza, főleg a saját otthonában.

−Lemegyünk a partra? – nézett rám félszemmel, mint, aki mindjárt elalszik, pedig csak nem rég kelt fel a nap. A mai időjárás csapadékmentes, de borús, így túlzás, hogy felkelt a nap, mert a felhők miatt semmi sem látszik belőle.

−Naná! – kérés nélkül indultam is. Jake arcán egy kis döbbenetet láttam, de szó nélkül követett.

−Majd jövünk. – vetette még oda tök lazán az apjának.

−Érezzétek jól magatokat! – hallottuk még, mielőtt kiléptünk volna a szabadba. Jól esett a kinti friss levegő. Jó nagyokat szippantottam belőle.

−Gyere! – fogta meg ismét a kezem. Bőre melege jó érzéssel töltött el. Nem volt okom ez ellen tiltakozni. Pedig nem igazán szeretem az ilyen dolgokat.

Elindultunk a part felé. A ház mögötti erdőben, egy ösvény vezetett, azon haladtunk és csak hamar kiléptünk a homokos partra. Vagy inkább lehet nevezni saras partnak, mert az eső teljesen átitatta a partot fedő homokréteget.

Jacobbal kézen fogva sétáltunk, mint két szerelmespár. Persze nem vagyunk azok, hisz alig ismerjük egymást.

−Nézd csak azt a farönköt! – mutatott egy kicsit távolabb, az erdő szélén álló terület felé. – Azaz én rönköm. Ott szoktam gondolkodni. – arra felé kezdett húzni. Az ő tempójában nem tartott sokáig odaérni, de nekem loholnom kellett utána. Mire elértük a fáját, addigra alig kaptam levegőt. – Tessék! Foglalj helyet! – mosolygott büszkén. – Mesélj! Hogy tetszik Forks? Milyen a suli? – vágott rögtön a közepébe, amint leültünk. Olyan jó hallgatni a tenger zúgását. Már annyira megszokta, hogy Pheonexben mindennap hallhatom. Itt azonban sajnos nem. Jó kis nosztalgia hely. Lehajtottam a fejem. Bárcsak nem tudnám, most hol vagyok. Forksban eddig egyáltalán nem éreztem jól magam és alig vártam, legyen olyan itt is, akinek végre kiönthetem a szívem. De mi van, ha ezzel is csak elijesztem. De már tegnap is elakartam mesélni neki, csak a szüleink miatt nem lehetett, mert minden mozdulatunkat figyelték.

−Valami baj van? – mint, aki ezer éve ismer és tud olvasni az arcomról, vagy a gondolataimból. – Nekem nyugodtan elmondhatod. Ígérem, kettőnk között marad. – ez egy kicsit megnyugtatott. Nem volt okom tovább hezitálni.

−Nem is tudom, hol kezdjem. – sóhajtottam fel.

−Mi lenne, ha az elejétől. – mosolygott rám, én meg visszamosolyogva bólintottam.

−Forks egy szörnyű hely és nagyon utálom. – kezdtem bele – És haragszom a szüleimre is, amiért magukkal ráncigáltak, erre az állandóan csapadékos vidékre, ahol soha nem süt a nap, vagy csak nagy ritkán és, mert ott kellett hagynom a legjobb barátaimat. – csak úgy áradtak belőlem a szavak. – Az iskola meg kész katasztrófa. – itt túlságosan is elérzékenyültem. Véletlenül elhullajtottam néhány könnycseppet. Jake az ujjaival szárította fel őket. Olyan jól esik a sok rossz élmény után a Jakből áradó, felém irányuló kedvesség. – Nincs egy barátom se. Nem fogadtak be maguk közé, kirekesztett vagyok. – itt már nem bírtam tovább és patakokban kezdett folyni a könnyem. Jake átölelt és a vállába temettem az arcom. Türelmese hallgatott végig. Egyszer sem szólt közbe, aztán azt is megvárta, míg meg nyugszom, és abba marad a sírásom. Végre valakinek személyesen is elsírhattam a bánatom, még ha az egy fiú is. Igaz a lányoknak is elmondok mindent, de telefonban, meg interneten az még se ugyanolyan. Most már biztos lehetek abban is, hogy Jacob Blackben egy igazi jó barátra találtam. Az egyetlenre ezen a helyen.

