6
Feketével volt bevonva a templom, s a kapu fölött nagy, koronás címerpajzs adta tudtára a járókelőknek, hogy nemesembert temetnek.
A szertartás éppen véget ért, a résztvevők lassan távoztak, elhaladva a koporsó és Vaudrec gróf unokaöccse előtt, aki kezet szorított mindenkivel, és viszonozta az üdvözléseket.
Amikor Georges Du Roy és a felesége kiléptek a templomból, elindultak egymás mellett, hazafelé. Elgondolkozva hallgattak mind a ketten.
Végre megszólalt Georges, mintha magában beszélne:
- Igazán csodálatos!
Madeleine megkérdezte:
- Micsoda, kedvesem?
- Hogy Vaudrec semmit se hagyott ránk.
Az asszony hirtelen elpirult, mintha egyszerre csak rózsaszín fátyol borult volna fehér bőrére, kebléről húzódva fel az arca felé, és így szólt: - Miért hagyott volna ránk valamit? Erre semmi oka nem volt.
Aztán egy-két percnyi hallgatás után hozzátette:
- Talán van végrendelete valami közjegyzőnél. Ha van, akkor sem tudhatunk meg róla semmit.
Du Roy gondolkozott, aztán azt dörmögte:
- Igen, ez valószínű, mert végre is legjobb barátunk volt. Hetenként kétszer vacsorázott nálunk. Otthon volt a házunkban, tökéletesen otthon. Úgy szeretett téged, mintha apád lett volna, családja pedig nincs, se gyereke, se fivére, se nővére, csak egy unokaöccse, egy távoli unokaöccse. Igen, kell, hogy végrendelete legyen. Nem akarnék én sokat, csak valami emléket, annak bizonyságául, hogy gondolt ránk, szeretett bennünket, és hálás volt a szeretetünkért. Tartozott nekünk azzal, hogy valami jelét adja a barátságának.
Az asszony elgondolkozó, közömbös arccal mondta:
- Csakugyan lehetséges, hogy van végrendelete.
Amint hazaértek, a cseléd levelet adott át Madeleine-nek. Felbontotta, aztán odanyújtotta az urának.
Lamaneur közjegyző irodája
Vosges utca 27.
Vosges utca 27.
Asszonyom!
Van szerencsém felkérni, hogy szíveskedjék irodámba fáradni, délután kettő és négy között kedden, szerdán vagy csütörtökön, egy Önt érdeklő ügyben.
Fogadja stb.
Lamaneur
Most aztán Georges pirult el:
- Ez bizonyosan az lesz. Furcsa, hogy téged hív és nem engem, aki törvény szerint a család feje vagyok.
Az asszony először nem felelt, majd rövid gondolkozás után így szólt:
- Nem mennénk el mindjárt?
- Helyes, nem bánom.
Útnak indultak mindjárt ebéd után.
Amikor beléptek Lamaneur közjegyzőhöz, az irodavezető feltűnő buzgalommal ugrott fel, és vezette be őket a főnökéhez.
A közjegyző tökéletesen kerek, minden részében kerek kis ember volt. Feje hasonlított egy golyóhoz, amelyet egy másik golyóra szögeztek, ezt a másik golyót pedig olyan kicsi, olyan kurta lábszárak hordozták, hogy azok is majdnem golyóhoz hasonlítottak.
Üdvözölte és leültette őket, aztán Madeleine felé fordulva így szólt:
- Asszonyom, azért kérettem ide, hogy tudomására hozzam Vaudrec gróf végrendeletét, amely önre vonatkozik.
Georges nem tudta megállni, hogy azt ne mormogja: - Sejtettem.
A közjegyző hozzátette:
- Felolvasom önnek az okiratot, amely egyébként igen rövid.
Kivett egy írást az előtte levő irattartóból, és olvasni kezdte:
Én, alulírott Paul-Emile-Cyprien-Gontran de Vaudrec gróf, testben és lélekben egészségesen, a következőkben fejezem ki végső akaratomat:
Minthogy a halál minden pillanatban elragadhatja az embert, ezt előre látva, óvatosságból megírom végrendeletemet, és Lamaneur közjegyzőnél helyezem letétbe.
Nem lévén egyenes örökösöm, egész vagyonomat, mely hatszázezer frank értékű papírokból és körülbelül ötszázezer frank értékű ingatlanokból áll, Claire-Madeleine Du Roy úrasszonyra hagyom, minden teher vagy föltétel nélkül. Kérem, fogadja el ezt az ajándékot egy halott baráttól, mint odaadó, mélységes és tiszteletteljes szeretetének bizonyságát.
A közjegyző hozzátette:
- Ez az egész. Az okirat tavaly augusztusban kelt, s egy hasonló végrendelet helyébe került, amely két évvel ezelőtt íródott Claire-Madeleine Forestier úrasszony nevére. Birtokomban van az első végrendelet is, és ha a család a mostanit meg találná támadni, bizonyítani lehet, hogy Vaudrec gróf úr akarata nem változott.
Madeleine igen sápadtan nézegette a lába hegyét. Georges idegesen pödörgette a bajuszát. A közjegyző pillanatnyi hallgatás után újra megszólalt:
- Természetes, uram, hogy őnagysága nem fogadhatja el ezt a hagyatékot az ön beleegyezése nélkül.
Du Roy fölkelt, és száraz hangon jelentette ki:
- Gondolkodási időt kérek.
A közjegyző mosolyogva hajolt meg, és szeretetre méltó hangon mondta:
- Értem, hogy milyen skrupulus készteti a habozásra. Hozzá kell tennem, hogy Vaudrec gróf unokaöccse, aki éppen ma délelőtt vett tudomást nagybátyja végső akaratáról, kész tiszteletben tartani ezt, ha százezer frankot átengednek neki. Az én véleményem szerint a végrendelet megtámadhatatlan, de a pörösködés olyan zajt ütne, amelyet önöknek talán kellemesebb elkerülni. A világ gyakran rosszakaratúan ítélkezik. Akárhogy lesz is, ugyebár, mindezekre vonatkozó válaszát megkapom szombatig?
Georges meghajolt:
- Igen. - Aztán szertartásosan üdvözölte a közjegyzőt, előrebocsátotta feleségét - aki egész idő alatt egy szót sem szólt -, és olyan merev arccal távozott, hogy a közjegyző sem mosolygott többé.
Mihelyt hazaértek, Du Roy hirtelen becsukta az ajtót, s az ágyra vágta a kalapját.
- Te szeretője voltál Vaudrecnek!
Madeleine éppen a fátylát vetette le, megrázkódott, és hátrafordult:
- Én? Ó!
- Igenis te. Az ember nem hagyja a vagyonát egy asszonyra, hogyha...
Az asszony reszketni kezdett, és nem tudta kiszedni a gombostűket, amelyekkel az átlátszó szövet a kalapjához volt erősítve.
Egy percnyi gondolkozás után izgatott hangon dadogta:
- Ugyan... ugyan... bolond vagy... te... te... hiszen az imént... te magad is... azt remélted... hogy hagyni fog rád valamit.
Georges ott állt mellette, s úgy figyelte az asszony lelkének hullámzásait, mint a bíró, aki iparkodik rajtaütni a vádlott legkisebb gyengeségén is.
Minden szót hangsúlyozva jelentette ki:
- Igenis... énrám hagyhatott volna valamit... rám, a férjedre... rám, a barátjára... érted?... De nem tereád, a barátnőjére... tereád, az én feleségemre. Ez a főbenjáró, lényeges különbség az illendőség... és a közvélemény szempontjából.
Madeleine most maga is mereven nézett rá, mély és különös tekintettel, mintha ki akarna olvasni valamit a szeméből, mintha föl akarná ott fedezni az emberi lénynek azt az ismeretlen részét, amelynek sohasem lehet mélyére hatolni, s csak homályosan villan meg a kívülálló előtt, rövid pillanatokra, a vigyázatlanság, magaelhagyás vagy figyelmetlenség perceiben, amelyek mintha a lélek rejtelmeihez vezető, félig nyitva hagyott ajtók lennének. És lassan, szótagolva mondta:
- És mégis úgy találom, hogy igenis... az emberek éppen ilyen különösnek találtak volna ekkora hagyatékot akkor is, ha neked juttatja.
Georges nyersen megkérdezte:
- Miért?
Az asszony azt mondta:
- Azért, mert... - habozott, aztán így folytatta: - Mert a férjem vagy... mert voltaképpen nemrégen ismered... mert én régi barátnője vagyok... mert már az első végrendelete is, amely Forestier életében készült, az én javamra szólt.
Georges nagy lépésekkel kezdett föl és alá járni. Kijelentette:
- Ezt nem fogadhatod el.
Az asszony közömbösen válaszolta:
- Nagyon helyes; akkor nem is érdemes szombatig várni; tüstént értesíthetjük a közjegyzőt.