−Jobban vagy? – kérdezte miután már teljesen eláztattam könnyeimmel a pólóját.

−Igen. Köszönöm! – jól esett az biztos. Sokkal felszabadultabban tudtam rá mosolyogni.

−Akkor elég legyen a szomorkodásból! – pattant fel. – Indulás!

−Hova megyünk? – kérdeztem értetlenül.

−Oda fel. – mutatott a legmagasabb szikla tetejére.

−Ugye most csak viccelsz? – néztem rá rémülten, amin ő csak egy jót kacagott.

−De hogy. – megfogta a kezem és húzott magával. Nem volt, mit tenni, követnem kellett. Tőle még az is kitelt volna, hogy a hátán cipel odáig. Azt pedig már nem. – Csodálatos onnan a kilátás. Meglátod. – a szeme erre a tényre felcsillant.

−Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – nem tartozom a legszerencsésebb emberek közé. Ha alkalom adódik rá, a legkisebb dologban is el tudok esni.

−Ne aggódj! Vigyázok rád! – az ő vidámsága és optimizmusa engem is felvidított. Legalább erre a néhány órára elfelejthetem bánatom. Holnaptól úgy is kezdődik minden elölről. Azonban azaz apró, csodaszép lány, mindig olyan kedvesen néz rám. Ez azért jól esik, bár eddig nem adta még konkrét jelét az ismerkedésnek. De ez akkor is jó dolog a sok rossz mellett. És most még itt van nekem Jake is. Úgy érzem, hogy már ezzel az egy jó dologgal is kárpótolva lettem minden rosszért, ami mostanában ért. La Push nincs messze. Bármikor tudunk találkozni, hisz én is jöhetek hozzá és ő is hozzánk.

−Jake? – rám emelte gyönyörű, mosolygós tekintetét. – Barátok vagyunk?

−Barátok, örökre. – felemelt és megperdített a levegőben. Amióta ide költöztünk, ami nem hosszú idő, de most először éreztem magam igazán boldognak. És mindezt egy srácnak köszönhetem, akit alig két napja ismerek. Soha nem gondoltam, hogy velem ez, előfog fordulni. A főleg nem nagyon jöttem ki eddig. Alig vártam, hogy elmeséljem a barátnőimnek a forksi életem fordulópontját.

A szikla tetején a látvány tényleg csodálatos volt. Be lehetett látni az egész vidéket Minden olyan picinek tűnt. Azt kívántam, bárcsak soha se múlna el ez a nap.

Felhívás! Blog VACSORA!

  Kedves mindenki!

Felmerült bennem egy ötlet, amire szeretném felhívni a figyelmeteket!
 

Szeretnék egy vacsorát szervezni a blogos társaimnak, valamikor június elején. Pár embernek, már kikértem a véleményét erről és támogatják az ötletet, ezért is merem közzé tenni. Kíváncsi vagyok van-e ez iránt érdeklődés és mennyien jönnének el. Az időpontot csak ez után tenném közzé, amivel kapcsolatban egyeztetésre van lehetőség, hogy egy olyat tudjunk találni, ami mindenki számára megfelelő, aki el akar jönni. Én arra gondoltam, hogy az alapanyagokat, meg minden szükséges dolgot megvennék, ami kelhet hozzá, aztán pedig jó lenne, ha szétdobnánk az összeget egymás közt. Sok jelentkező esetén, ez csak párszáz forint lenne. Ha valakit így is érdekel, jelentkezni és feliratkozni a következő e-mail címen lehet: 
 

zora.kilbone@gmail.com

Sőt, megalapozhatnánk egy hagyományt is, miszerint minden évben tartanánk ilyet mindig másnál régi, új és olyan blogosoknak is, akik régen blogoztak, de már abba hagyták, de a viszony és a kapcsolat megmaradt velük.

Azt se bánom, ha valaki szeretne becsatlakozni a főzésbe is, meg a vásárlásba is van kedve besegíteni, csak az akkor jelezze ezt a szándékát nekem.

Vidékieket is szívesen várunk! Ezzel kapcsolatban az lenne a kérésem a Pestiek felé, hogy jelezzék azok, akiknél az alvás megoldható lenne számukra, ha nem tudnának haza menni.

Helyszín: Budapest, nálam. 

Én is tudok helyet biztosítani alváshoz néhány fő erejéig, de ha nincs más mód, egymás hegyén-hátán is megoldjuk a dolgot. :) Erről annyit, hogy albiban lakom és nem egyedül.

Tudom, hogy van köztünk sok anyuka és kiskorú is. Őket is szívesen várom, de a kiskorúaknak szülői engedély jó lenne, amit a vacsora alkalmával kell átadniuk, sőt ha valakit nem engednek el csak úgy, akkor még a szülőket is szívesen fogadom. :)

Nem kell feltétlenül az én oldalamra irányítani az érdeklődőket, hanem egymás között is terjeszthetitek az információt, hogy minél nagyon körben terjedjen el. Nem túl nagy a lakás, ahol lakom, de majd megoldjuk, ha sok jelentkező lesz. Sok jó ember, kis helyen is elfér :)

Kérem, csak az iratkozzon fel nálam, aki komolyan gondolja, tényleg el akar jönni és el is fog jönni, mert jó lenne mielőbb tisztában lenni a létszámmal. Jelentkezni egy hónapon keresztül, azaz egész májusban lehet.

Országos novella pályázat

Országos novella pályázatot hirdettek meg a pályázat figyelő honlapján, ahol értékes nyeremények várnak gazdára. A pályázat határideje eléggé hosszú, úgyhogy akit érdekel vágjon bele.

A felhívást itt lehet megtekinteni:
http://www.pafi.hu/_pafi/palyazat.nsf/8e5654b64cc47c4dc1256b5f004c3cad/3c0cbf420945bb39c12577040053ab93?OpenDocument


egy kérésen van, hogy aki nyer az szóljon nekem, hogy gratulálhassak neki, meg azért, mert tőlem tudta meg (hihihi) :)

7. fejezet - Egy gondolat

Tanya örömmel fogadott, mikor odaértem hozzájuk. A futástól kissé kiszellőzött a fejem.

- Edward! – üdvözölt kedvesen – Őrülök, hogy itt vagy. – tudom, hogy őszinte. Tisztán látom a fejében mennyire őrül látogatásomnak, de azt is látom többet remél, mint egyszerű látogatást.

- Köszönöm Tanya! – üdvözöltem én is mosolyogva. – De jobb, ha rögtön az elején tisztázzuk. – igyekeztem nem túl hivatalos hangot megütni. Nem akarom megsérteni. – Azért jöttem, mert nyugalomra van szükségem, hogy gondolkodni tudjak. Semmi több. – jelentettem ki.

- Csak nem egy lányról van szó? – mosolygott rám. Az én arcom erre a szóra megkeményedett. Bárcsak ne arról lenne szó.

- De igen. – válaszoltam immár komolyan.

- Értem. – Tanya arcáról is eltűnt a mosoly. „- De szerencsés az a lány.” – sóhajtott fel. Ha tudná mennyire nem az, rögtön elmúlna a rossz kedve. De legalább addig se reménykedik velem kapcsolatban. Pedig már annyiszor mondtam neki, ne várjon rám, nincs értelme. De ő eddig nem adta fel. Mindig azt remélte, egyszer meggondolom magam. Ki is használhatnám a helyzetet, de én nem vagyok olyan. – Ez a legjobb hely a gondolkodáshoz. „Remélem, megérdemli az a lány.” – kedves tőle, de ezek a gondolatok nem segítenek tisztán látni.