Georges szembeállt vele; és néhány pillanatig újra mozdulatlanul néztek farkasszemet, erőlködve, hogy behatolhassanak egymás szívének elérhetetlen, titkos rekeszébe, s elevenig vájhassanak bele egymás gondolatába. Próbálták meztelenül látni egymás lelkiismeretét e forró és néma kihallgatás segítségével: belső küzdelme volt két teremtésnek, akik egymás mellett élnek, de sohasem tudnak egymásról semmit; kölcsönösen gyanakodnak, szimatolnak, kémlelődnek, de nem ismerik egymást lelkük iszapos mélyéig.
Georges egyszerre halkan odamormogta az arcába:
- Ugyan valld be, hogy szeretője voltál Vaudrecnek.
Az asszony vállat vont:
- Ostoba vagy... Vaudrec nagyon szeretett engem, nagyon... de ennél több nem volt köztünk... soha.
Du Roy dobbantott a lábával:
- Hazudsz. Ez lehetetlen.
Az asszony nyugodtan felelte:
- Pedig mégis így van.
A férj járkálni kezdett, aztán újra megállt:
- Hát akkor magyarázd meg, hogy miért hagyja rád az egész vagyonát.
Az asszony közömbös, nemtörődöm módon adta meg ezt az egyszerű magyarázatot:
- Igen egyszerű. Mint az előbb mondtad, nem volt más barátja, csak mi, vagy helyesebben: csak én, mert engem már gyermekkorom óta ismert. Anyám társalkodónő volt a rokonainál. Folyton járt hozzánk, és mert nem voltak természetes örökösei, rám gondolt. Hogy egy kicsit szerelmes volt belém, az meglehet. De melyik asszonyt nem szerették soha ilyenformán? Hogy ez a rejtett, titkos szerelem adta tollára a nevemet, amikor eszébe jutott, hogy végső akaratát leírja - hát az meglehet, miért ne? Minden hétfőn virágot hozott nekem. Ezen egyáltalán nem csodálkoztál, pedig, ugye, neked nem hozott! Ma ugyanebből az okból nekem adja a vagyonát - és azért is, mert nincs senki más, akinek odaadhatná. Ellenkezőleg, nagyon meglepő volna, ha rád hagyja. Miért? Mi voltál te neki?
Olyan természetesen és nyugodtan beszélt, hogy Georges habozni kezdett.
Így szólt:
- Mindegy, ilyen föltételekkel mégsem fogadhatjuk el ezt az örökséget. Siralmas hatása volna. Mindenki elhinné a dolgot, mindenki fecsegne róla, és nevetne rajtam. A kollégáim máris féltékenyek, és készek arra, hogy rám támadjanak. Nekem mindenki másnál jobban kell ügyelnem a becsületemre és a jó híremre. Lehetetlen eltűrnöm és megengednem, hogy a feleségem ilyen hagyatékot fogadjon el attól az embertől, akit a pletyka már amúgy is szeretőjének nevezett. Forestier talán eltűrte volna ezt, de én nem.
Az asszony szelíden suttogta:
- Hát ne fogadjuk el, kedvesem, egymillióval kevesebb lesz a zsebünkben, ez az egész.
Georges még egyre járkált, és fennhangon kezdett gondolkodni; a feleségéhez beszélt, de nem szólt hozzá egyenesen.
- Hát igen... egymillióval... mit bánom én?... Amikor a végrendeletét csinálta, nem értette meg, micsoda tapintatlanságot követett el, mennyire megfeledkezett minden illendőségről. Nem látta, milyen ferde és nevetséges helyzetbe hoz engem... Minden az árnyalatokon fordul meg az életben... rám kellett volna hagynia a felét, akkor rendben lett volna minden.
Leült, keresztbe rakta a lábát, s pödörgetni kezdte a bajuszát, mint ahogy unalmában, nyugtalanságában vagy nehéz gondolatok közepette szokta.
Madeleine elővett egy hímzést, amelyen időnként dolgozgatott, s miközben a különböző színű pamutokat válogatta, így szólt:
- Nekem csak az a dolgom, hogy hallgassak. Neked kell gondolkoznod.
Az ura sokáig nem felelt, aztán habozva jelentette ki:
- A világ sohasem fogja megérteni sem azt, hogy Vaudrec általános örökösévé tett téged, sem azt, hogy én ezt megengedtem. Ilyen módon elfogadni ezt a vagyont annyi lenne, mint bevallani... bevallani, hogy te bűnös viszonyban voltál vele, én pedig aljas módon tűrtem a viszonyotokat... Érted, hogyan magyaráznák az örökség elfogadását? Valami kerülő utat, valami ügyes módot kellene kitalálni, hogy enyhítsünk a dolgon. Például értésére kellene adni a világnak, hogy kettőnk közt osztotta meg ezt a vagyont, a felét a férjnek adta, másik felét a feleségnek.
Az asszony megjegyezte:
- Nem tudom, hogyan volna ez lehetséges, mikor a végrendelet szövege félreérthetetlen.
Georges azt válaszolta erre:
- Ó, az igen egyszerű. Te adományozás útján nekem juttathatnád az örökség felét. Gyermekeink nincsenek, hát lehetséges a dolog. Így aztán be lehetne tapasztani a rosszakaratú emberek száját.
A feleség kissé türelmetlenül vágott vissza:
- Azt sem értem, mivel tapaszthatnók be a rosszakaratú emberek száját, amikor ott van az okmány Vaudrec aláírásával.
Du Roy haragosan beszélt tovább.
- Hát mi szükségünk van arra, hogy ezt az okmányt mutogassuk, és kiragasszuk a falakra? Igazán ostoba vagy. Azt mondjuk majd, hogy Vaudrec gróf megfelezte köztünk a vagyonát... Ez az egész... Te nem fogadhatod el ezt az örökséget az én engedélyem nélkül. Az engedélyt megadom, de azzal az egy feltétellel, hogy megosztozunk rajta, és én nem kerülök a világ szájára.
Az asszony ismét átható tekintettel nézett rá.
- Ahogy akarod. Én erre is hajlandó vagyok.
A férfi ekkor fölkelt, és járkálni kezdett. Úgy látszott, mintha ismét haboznék, és most elkerülte felesége átható tekintetét. Így beszélt:
- Nem... határozottan nem... talán mégis jobb egészen lemondani róla... ez méltóságosabb... korrektebb, tisztességesebb... pedig hát ilyen módon egyáltalán nem gyanakodhatnának, egyáltalán nem. A legskrupulózusabb emberek is kénytelenek volnának meghajolni.
Megállt Madeleine előtt:
- Hát ha akarod, édesem, visszamegyek magam Lamaneurhöz, megmagyarázom neki a dolgot, és tanácsot kérek tőle. Elmondom neki az aggodalmamat, hozzáteszem, hogy megállapodtunk az osztozkodás gondolatában - illendőségből, hogy az emberek ne fecseghessenek. Mihelyt én elfogadom a felét ennek az örökségnek, nyilvánvaló, hogy senkinek sincs többé joga mosolyogni. Ez annyit jelent, mintha hangosan azt mondanám: "A feleségem azért fogadja el, mert elfogadom én is, a férje, aki bírája vagyok annak, hogy mit tehet ő anélkül, hogy kompromittálná magát." Máskülönben botrány lenne belőle.
Madeleine halkan, egyszerűen ennyit mondott:
- Ahogy akarod.
Du Roynak most megeredt a szava:
- Igen, ha megfelezzük, minden olyan világos, mint a nap. Örököltünk egy barátunktól, aki nem akart különbséget tenni köztünk, nem akart semmi megkülönböztetést, nem akarta, hogy úgy lássák, mintha azt mondaná: "Egyiket vagy másikat jobban szeretem a halálom után is, mint ahogy életemben is jobban szerettem." Természetes, hogy jobban szerette az asszonyt, de amikor mindkettejükre egyformán hagyta a vagyonát, ezzel világosan azt akarta kifejezni, hogy ez a melegebb érzés egészen plátói volt. És meg is lehetsz győződve, hogy ha jobban meggondolja a dolgot, így is cselekedett volna. Nem gondolkodott, nem látta előre a következményeket. Mint igen helyesen mondtad az imént, neked hozott virágot minden héten, neked szánta utolsó megemlékezését is, és nem gondolta meg...
Az asszony kissé ingerülten vágott a szavába:
- Rendben van. Megértettem. Nincs szükség ennyi magyarázkodásra. Menj el mindjárt a közjegyzőhöz.
Du Roy pirulva dadogta:
- Igazad van. Megyek.
Vette a kalapját, aztán távozóban így szólt:
- Megpróbálom elintézni az unokaöccse akadékoskodását ötvenezer frankkal. Helyes?