- Tudom. Ezért jöttem ide. – azért újra rámosolyogtam. Viszonozta. – Ha nem haragszol, szeretnék egyedül maradni. – indultam is az erdőbe.

- Hogy ne. Menj csak nyugodtan! Ha bármire szükséged lenne, csak szólj nyugodtan.

- Úgy lesz. – eltűntem a fák lombjai közt. Erdő van otthon is, viszont ott van az én idegesítő, kis húgom, Alice is, aki egy percre se hagyna nyugtot nekem. Már pedig arre van a legnagyobb szükségem. Tudom, ez egy kicsit durván hangzik, de ki ne szeretne néha egy kicsit távol lenni a családjától, főleg, ha olyan idegesítő húga van, mint nekem. Nagyon szeretem Alicet, de néha az őrületbe kerget. Nem is tudom Jasper sokszor, hogy tudja elviselni.

Tanyaéknál is van egy kedvenc helyem. A családjaink sokáig együtt éltek. De úgy ítéltük meg, az a legjobb, ha külön utakon járunk. Ekkor költöztünk Forksba, illetve oda vissza. Már néhány évszázaddal ezelőtt is éltünk ott. Mivel nem öregszünk, sokszor kényszerülünk helyváltoztatásra, de időnként visszatérünk a régi helyekre és elölről kezdünk mindent. Kicsit idegesítő, de nem tehetünk mást.

Nem messze Tanyaék házától van egy kis tó. A parton áll egy jó nagy szikla. Azon ülve szoktam a gondolataimba merülni. Most is oda telepedtem le. Nem tudom mennyi idő telhetett el így.

„- Bárcsak Edward nőként gondolna rám.” – hallottam meg Tanya gondolatait, majd a fák mögül megláttam előbukkanni szőke hajfürtjeit. – Szia! Csak gondoltam megnézem jól vagy-e és nincs-e valamire szükséged? – lépett közelebb, majd leült mellém.

- Köszönöm, de jól vagyok. – kedves tőle, de most nincs szükségem társaságra. – Az egyedülléten kívül nincs szükségem semmire.

- Akarsz beszélni róla? – nem úgy nézett ki, mint aki magamra akarna hagyni.

- Nem szeretnék. – fordultam feléje.

- Biztos különleges lány lehet, ha felkeltette az érdeklődésedet. – nem kerülte el figyelmemet a hangjában bujkáló szomorúság, irigység. Jobbnak láttam nem reagálni. „- Nem értem én, miért nem kellek neki.”

- Ne haragudj, de szeretnék egyedül lenni.

- Persze. Már itt se vagyok. Csak szólj, ha kell valami. „- Milyen jó annak a lánynak, hogy Edward őt választotta.” – gondolataiba merülve távozott, amik sokáig visszhangzottak a fejemben.

Tanya szavai nem hagytak nyugtot nekem. Egyre inkább eszembe juttatta Alice látomását és a megjelent lányt. Eddig minden úgy történt, ahogy megjósolta. Nem tudom, hogyan reagáljak erre. Ráadásul azok a barna szemek. Egyfolytában kísértenek. Na és az illata. Még mindig érzem. Bele itta magát a fejembe. Mindig, minden pillanatban érzem. Ez ahhoz vezet, hogy nem tudok másra gondolni. Az illata gondolatának a hatására is elkezd kaparni a torkom és összefut a méreggel telt nyál a számban. Ideje lesz vadászni is egyet. Azóta se oltottam el éhségemet, most meg még inkább kínoz. Utána talán könnyebb lesz rendeznem ezt az egészet magamban.

Már egy hete itt vagyok vendéglátóimnál. Ez idő alatt nem túl sokat voltam velük. Időm nagy részét a sziklán üldögélve töltöm gondolataimba merülve, amik egy percre sem hagynak nyugtot nekem. Nyugtalanságomat meg csak fokozza, hogy semmivel sem jutottam előrébb, mint mikor megérkeztem. A lány továbbra is kísért, semennyire sem halványult találkozásunk emléke. Nem tudom mi tévő legyek. A családomat se mertem felhívni. Attól féltem szemrehányásokat tesznek nekem, amitől valószínű meggondoltam volna maga és ideje korán haza mentem volna. Már pedig még nem állok készen a haza térésre. Jobban mondva inkább nem tudom, haza menjek-e. Fogalmam sincs, hogy lehet ilyen hatással rám egy lány, akit még csak nem is ismerek. Agyam minden egyes zegzugába befészkelte magát. Hiába próbálom kiverni őt belőle. Nem. Az nem lehet. Ráztam meg a fejem, hogy elhessegessem az állandóan visszatérő barna szempárokat, amik ártatlanul tekintenek fel rám. Először majd nem azonnal végeztem vele, nem volt könnyű uralkodni magamon, ennek ellenére soha sem lennék képes bántani őt. Ebben az egyben talán biztos lehetek. Soha sem fogom elvenni az életét, pláne azért, hogy közénk tartozzon csak, mert Alice ezt látta. Megjelent előttem Alice mosolygó arca. Az van ráírva: - Látod! Én megmondtam. – majd kacagva tovaszállt ez a kép. Behunytam szemem, de úgy még inkább kísértettek ezek a képek. Már egy hete mindennap ezeket látom. A családomat, Alicet és azt a lányt látom magam előtt. Ez már tényleg túlzás. Nem lehet rám ilyen hatással. De mégis. Ha kell soha többé nem megyek haza, de akkor se hagyom, hogy ez a dolog elhatalmasodjon rajtam. Nem engedem megtörténni és kész. Bebizonyítom, nem lehet Alicenek mindig igaza. Hisz tudjuk, a látomásait a döntéseink határozzák meg. Már pedig én úgy döntöttem nekem lesz igazam. Húztam fel az orrom. A saját gondolataimon is be tudok dühödni. Mostanában minden apróságon. Ideje lesz lehiggadnom.

- Edward! – dugta ki a fejet a fák mögül Tanya. „- Gondoltam, hogy megint itt lesz. Amióta nálunk van, minden percét ezen a helyen tölti.” – sóhajtott egy nagyot. – Hát itt vagy?

- Hol máshol lennék? – kérdeztem kedvesen. Az elmúlt héten nem sokat zaklatott szerencsére. Nem is vágytam társaságra. Ezt biztos rossz néven veszi, hisz még is csak én vagyok itt a vendég és alig néztem feléjük. Most se túlzottan vagyok oda a jelenlétéért. Ez nem Tanya személye ellen szól, csak egyedül akarok lenni. Legalábbis míg nem látok tisztán.

Vasárnap lévén jó sok ideje nem adtam életjelet magamról. De ha baj lenne, azt Alice úgyis látná, úgyhogy remélem nem aggódnak túlságosan. Egyelőre jobb, ha nem beszélek velük.

- Nem szeretnélek zavarni, de alig mutatkoztál egész héten és már aggódtam. „- Vajon visszautasította az a lány, ezért ilyen szomorú? Én szívesen megvigasztalnám, ha engedné.” – ezen elmosolyogtam.

- Köszönöm Tanya! Nagyon kedves vagy. De te is tudod, mit gondolok erről. Nem akarom kihasználni a helyzetet.

- Pedig én, nem bánnám. – mosolygott vissza. Pontosan tudom.

- Tudom, de az akkor sem olyan lenne. – nagyon jól tudja, milyen régi módi vagyok ez ügyben. Azért hízeleg nekem az érdeklődése.