Az asszony gőgösen felelte:
- Nem. Add meg neki a százezer frankot, amit kért, vond le az én részemből, ha úgy tetszik.
Du Roy hirtelen elszégyellte magát, és azt dünnyögte:
- Dehogy, dehogy. Megosztozunk ezen is. Ha mind a ketten odaadunk ötvenezer frankot, még mindig marad tisztán egymilliónk.
Aztán hozzátette:
- Mindjárt visszajövök, kis Made.
És elindult, hogy megmagyarázza a közjegyzőnek ezt a kombinációt, amelyet állítólag a felesége eszelt ki.
Másnap aláírták azt az adományozó levelet, amellyel Madeleine Du Roy ötszázezer frankot átengedett az urának.
Amikor a közjegyzői irodából kiléptek, Georges azt indítványozta, hogy ebben a szép időben menjenek le gyalog a bulvárokig.
Megjátszotta a kedves, gondos, figyelmes és gyöngéd férjet. Nevetett, boldoggá tette minden, az asszony pedig elrévedezett, és kissé szigorú volt az arca.
Meglehetősen hideg őszi nap volt. A járókelők úgy szaporázták a lépést, mintha sietős dolguk lett volna. Du Roy elvezette feleségét ahhoz az üzlethez, amelynek kirakatában oly gyakran nézegette sóvárogva a finom órát.
- Akarod, hogy valami ékszert vásároljak neked? - kérdezte.
Az asszony közömbösen felelte:
- Ahogy tetszik.
Beléptek. Georges megkérdezte:
- Mit szeretnél inkább, nyakéket, karperecet vagy fülbevalót?
Az aranyból és drágakőből való cifraságok láttára feloldódott az asszony magára erőszakolt hidegsége, és fellobbanó, kíváncsi szemmel nézte végig az ékszerekkel megrakott üvegszekrényeket. Egyszerre izgatottan kívánt meg valamit:
- Lám, ez a karperec nagyon csinos.
Különös formájú lánc volt, minden szemében másféle drágakővel.
Georges megkérdezte:
- Mibe kerül ez a karperec?
- Háromezer frankba - felelte az ékszerész.
- Ha kétezerötszázért ideadja, rendben van.
Az ékszerész habozott, aztán azt felelte:
- Nem, az lehetetlen.
Du Roy tovább beszélt:
- Nézze csak, adja hozzá ezt az órát ezerötszáz frankért, az összesen négyezer, és azonnal kifizetem. Helyes? Ha nem akarja, máshova megyek.
Az ékszerész elképedt, és végre is beleegyezett.
- Hát jó, nem bánom.
Az újságíró megadta a címét, és hozzátette:
- Vésesse rá az órára a kezdőbetűimet: G. R. C, egymásba fonódva, föléjük pedig egy bárói koronát.
Madeleine elmosolyodott meglepetésében.
Amikor az üzletből kiléptek, egy kis gyöngédséggel kapaszkodott az ura karjába. Igazán ügyes, életrevaló ember. Most, hogy vagyona van, cím is kell neki - ez így van rendjén.
Az ékszerész köszönt nekik:
- Számíthat rám, báró úr, csütörtökre készen lesz.
Elmentek a Vaudeville-színház előtt. Új darabot játszottak.
- Ha akarod - mondta Georges -, elmehetünk ma este a színházba, próbáljunk páholyt bérelni.
Akadt egy páholy, és megvették. Hozzátette:
- Hátha vendéglőben vacsoráznánk?
- Helyes, jó lesz.
Georges-zsal madarat lehetett volna fogatni boldogságában, és törte a fejét, mit csinálhatnának még.
- Elmehetnénk Marelle-néhoz, megkérni, hogy töltse velünk az estét. Azt hallottam, itt van az ura. Boldog lennék, ha kezet szoríthatnék vele.
Elmentek hozzájuk. Georges félt kissé a kedvesével való első találkozástól, és éppenséggel nem haragudott a felesége jelenléte miatt, amely minden magyarázkodást elkerülhetővé tett.
Hanem Clotilde úgy viselkedett, mintha nem is emlékeznék semmire, sőt, kényszerítette a férjét, hogy fogadja el a meghívást.
A vacsora vidám volt, s az egész este igen kellemes.
Georges és Madeleine későn értek haza. A gáz már nem égett a lépcsőházban. Az újságíró, hogy a lépcsőt megvilágítsa, időnként meg-meggyújtott egy viaszgyufát.
Amikor az első emeletre értek, hirtelen sercenéssel fellobbant egy gyufa lángja, s a tükörben feltűnt kettejük kivilágított alakja, kiemelkedve a lépcsőház homályából.
Olyanok voltak, mint két váratlanul megjelent kísértet, amely nemsokára ismét belefoszlik az éjszakába.
Du Roy fölemelte a kezét, hogy jól megvilágítsa a képmásukat, és diadalmas nevetéssel mondta:
- Látod, milliomosok járnak erre.
Marokkó meghódítása már két hónapja befejeződött. Franciaország, mint Tanger ura, birtokában tartotta a Földközi-tengernek egész afrikai partvidékét a tripoliszi régensségig, és kezességet vállalt az újonnan annektált ország adósságaiért.
Rebesgették, hogy ezen két miniszter körülbelül húszmilliót nyert, és majdnem fennhangon emlegették Laroche-Mathieu nevét.
Ami Waltert illeti, róla egész Párizs tudta, hogy "dupla ütést csinált", harminc-negyven milliót nyert kölcsönön, és nyolc-tíz milliót a réz- és vasbányákon, valamint azokon az óriási területeken, amelyeket jóformán ingyen vásárolt a hódítás előtt, s a francia foglalást követő napokban továbbadott a gyarmatosító társaságoknak.
Néhány nap alatt a világ urai, a mindenható pénzemberek közé került, akik erősebbek a királyoknál is, akik előtt meghajlanak a fejek, dadognak a szájak, s akik minden aljasságot, hitványságot és irigységet ki tudnak bányászni az emberi szív mélységeiből.
Már nem a zsidó Walter volt, egy gyanús bank s egy éppoly gyanús újság tulajdonosa, piszkos üzletekkel gyanúsított képviselő. Walter úr volt, a gazdag izraelita.
Ezt meg is akarta mutatni.
Megtudta, hogy a karlsburgi herceg, akinek gyönyörű palotája van a Faubourg-Saint-Honoré utcában, a Champs-Élysées-re nyíló kerttel, anyagi gondokkal küszködik: ajánlatot tett neki, hogy huszonnégy óra alatt megvásárolja ezt az ingatlant, bútorzatával együtt, s egy karosszéket sem mozdítanak el a helyéről. Hárommilliót kínált érte. A herceget csábította ez az összeg, s elfogadta.
Walter másnap berendezkedett új lakóhelyén.
Ekkor újabb gondolata támadt, igazi hódítóhoz illő gondolat, aki el akarja foglalni Párizst - napóleoni gondolat.
Ez idő tájt az egész város odacsődült egy magyar festő, Markovits Károly nagy festményéhez, amely egy Jacques Lenoble nevű műértőnél volt kiállítva, s a hullámokon járó Krisztust ábrázolta.[5]
A lelkesedő műkritikusok ezt a vásznat a század legnagyszerűbb remekművének ismerték el.
Walter megvásárolta ötszázezer frankért, és elvitte; ezzel egyik napról a másikra elvágta a közérdeklődés áradatát, és egész Párizst arra kényszerítette, hogy őróla beszéljen, és irigyelje, szidja vagy dicsérje.
Aztán közhírré tétette az újságokban, hogy a párizsi társaság minden ismert tagját meg fogja hívni, hogy egy este nála szemlélhesse meg a külföldi mester hatalmas művét - ne mondhassák róla, hogy elrejt egy remekművet.
A háza nyitva lesz. Bemehet, aki akar. Elegendő, ha a kapuban felmutatja a meghívót.
A meghívó szövege ez volt:
Walter főszerkesztő és neje tisztelettel kérik, tekintse meg házuknál december 30-án 9 óra és éjfél között Markovits Károlynak a "Hullámokon járó Krisztus" című festményét, villanyvilágításnál.
Az utóirat pedig egészen piciny betűkkel az volt:
Éjfél után tánc.
Szóval, aki maradni akar, maradhat, és Walterék majd az ott maradtak közül fogják kiválasztani későbbi ismerőseiket.
A többiek megnézik a vásznat, a palotát és tulajdonosait, nagyvilági, arcátlan vagy közömbös kíváncsisággal - aztán elmennek, úgy, ahogy jöttek. És Walter papa jól tudta, hogy majd visszatérnek később, mint ahogy több izraelita testvéréhez is eljárnak, ha úgy meggazdagodnak, mint ő.