- Rendben. Inkább meséld el nekem, mi nyomja a szívedet. Nem bírom látni, ahogy vívódsz. – mindig jó barát volt. Sajnálom, hogy nem úgy érzek iránta, ahogy ő szeretné.

- Oké. – egyeztem bele végül. Eddig nem jutottam semmire sem, talán egy külső szemlélő máshogy látja a dolgokat és esetleg tudna segíteni. Töviről hegyire elmondtam neki, mi a helyzet, Alice látomását és azt a lányt is. Türelmesen hallgatta végig elbeszélésemet.

- Most már értem. – mondta miután befejeztem. – Nem csoda, ha magányra volt szükséged. Ezt jól végig kell gondolni, mered-e vagy egyáltalán akarod-e vállalni a kockázatot. Egy ember. Hm! Nem semmi. – ő is meg lepődött akár csak én. Szerintem ő se tudja elképzelni ennek az egésznek az értelmét. Egy vámpír és egy ember. Különös lenne és megvalósíthatatlan. – De tudom, te képes vagy kezelni a helyzetet. Nem az a típus vagy, aki megfutamodik. Helyesen fogsz dönteni. De tudod, hogy itt mindig szívesen látunk és bármeddig maradhatsz. – puszit adott az arcomra, majd újra magamra hagyott. Be kell látnom sokat segített. Lehet már előbb se ártott volna őt beavatnom. Teljesen igaza van. Soha semmi elől nem futottam el. És nem most fogom elkezdeni. Megszületett a döntésem. Haza megyek. Fölösleges volt értesítenem a családot, Alice biztos látta a döntést. Nem hagyom egy idegen, ismeretlen lánynak, hogy távol tartson a családomtól. Sokáig éltem magányosan és ők nagyon fontosak nekem. Gyorsan elköszöntem Tanyaéktól és futásnak eredtem, immár hazafelé. Semmivel se jutottam előrébb ez igaz. De az elhatározás itt van bennem. Ha nem hagyom, akkor nem történhet semmi. Majd igyekszem távol tartani magamtól. Tudom, ha arról lenne szó, az egész család képes lenne elköltözni miattam. Erről pedig szó se lehet. Addig nem, míg tudom magam kontrolálni. Abban pedig jó vagyok.

Késő estére értem haza.

- Edward! – ugrott a nyakamba Alice, amint beléptem az ajtón. Be kell vallanom már kissé hiányzott, hogy nem ugrál folyton körülöttem és nem nyaggat mindenféle hülyeséggel. – Szégyelld magad! Fel se hívtál. – pirított rám.

- Sajnálom. – most az egyszer igazat adtam neki. – De csak így lehetett teljes nyugalmam.

- Szóval nyugtot akartál tőlünk? – csalódottan nézett rám.

- Te is tudod, hogy nem így értettem. – öleltem meg.

- Persze, hogy tudjuk. – ölelt át Carlisle is. – Örülünk, hogy végre visszatértél közénk.

- Az eszedbe se jutott, hogy esetleg aggódunk miattad, mert nem kapunk hírt felőled? – vont kérdőre most meg Rose.

- Ugyan már Rose! Úgyis tudom, hogy Alice folyamatosan szemmel tartott. Ha baj lett volna tudtátok volna.

- De akkor is Edward! – ritka, amikor Alice és Rose egyet értenek. Ez most pont olyan alkalom. Összefogtak ellenem.

- Jaj gyerekek! Hagyjátok már szegényt! – vett védelmébe Esme. Ő is odajött és jó erősen megölelt. – A lényeg, hogy ismét itt van.

- A tékozló fiú hazatért. – hallottam meg Emmett kissé gunyoros hangját. Már majd nem elfelejtettem milyen humoros is tud lenni. Mindenki a nappaliban volt. Alice már biztos akkor elújságolta nekik haza jövetelemet, mikor meghoztam ezt a döntést.

- Igen és egy darabig marad is. – jelentettem ki magabiztosan.