Először csak annyi kell, hogy az újságokban emlegetett címeres koldusok mind belépjenek a házába; márpedig valamennyien be fognak lépni, hogy megnézzék azt az embert, aki hat hét alatt ötvenmilliót keresett; belépnek azért is, hogy lássák és számon tartsák azokat, akik eljönnek ide, és belépnek azért is, mert ő olyan ízléses és ügyes volt, hogy egy keresztény kép megcsodálására hívta össze őket, Izrael fiának házába.
Mintha csak így szólt volna hozzájuk:
- Lássátok, ötszázezer frankot fizettem Markovits vallásos remekéért, a Hullámokon járó Krisztus-ért. És ez a remekmű nálam, az én szemem előtt marad mindörökre, a zsidó Walter házában.
A társaságban, a hercegnők és a Jockey Club tagjainak társaságában, sokat vitatkoztak ezen a meghíváson, amely voltaképpen nem kötelez semmire. Éppúgy el lehet oda menni, mint ahogy elmegy az ember Petit-hez, akvarelleket nézni. Walteréknak birtokában van egy remekmű, egy este kitárják a kapuikat, hogy mindenki megbámulhassa. Nagyon helyes.
A Francia Élet két hét óta mindennap közölt valami hírt a december 30-i estélyről, és iparkodott felcsigázni a közönség kíváncsiságát.
Du Roy őrjöngött dühében a gazdája diadala miatt.
Gazdagnak hitte magát a feleségétől kicsikart ötszázezer frankjával; s most egyszerre úgy érezte, hogy szegény, irtózatosan szegény, összehasonlítva nyomorúságos vagyonát a milliók záporával, amely lehullott körülötte, s ő semmit sem tudott felszedni belőle.
Irigykedő haragja napról napra nőtt. Haragudott mindenkire, Walterékra, akikhez többé nem látogatott el, a feleségére, akit Laroche félrevezetett, s aki lebeszélte arról, hogy marokkói papírokat vegyen, legfőképpen pedig a miniszterre haragudott, aki kijátszotta, felhasználta, és hetenként kétszer vacsorázott az asztalánál. Georges titkára, ügynöke, íródeákja volt neki, s amikor diktálása nyomán írt, őrült vágyat érzett, hogy megfojtsa ezt a diadalmaskodó, csinos frátert. Mint miniszter, Laroche szerényen viselte sikerét, s hogy tárcáját megtarthassa, nem árulta el, hogy ez a tárca degeszre van tömve pénzzel. Hanem Du Roy megérezte a pénz szagát, megérezte azon, hogy a fölcseperedett ügyvéd hangja gőgösebb lett, mozdulatai szemtelenebbek, állításai vakmerőbbek, s az önbizalma határtalan.
Laroche már uralkodott Du Roy házában, elfoglalta Vaudrec gróf helyét és rendes napjait, s úgy beszélt a cselédekkel, mint második gazdájuk.
Georges dühtől remegve tűrte meg a házban, mint a kutya, amely harapni szeretne, de nem mer. De gyakran keményen és durván viselkedett Madeleine-nel szemben, aki csak vállát vonogatta, és úgy bánt vele, mint valami ügyetlen gyermekkel. Egyébként csodálkozott az ura állandó rosszkedvén, és minduntalan azt hajtogatta:
- Nem értelek. Folyvást panaszkodol. Pedig hát nagyszerű a helyzeted.
Georges hátat fordított, és nem felelt.
Először kijelentette, hogy nem megy el a gazdája ünnepélyére, és be se teszi lábát a piszkos zsidó házába.
Két hónap óta Walterné mindennap írt neki, könyörögve, hogy jöjjön el; találkozót kért tőle, akárhol, hogy átadhassa neki azt a hetvenezer frankot, amit számára nyert.
Georges nem válaszolt, és tűzbe dobálta a kétségbeesett leveleket. Nem mintha lemondott volna arról, hogy megkapja a haszonból a maga részét, de meg akarta bolondítani az asszonyt, megvetést akart mutatni iránta, lába alá akarta gyűrni. Walterné túlságosan gazdag: büszkének kell mutatkoznia vele szemben.
Még a kép kiállításának napján is, amikor Madeleine figyelmeztette, hogy igen rosszul teszi, ha nem megy el, így felelt neki:
- Hagyj nekem békét. Itthon maradok.
De vacsora után egyszerre csak kijelentette:
- Mégiscsak jobb, ha túlesünk ezen a roboton. Készülj fel gyorsan.
Az asszony várta ezt.
- Negyedóra alatt készen leszek - mondotta.
Georges dörmögve öltözött fel, s még a kocsiban is áradtak belőle az epés szavak.
A Karlsburg-palota díszudvarát négy elektromos ívlámpa világította meg - négy kis kékes fényű holdacskához hasonlítottak az udvar négy sarkán. A magas peron lépcsőjét nagyszerű szőnyeg borította, és minden lépcsőfokán libériás inas állott, mereven, mint egy szobor.
Du Roy azt mormogta:
- Vakulj, bugris! - és féltékenységtől összefacsarodott szívvel vonogatta a vállát.
A felesége így szólt hozzá:
- Ugyan, hallgass, és szerezd meg te is.
Beléptek, és átadták nehéz kabátjukat az elősiető inasoknak. Sok asszony volt már ott, a férjével együtt, szintén a bundájukat vetették le. Hallatszott, amint azt suttogták: - Nagyon szép! Nagyon szép!
Az óriási előcsarnok kárpitja Mars és Venus kalandját ábrázolta. Jobbra és balra egy monumentális lépcső két ága kezdődött, amelyek az első emeleten találkoztak. A csodaszép lépcsőkorlát kovácsolt vasból készült, és homályos, régi aranyozás diszkrét fényt futtatott végig a lépcsők piros márvány fokain.
A szalonok bejáratánál egy rózsaszín meg egy kékruhás kislány virággal kínálta a hölgyeket. Ezt mindenki bájosnak találta.
A szalonokban már nagy tömeg gyűlt össze.
Az asszonyok legnagyobb része utcai ruhát viselt, annak hangsúlyozásául, hogy csak úgy jött ide, mint akármilyen más magánkiállításra. Azok, akik ott akartak maradni a bálon is, kivágott ruhában voltak, csupasz karral és meztelen nyakkal.
Walterné barátnőivel a második szobában tartózkodott, és fogadta a látogatók köszöntését. Sokan nem ismerték, és úgy jártak-keltek, mint valami múzeumban, ügyet sem vetve a házigazdákra.
Amikor Du Royt meglátta, halálosan elsápadt, s olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni hozzá. Aztán mozdulatlan maradt és várta. Du Roy szertartásosan üdvözölte, miközben Madeleine elhalmozta kedveskedésekkel és bókokkal. Georges akkor otthagyta feleségét Walterné mellett, és elvegyült a közönség között, hogy meghallgassa a kétségtelenül bőven termő rosszakaratú megjegyzéseket.
Öt szalon nyílt egymásból, értékes szövetekkel, olasz hímzésekkel vagy különböző árnyalatú és stílusú keleti szőnyegekkel bevonva; a falakon régi mesterek képei. A közönség különösen egy kis XVI. Lajos-stílusú szobában állt meg csodálkozva, egy budoárfélében, amely teljesen ki volt kárpitozva rózsaszín mintás halványkék selyemmel. Csodálatosan finomak voltak az aranyozott fából készült s a falkárpithoz hasonló anyaggal bevont ülőbútorok.
Georges felismert egy sereg nevezetes embert, Terracine hercegnét, Ravenal grófot meg a feleségét, Andremont herceg tábornokot, a csodaszép des Dunes márkinét, aztán mindenkit, aki a színházi bemutatókon látható.
Valaki megfogta a karját, s egy fiatal, boldog hang ezt suttogta a fülébe:
- No, csakhogy itt van végre, gonosz Szépfiú. Miért nem látjuk soha?
Suzanne Walter volt. Ránézett finom, zománcszínű szemével, szőke hajának felbodorított felhője alól.
Du Roy nagyon örült, hogy viszontláthatja, és őszinte szívvel szorította meg a kezét. Aztán mentegetőzni kezdett:
- Nem jöhettem. Két hónap óta annyi dolgom van, hogy ki sem mozdulok.
A leányka komoly hangon beszélt tovább:
- Rosszul teszi, nagyon rosszul teszi. Nagy szomorúságot okoz nekünk, mert mama meg én imádjuk magát. Ami engem illet, én meg sem tudok lenni maga nélkül. Halálra unom magamat, ha nincs itt. Látja, megmondom őszintén, hogy aztán többet ne legyen joga úgy eltűnni, mint eddig. Nyújtsa a karját, és magam mutatom meg magának a Hullámokon járó Krisztus-t - egészen hátul van, az üvegház mögött. A papa azért tétette oda, hogy az emberek kénytelenek legyenek végigjárni az egész palotát. Csodálatos, hogy így páváskodik vele.
Lassan haladtak a tömegen keresztül. Az emberek visszafordultak, hogy megnézzék ezt a csinos fiút meg ezt az elragadó babát.
Egy ismert festő kijelentette:
- No lám, ez aztán a szép pár! Édes gyerekek!
Georges azt gondolta magában: "Ha igazán életrevaló lettem volna, ezt veszem feleségül. Hiszen nem is lett volna lehetetlen. Hogy is nem gondoltam erre? Hogy is voltam képes a másikat elvenni? Micsoda őrültség! Az ember mindig elhamarkodva cselekszik, sohasem gondolja meg eléggé a dolgát."
És cseppenként hullott lelkébe az irigység, a keserű irigység, mint valami epe, amely minden örömét megrontotta, egész életét megutáltatta vele.
Suzanne azt mondta:
- Ó, jöjjön el gyakran, Szépfiú! Most, hogy a papa úgy meggazdagodott, nagy bolondságokat csinálunk majd. Eszeveszetten fogunk mulatni.
Georges tovább fonta előbbi gondolatát, és így felelt:
- Ó, maga férjhez megy most. Hozzámegy valami kissé tönkrement, szép hercegecskéhez, és nemigen látjuk többet.
A lány őszinte hangon kiáltott fel:
- Ó, nem, még nem! Én olyan férjet akarok, aki tetszik nekem, de nagyon tetszik, tökéletesen tetszik. Elég gazdag vagyok én kettő helyett is.
Georges ironikusan és gőgösen mosolygott, s elkezdte megnevezni neki az arra haladó embereket, azokat az igen előkelő nemeseket, akik eladták rozsdás címerüket olyan bankárlányoknak, mint ő, s most ki a feleségével, ki anélkül él, de mindenesetre szabadon, szemérmetlenül, közismert és köztiszteletben álló emberek módjára.
Végül ezt mondta:
- Fél esztendőt sem adok neki, és maga is bekapja a maszlagot. Márkiné lesz vagy hercegné, és nagyon magasról fog rám lenézni, kedves kisasszony.
A leány méltatlankodott, karjára ütött a legyezőjével, és esküdözött, hogy csak a szíve szerint fog férjhez menni.
Du Roy felnevetett.
- Majd meglátjuk - maga túlságosan gazdag.
Suzanne azt felelte:
- Hiszen maga is gazdag, maga örökölt.
Du Roy szánakozó mozdulattal mondta:
- Ó, arról ne beszéljünk. Alig húszezer frank járadékot. Az nem sokat jelent mostanában.
- De a felesége ugyanennyit örökölt.
- Igen, ketten egymilliót. Negyvenezer frank évi jövedelmet. Ebből még csak kocsit sem tarthatunk.
Eljutottak az utolsó szalonba, és szemük előtt feltárult az üvegház, egy nagy télikert, tele hatalmas délvidéki fákkal, amiknek tövén ritka virágú bokrok nőttek. Amint az ember belépett a sötét lombok alá, ahová ezüst hullám gyanánt surrant be a fény, megcsapta a nedves föld langyos frissesége és a sokféle illattól terhes levegő. Furcsa és édes, egészségtelen és bűbájos érzést ébresztett ez a mesterséges, idegesítő és lágy természet. Mohához hasonló szőnyegeken haladt az ember, a virágos bokrok két sűrű sora között. A bal oldalon, pálmákkal teli, széles kupola alatt Du Roy egyszerre egy nagy, fehér márványmedencét vett észre, amelyben akár fürödni lehetett volna, s a szélén négy nagy delfti fajanszhattyú kinyitott csőréből buggyant elő a víz.
A medence fenekén aranypor csillogott, és néhány óriási vörös hal úszkált benne - furcsa, kínai szörnyetegek, kiugró szemmel, kék szegélyű pikkelyekkel - afféle vízi mandarinok, amelyek az arany alap fölött úszkálva, lebegve a vízben, a sajátságos kínai hímzésekre emlékeztettek.
Az újságíró dobogó szívvel állt meg. Azt gondolta magában: "Lám, ez aztán a fényűzés. Ilyen házakban kell élni. Mások eljutottak idáig. Miért ne jutnék el én is?" - gondolkozott a módján, nem találta meg tüstént, és bosszankodott a tehetetlenségén.
Kísérője nem beszélt már, és kissé elrévedezett. Georges fél szemmel rápillantott, és újra azt gondolta: "Pedig elég lenne feleségül venni ezt az eleven játékbabát."
Hanem Suzanne mintha egyszerre felriadt volna álmodozásából:
- Vigyázat! - mondta. Keresztültaszigálta Georges-ot egy útjukban álló csoporton, és hirtelen jobbra fordította.
Egy liget közepén, ahol különös növények vékony, széttárt ujjak gyanánt nyújtogatták a levegőbe reszkető leveleiket, egy mozdulatlan ember alakja tűnt fel, a tenger hullámain állva.
A hatás meglepő volt. A kép, amelynek széleit elrejtették a hajlongó lombok, valami fantasztikus és megdöbbentő messzeségbe nyíló fekete lyuknak látszott.
Jól oda kellett nézni, hogy megértse az ember. A keret közepén vágta keresztül a bárkát, amelyben az apostolok ültek: alig világította meg őket egy lámpa ferdén hulló fénye, amellyel egyikük, a bárka peremén ülve, világot vetett a közeledő Jézusra.
Krisztus előbbre lépett a hullámon, amelyen meglátszott hogy alázatosan, elsimulva, cirógatón lohad le a rátaposó isteni láb alatt. Minden sötét volt az istenember körül. Csak a csillagok ragyogtak az égen.
Az apostolok arca mintha eltorzult volna a meglepetéstől, annak a lámpának határozatlan világában, amelyet az Úrra rámutató társuk tartott kezében.
Valóban hatalmas és váratlan mestermű volt ez, olyan, hogy felbolygatta az ember agyát, s esztendőkig el lehetett álmodozni róla.
A nézők eleinte némán álltak a kép előtt, aztán elmélázva mentek tovább, csak később kezdtek beszélni a festmény értékéről.
Du Roy nézegette egy darabig, aztán kijelentette:
- Nem utolsó dolog, ha valakinek telik ilyen csecsebecsékre.
De mert lökdösték, taszigálták azok, akik látni akarták a képet, távozott előle, még mindig karjába fűzve és kissé megszorongatva Suzanne kis kezét.
A leány megkérdezte tőle:
- Nem akar egy pohár pezsgőt inni? Menjünk a büfébe, ott megtaláljuk a papát.
És lassan visszamentek, újra végighaladva a szalonokon, ahol hullámzott az egyre növekvő tömeg, a nyilvános ünnepségek elegáns közönsége, amely tökéletesen otthon érezte magát.
Georges-nak hirtelen úgy tetszett, mintha egy hang azt mondaná:
- Ez Laroche és Du Royné. - Ezek a szavak úgy csapták meg a fülét, mint valami szélhordta, távoli nesz. Honnan jöhettek?
Kutatva nézegetett mindenfelé, és csakugyan észre is vette feleségét, aki a miniszter karján járt arra. Egészen halkan, bizalmasan és mosolyogva beszélgettek, szemük egymásba mélyedt.
Georges úgy vette észre, mintha a közönség sugdosva nézné őket, s valami brutális és ostoba vágyat érzett magában, hogy nekiugorjék ennek a két teremtésnek, és ököllel agyonverje őket.
Ez az asszony nevetségessé teszi őt. Eszébe jutott Forestier. Talán már így is beszélnek az emberek: "Ez a felszarvazott Du Roy." Ki ez az asszony? Fölkapaszkodott kis teremtés, elég ügyes, de az igazat megvallva, nem túlságosan tehetséges. Eljárnak hozzá, mert félnek, tőle, Du Roytól, mert érzik az erejét, de bizonyára zavartalanul pletykálnak erről a kis újságíró házaspárról. Sohasem viheti sokra ezzel az asszonnyal, aki mindig gyanússá teszi a házat, mindig kompromittálni fogja magát, s a viselkedésével is elárulja cselszövő hajlamait. Most már valóságos kolonc a nyakán. Ó, ha sejtette volna, ha tudta volna! Mennyivel nagyobb szabású, merészebb játékot játszik akkor. Milyen szép játszmát nyerhet meg, amelyben a kis Suzanne a tét! Hogy is lehetett olyan vak, hogy ezt nem értette?
Eljutottak az ebédlőbe, egy óriási, márványoszlopos terembe, ahol régi gobelinek borították a falakat.
Walter észrevette munkatársát, és odasietett hozzá, hogy a kezét megszorongassa. Fejébe szállt az öröm.
- Látott mindent? Mondd, Suzanne, mindent megmutattál neki? Mennyi ember, ugye, Szépfiú? Látta Guerche herceget? Éppen az imént jött ide egy pohár puncsot inni.
Aztán elrohant Rissolin szenátor felé, aki magával vonszolta elkábult és vásári sátor módjára felcicomázott feleségét.
Egy úr köszönt oda Suzanne-nak, egy magas, karcsú, kissé kopaszodó, szőke pofaszakállas fiatalember, olyan nagyvilági arckifejezéssel, amelyen akárhol megérzik a társaságbeli ember. Georges hallotta, amint a nevét említették: Cazolles márki - és hirtelen féltékenykedni kezdett rá. Vajon ismeri Suzanne-t? Bizonyára azóta, hogy meggazdagodtak. Megsejtette benne a kérőt.
Karon fogta valaki. Norbert de Varenne volt. A vén poéta itt is közömbös és fáradt arckifejezéssel hordozta meg zsíros haját és kopott frakkját.
- No lám, ezt nevezik mulatságnak - mondotta. - Mindjárt táncolni fognak, aztán lefekszenek, s a kislányok meg lesznek elégedve. Igyék pezsgőt: kitűnő.
Töltetett magának egy pohárral, és ráköszöntötte Du Royra, aki szintén poharat vett a kezébe:
- Iszom a szellem bosszuló hadjáratára a milliók ellen.
Aztán szelíd hangon tette hozzá:
- Nem mintha bántanának a más milliói, vagy haragudnám miattuk. Csak elvből tiltakozom.
Georges már nem hallgatott rá. Suzanne-t kereste, aki éppen az imént tűnt el Cazolles márkival - és hirtelen otthagyva Norbert de Varenne-t, a leányka üldözésére indult.
Az inni akarók sűrű tömege állta el az útját. Amikor végre áttört rajtuk, belebotlott a Marelle házaspárba.
Az asszonnyal állandóan találkozott, a férjét azonban régen nem látta, s az most megragadta mind a két kezét:
- Hálásan köszönöm, barátom, azt a tanácsot, amit Clotilde útján adott nekem. Majdnem százezer frankot nyertem a marokkói kölcsönön. Ezt önnek köszönhetem. Önről igazán el lehet mondani, hogy értékes barát.
Néhány férfi hátrafordult, hogy megnézze az elegáns, csinos, barna asszonykát. Du Roy azt felelte a férjnek:
- A szolgálatom fejében, barátom, elveszem a feleségét, vagyis inkább felajánlom neki a karomat. A házastársakat mindig el kell választani egymástól.
Marelle meghajolt:
- Ez helyes. Ha elveszítenők egymást, találkozunk itt egy óra múlva.
- Jól van.
Azzal a fiatalember meg az asszony eltűnt a tömegben, s a férj a nyomukba iparkodott.
- Micsoda szerencséjük van ezeknek a Walteréknak. Mégiscsak nagy dolog, ha valaki ért az üzlethez - hajtogatta Clotilde.
Georges azt felelte:
- Eh, az életrevaló ember mindig boldogul, akár így, akár úgy.
Az asszony folytatta:
- Lám, ennek a két leánynak fejenként húsz-harminc milliója lesz. Nem is számítva azt, hogy Suzanne csinos.
Georges nem szólt semmit. Bosszantotta, hogy más szájából hallja a maga gondolatait.
Az asszony nem látta még a Hullámokon járó Krisztus-t. Felajánlotta neki, hogy odavezeti. Azzal szórakoztak, hogy szapulták az embereket, csúfolták az ismeretlen arcokat. Saint-Potin elhaladt mellettük, frakkja hajtókáján számos kitüntetéssel, s ezen is nagyszerűen mulattak. Egy volt nagykövet, aki mögötte járt, sokkal kevesebb kitüntetést hordott.
Du Roy kijelentette:
- Micsoda vegyes társaság!
Boisrenard, aki kezet szorított vele, szintén földíszítette gomblyukát azzal a zöld és sárga szalaggal, amelyet a párbaj napján viselt.
A rettentően kövér és felcicomázott Percemur vicomtesse egy herceggel csevegett a kis XVI. Lajos-stílusú budoárban.
Georges azt dörmögte:
- Szerelmi kettős! - Hanem az üvegházon áthaladva, újra megpillantotta a feleségét, aki Laroche-Mathieu mellett ült - mindkettőjüket majdnem eltakarták a föléjük boruló délszaki növények. Mintha csak azt mondták volna:
"Itt adtunk egymásnak találkozót, méghozzá nyilvános találkozót, mert mi fittyet hányunk a közvéleménynek."
Marelle-né elismerte, hogy Markovits Károly Jézusa bámulatos, azzal visszafordultak. A férjet elvesztették.
Georges megkérdezte:
- Hát Laurine még mindig haragszik rám?
- Igen, éppen úgy, mint eddig. Látni sem akar, és kimegy a szobából, ha rólad beszélnek.
Georges nem felelt semmit. A kisleány hirtelen támadt ellenséges érzése fájt neki, és nyomta a lelkét.
Suzanne elcsípte őket egyik szalon ajtajában, és odakiáltott nekik:
- Hát itt vannak? Nohát, Szépfiú, most egyedül marad. Megszöktetem a szép Clotilde-ot, és megmutatom neki a szobámat.
Azzal a két nő eltávozott, sietős lépésekkel átsurranva a társaságon, azzal a hullámos, kígyózó mozgással, amellyel az asszonyok keresztül tudnak hatolni a tömegen.
Majdnem ugyanekkor ezt suttogta egy hang:
- Georges! - Walterné volt. Halkan így szólt hozzá: - Ó, milyen kegyetlen maga! Hogy kínoz céltalanul! Megbíztam Suzette-et, hogy fossza meg a társaságától, mert beszélni akarok magával. Hallgasson ide, kell hogy beszéljünk ma este... Különben... tudja, hogy mire leszek képes. Menjen az üvegházba. Ott talál egy ajtót bal kéz felől, azon lépjen ki a kertbe. Menjen végig a szemközt levő fasoron. Annak a végén talál egy lugast. Ott várjon rám, tíz perc múlva én is odaérek. Ha nem akarja, megesküszöm, hogy itt mindjárt botrányt csinálok.
Georges gőgösen válaszolta:
- Jól van. Tíz perc múlva ott leszek.
Azzal elváltak egymástól. De Georges majdhogy el nem késett Jacques Rival miatt. Az karon fogta, és igen felhevült képpel beszélt neki mindenféléről. Kétségtelenül a büféből jött. Du Roy végre is otthagyta Marelle keze között, akivel egyik szobában összetalálkozott, maga pedig elszaladt. Még csak arra kellett vigyáznia, hogy felesége és Laroche meg ne lássák. Ez sikerült neki, mert azok ketten, úgy látszik, nagyon belemelegedtek a beszélgetésbe - és egyszerre csak a kertben találta magát.
A hideg levegő úgy megdermesztette, mint valami jeges fürdő. Azt gondolta: "Az áldóját, még megnáthásodom", és zsebkendőjével bekötötte a torkát. Aztán lassú lépésekkel végighaladt a fasoron, ahol igen rosszul látott a szalonok erős világossága után.
Jobbra-balra lombtalan bokrok derengtek, vékony gallyaik remegtek. Szürke fény vetődött ide az ágak között - a palota ablakaiból vetődtek ide. Valami fehérséget vett észre maga előtt az út közepén, és Walterné csupasz nyakkal, mezítelen karokkal, reszkető hangon dadogta:
- Ó, itt vagy végre? Hát meg akarsz ölni?
Georges nyugodtan válaszolta:
- Kérlek, semmi drámai jelenetet, mert tüstént itt hagylak.
Az asszony megragadta a nyakánál fogva, és ajkát majdnem az ajkához szorítva, így szólt:
- De hát mit vétettem ellened? Gyalázatosan bánsz velem! Mit vétettem ellened?
Georges megpróbálta eltolni magától:
- Amikor utoljára találkoztunk, rácsavartad a hajadat a gombjaimra, és emiatt majdnem szakításra került a dolog a feleségemmel.
Az asszony meghökkent, aztán nemet intett a fejével:
- Ó, törődik is azzal a feleséged. Bizonyosan valamelyik szeretőd csinált jelenetet miatta.
- Nincs nekem szeretőm.
- Ugyan hallgass! De miért nem jössz el még látogatóba sem? Miért utasítod vissza még azt is, hogy legalább egy héten egyszer nálam vacsorázzál? Irtózatosan szenvedek; úgy szeretlek, hogy másra sem tudok már gondolni, mint reád - akármire nézek, téged látlak a szemem előtt -, nem merek megszólalni sem, mert mindig félek, hogy a te nevedet mondom! Te, bezzeg nem érted meg ezt! Úgy érzem, mintha karmok közé volnék szorítva, zsákba volnék varrva, mit tudom én... Az emléked folyton ott kísért az agyamban, összeszorítja a torkomat, összemarcangol valamit itt, a mellemben, a keblem alatt, megbénítja a lábamat, hogy már járni sincs erőm. Egész nap elbutulva ülök egy széken, és rád gondolok.
Georges csodálkozva nézett rá. Ez már nem az a bolondos, vén gyereklány, akit eddig ismert, hanem eszeveszett, kétségbeesett, mindenre képes asszony. Eközben valami homályos terv született meg az agyában. Azt felelte:
- Drágám, a szerelem nem tart örökké. Az emberek összeállnak, széjjelválnak. De ha olyan sokáig tart a szerelem, mint miközöttünk, iszonyatos kolonccá válik. Én nem kérek többet belőle. Ez az igazság. De azért, ha megjön az eszed, ha úgy fogadsz engem, és úgy bánsz velem, ahogy baráthoz illik, akkor ezentúl is eljárok hozzátok, mint régen. Képesnek érzed erre magadat?
Az asszony rátette két meztelen karját Georges frakkjára, és azt suttogta:
- Mindenre képesnek érzem magamat, csak hogy láthassalak.
- Hát akkor rendben van - mondotta -, barátság, és semmi egyéb.
Az asszony azt dadogta:
- Rendben van. - Aztán felé nyújtotta az ajkát: - Még egy csókot... egy utolsó csókot.
Georges szelíden visszautasította.
- Nem. Állni kell az egyezségünket.
Az asszony félrefordult, és letörült két könnycseppet, aztán kihúzott ruhaderekából egy rózsaszín selyemszalaggal átkötött papírcsomagot, és átnyújtotta Du Roynak.
- Vedd el. Ez a te részed a marokkói üzlet nyereségéből. Olyan boldog voltam, hogy ezt a pénzt megnyerhettem neked. No, vedd el hát...
Georges vissza akarta utasítani:
- Nem, nem fogadhatom el ezt a pénzt.
Erre föllázadt az asszony:
- Nem, ezt már nem teheted velem! Ez a pénz a tiéd, senki másé. Ha nem fogadod el, a csatornába dobom. Ezt már csak nem teszed meg velem, Georges?
Georges átvette a kis csomagot, és zsebébe csúsztatta.
- Vissza kell mennünk - mondotta -, még tüdőgyulladást kapsz.
- Legjobb lenne - mondta halkan az asszony -, legalább meghalhatnék.
Azzal megfogta a férfi kezét, megcsókolta, szenvedélyesen, dühvel, kétségbeesetten, és elszaladt a palota felé.
Georges lassan, elgondolkozva tért vissza. Gőgös homlokkal, mosolygó ajakkal lépett be az üvegházba. Felesége és Laroche már nem voltak ott.
A tömeg ritkulni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy a bálra alig marad valaki. Észrevette Suzanne-t, karonfogva a nővérével. Odamentek hozzá, és megkérték, hogy az első négyesben táncoljon velük és Latour-Yvelin gróffal.
Elcsodálkozott.
- Hát az meg kicsoda?
Suzanne gúnyosan felelte:
- Egy új barátja a nénémnek.
Rose elpirult, és azt suttogta:
- Gonosz vagy, Suzette, az az úr éppen olyan barátod neked is, mint nekem.
Suzanne elmosolyodott:
- Jó, jó, tudom én, amit tudok.
Rose bosszúsan hátat fordított nekik, s továbbment.
Du Roy bizalmasan megfogta a mellette álló lány karját, és simogató hangján így szólt hozzá:
- Hallgasson ide, drága kicsikém, elhiszi-e, hogy jó barátja vagyok?
- Hogyne, Szépfiú.
- Bízik bennem?
- Tökéletesen.
- Emlékszik arra, amit nemrég mondtam magának?
- Miről?
- A házasságról, vagyis inkább arról, hogy milyen emberhez fog feleségül menni.
- Igen, emlékszem.
- Nos, hát megígérne nekem valamit?
- Meg én, de mit?
- Azt, hogy tanácsot kér tőlem, valahányszor megkéri valaki a kezét, és senkit sem fogad el kérőjéül, amíg a véleményemet nem hallotta.
- Ezt szívesen megígérem.
- Az egész dolog pedig kettőnk titka marad. Egy szót sem szól sem az apjának, sem az anyjának.
- Egy szót sem.
- Megesküszik rá?
- Megesküszöm.
Rival fontoskodva lépett oda hozzájuk:
- Kisasszony, a papája hívja, kezdődik a tánc.
A lányka azt mondta: - Gyerünk, Szépfiú.
Hanem Georges visszautasította, mert elhatározta, hogy tüstént távozik. Egyedül akart maradni, hogy gondolkozhassék. Túlságosan sok új dolog hatolt be az agyába. Keresni kezdte a feleségét. Kis idő múlva megpillantotta, amint a büfében csokoládét ivott két ismeretlen úr társaságában. Bemutatta nekik a férjét, de az ő nevüket nem mondta meg.
Néhány pillanat múlva megkérdezte Georges:
- Nem mennénk?
- Amikor neked tetszik.
Az asszony megfogta a karját, és újra végigmentek a szalonokon, ahol már erősen megritkult a közönség. Madeleine azt kérdezte:
- Hol van a háziasszony? Szeretnék elbúcsúzni tőle.
- Fölösleges. Megpróbálna itt tartani a bálra, nekem pedig már elég volt a komédiából.
- Igazad van.
Az egész úton hallgattak. De mihelyt beléptek a szobájukba, Madeleine mosolyogva szólt hozzá, még a fátylat sem vetve le:
- Nem is tudod, milyen meglepetés vár rád.
Georges rosszkedvűen dörmögte:
- Micsoda?
- Találd ki.
- Nem erőltetem meg az agyamat.
- Nos hát: holnapután január elseje.
- Igen.
- Ez az újévi ajándékok ideje.
- Igen.
- Hát itt a te ajándékod, Laroche éppen az imént adta át.
Átnyújtott neki egy kis fekete skatulyát, amely valami ékszeresládikóhoz hasonlított.
Georges közömbösen nyitotta ki, és meglátta benne a becsületrend keresztjét.
Kissé elsápadt, aztán mosolyogva jelentette ki:
- Jobb szerettem volna tízmilliót. Ez ugyan nem sokba kerül neki.
Az asszony azt várta, hogy odalesz örömében, és bosszantotta a hidegsége.
- Igazán hihetetlen alak vagy. Most már semmi sem elég neked.
Georges nyugodtan felelte:
- Ez az ember csak az adósságát fizeti. És még sokkal tartozik nekem.
Az asszony elcsodálkozott ezen a hangon, és így szólt:
- Pedig mégiscsak szép dolog ez, a te korodban.
Georges kijelentette:
- Minden relatív ezen a világon. Többre is vihettem volna máig.
Fölvette a skatulyát, kinyitotta, és a kandallóra tette, s néhány pillanatig elnézte a benne pihenő ragyogó csillagot. Aztán becsukta újra, és vállát vonogatva lefeküdt.
A hivatalos lap január elsejei száma valóban közölte Prosper-Georges Du Roy hírlapíró kinevezését a becsületrend lovagjává, kivételes szolgálataiért. A neve két szóba volt írva, s ez nagyobb örömet szerzett Georges-nak, mint maga a kitüntetés.
Egy órával azután, hogy a kitüntetése nyilvánosságra került, rövid levelet kapott Walternétól: könyörgött neki, hogy aznap vacsorázzanak nála a feleségével, és ünnepeljék meg együtt ezt a nagy eseményt. Habozott néhány pillanatig, aztán tűzbe dobta a kétértelmű szavakkal megírott levélkét, s azt mondta Madeleine-nek:
- Ma Walteréknál vacsorázunk.
Az asszony elcsodálkozott:
- No lám. Hiszen azt hittem, hogy a lábadat sem akarod többet betenni hozzájuk.
Georges mindössze ennyit mormogott:
- Megváltoztattam a szándékomat.
Amikor megérkeztek, Walterné egyedül volt a kis XVI. Lajos stílusú budoárban, amelyet bizalmas fogadásokra szokott felhasználni. Feketébe öltözött, és kipúderezte a haját, ami igen bájossá tette. Messziről öregasszonynak látszott, közelről fiatalnak, s ha jól megnézte az ember, kellemesen kötötte le a tekintetét.
- Gyászban van? - kérdezte Madeleine.
- Igen is, nem is. Nem vesztettem el senkimet. De eljutottam abba a korba, amikor az ember gyászt visel a maga életéért. Ma vettem fel először ezt a gyászruhát... mostantól fogva mindig hordani fogom a szívemben.
Du Roy azt gondolta: "Vajon meddig tart ez az elhatározás?"
A vacsora kissé komor volt. Csak Suzanne fecsegett szüntelenül. Rose szórakozottnak látszott. Az újságírót nagyon ünnepelték.
Az est folyamán beszélgetve végigkószálták a szalonokat és az üvegházat. Du Roy hátul haladt a ház asszonyával s az egyszerre megfogta a karját és visszatartotta.
- Hallgasson ide - szólt hozzá halkan -, én nem beszélek többet magának semmiről, soha... De járjon el hozzám, Georges. Látja, nem is tegezem már. Lehetetlen maga nélkül élnem, lehetetlen. Elképzelhetetlen kínszenvedés ez. Érzem magát, ott őrzöm a szememben, szívemben, testemben, éjjel-nappal. Mintha valami mérget itatott volna velem, ami rágja a bensőmet. Nem bírom... nem... nem bírom. Nem bánom, ha csak öregasszony leszek is a szemében. Azért viselek ma fehér hajat, hogy ezt bebizonyítsam, de jöjjön el - jöjjön el időnként mint barát.
Megszorította a férfi kezét, és szorongatta, morzsolta, belevájta körmeit a húsába.
Du Roy nyugodtan válaszolta:
- Rendben van. Erről fölösleges többet beszélni. Amint látja, ma is mindjárt eljöttem a levelére.
Walter, aki előttük járt két leányával és Madeleine-nel, megvárta Du Royt a Hullámokon járó Krisztus mellett.
- Képzelje - mondta nevetve -, tegnap térden állva találtam a feleségemet ez előtt a kép előtt, akárcsak egy kápolnában. Itt végezte az ájtatosságát. De jót nevettem rajta!
Walterné szilárd hangon felelt, de hangjában valami titokzatos izgalom remegett:
- Ez a Krisztus fogja az én lelkemet megváltani. Bátorságot és erőt ad nekem, valahányszor ránézek.
Megállt a tengeren járó Istennel szemközt, és azt suttogta:
- Milyen szép! Hogy félnek tőle ezek az emberek, és mennyire szeretik! Nézzék csak a fejét, a szemét, milyen egyszerű és mégis milyen természetfeletti!
Suzanne felkiáltott:
- De hasonlít magához, Szépfiú! Határozottan hasonlít. Ha magának szakálla volna, vagy ő meg volna borotválva, egészen egyformák lennének. Ó, feltűnő hasonlatosság!
Azt akarta, hogy Du Roy odaálljon a kép mellé - és valóban mindenki elismerte, hogy a két arc hasonlít egymáshoz.
Mind csodálkoztak. Walter igen különösnek találta a dolgot. Madeleine mosolyogva jelentette ki, hogy Jézusnak férfiasabb a megjelenése.
Walterné mozdulatlanul állt, merev tekintettel nézte kedvese arcát Krisztus arca mellett, és olyan fehérré vált a képe, mint a haja.
A tél folyamán Du Royék gyakran jártak el Walterékhoz. Sőt Georges minduntalan ott vacsorázott Madeleine nélkül, mert felesége azt állította, hogy fáradt, és inkább otthon marad.
Pénteket választotta állandó napjául, s a gazda felesége ezen az estén soha nem hívott meg senkit, ez az este a Szépfiúé volt, egyedül az övé. Vacsora után kártyáztak, etették a kínai halakat, családiasan szórakoztak. Megesett, hogy egy ajtó vagy az üvegház egyik bokra mögött, egy sötét zugban, Walterné hirtelen karjaiba zárta a fiatalembert, és egész erejéből keblére szorítva, fülébe lihegte:
- Szeretlek!... Szeretlek!... Halálosan szeretlek! - de Georges mindig hidegen eltolta magától, és száraz hangon felelte:
- Ha újrakezdi, nem jövök ide többet.
Március vége felé egyszerre csak felröppent a hír, hogy a két nővér férjhez megy. Rose, amint mondották, Latour-Yvelin grófhoz megy, Suzanne pedig Cazolles márkihoz. Ez a két ember bizalmas barátja lett a háznak, olyan, akinek különös kegyeket, feltűnő előjogokat szoktak engedélyezni.
Georges és Suzanne valami testvéri és szabad bizalmasságban éltek egymással, órákig elfecsegtek, kicsúfoltak mindenkit, és úgy látszott, hogy igen jól megvannak együtt.
Sohasem beszéltek azóta a kislány férjhez menéséről, sem a jelentkező kérőkről.
Amikor egy napon a főszerkesztő magával hozta Du Royt ebédre, Walternét kihívták étkezés után, hogy valami szállítóval beszéljen. Georges azt mondta Suzanne-nak:
- Jöjjön, etessük meg a piros halakat.
Mindegyik felvett az asztalról egy nagy darab kenyérmaradékot, és elindultak az üvegház felé.
A márványmedence mellett mindenütt párnák hevertek a földön, hogy az ember letérdelhessen, és közelebb legyen az úszkáló halakhoz. A fiatalok egymás mellé térdeltek egy-egy párnára, s a víz fölé hajolva, kezdték beledobálni az ujjaik közt összegyűrt kenyérgalacsinokat. A halak, mihelyt észrevették, odasereglettek, mozgatták a farkukat, csapkodtak az uszonyaikkal, forgatták nagy, kiugró szemüket, kerengtek, lebuktak a vízbe merülő gömbölyű zsákmány után, és tüstént fölemelkedtek a víz színére, hogy újat kérjenek.
Mulatságos volt a szájuk mozgása, hirtelen és gyors nekilendülésük, apró szörnyetegekhez illő, különös viselkedésük; égőpiros színnel váltak ki a medence fenekének aranyfövenyéből, lángok módjára villantak végig az átlátszó hullámokon, s ahogy megállapodtak, tüstént feltűnt a pikkelyeiket szegélyező kék vonal.
Georges és Suzanne látták a vízben megfordítva tükröződő alakjukat, és rámosolyogtak saját képükre.
Georges egyszerre csak megszólalt, halk hangon:
- Nem szép magától, Suzanne, hogy titkolózik előttem.
A leány csodálkozva kérdezte: - Hogyan, Szépfiú?
- Hát nem emlékszik, hogy mit ígért nekem ugyanezen a helyen, az ünnepélyük estéjén?
- Nem.
- Hogy tanácsot kér tőlem, ha valaki megkéri a kezét.
- No és?
- No és megkérték a kezét.
- Kicsoda?
- Jól tudja.
- Nem. Esküszöm.
- De bizony tudja! Cazolles márki, az a hiú fráter.
- Először is nem igaz, hogy hiú.
- Meglehet. De mindenesetre ostoba, tönkretette a kártya és elkoptatta a sok tivornyázás. Mondhatom, éppen magának való férj - magának, aki olyan csinos, olyan friss, olyan értelmes!
Suzanne mosolyogva kérdezte: - Miért haragszik rá?
- Én? Semmiért.
- Dehogynem. Éppenséggel nem olyan, amilyennek mondja.
- Ugyan menjen! Ostoba, cselszövő fráter.
A leány kissé félrefordult, nem nézett már a vízbe:
- Ugyan mondja már, mi baja van?
Georges úgy szólalt meg, mintha egy titkot téptek volna ki szíve mélyéből:
- Az... az... hogy féltékeny vagyok rá.
Suzanne nem is túlságosan csodálkozott:
- Maga?
- Igenis, én!
- No lám. És miért?
- Mert szerelmes vagyok magába, és maga ezt jól tudja, kis gonosz!
A leány erre szigorú hangon mondta:
- Maga bolond, Szépfiú.
- Jól tudom, hogy bolond vagyok - beszélt tovább Georges. - Hát bevallhatom én ezt házasember létemre magának, a fiatal leánynak? Sőt, nemcsak bolond vagyok, hanem bűnös is, szinte nyomorult. Nincs semmi reményem, és ez a gondolat megbolondít. S amikor azt hallom, hogy maga férjhez megy, dührohamok fognak el, és szeretnék megölni valakit. Ezt meg kell nekem bocsátania, Suzanne!
Elhallgatott. A halak, most, hogy nem dobtak több morzsát nekik, mozdulatlanul, majdnem egyenes sorban várakoztak, mint vörös kabátos angol katonák, s csak nézték ezt a két előrehajló alakot, akik nem törődtek többé velük.
A lány félig szomorúan, félig vidáman suttogta:
- Kár, hogy házasember. De hát mit csináljunk, ezen nem lehet segíteni. Vége!
Georges hirtelen felé fordult, és egészen közel hajolva hozzá, az arcába mondta:
- Ha szabad volnék, hozzám jönne feleségül?
A leány őszinte hangon felelte:
- Igen, Szépfiú, magához mennék, mert sokkal jobban tetszik nekem, mint a többiek valamennyien.
Georges fölkelt, és azt dadogta:
- Köszönöm... köszönöm... könyörgök, ne mondjon igent senkinek. Várjon még egy kicsit. Könyörgök magának. Megígéri?
A leány kissé zavartan suttogta, meg sem értve, hogy mit akarhat Du Roy:
- Megígérem.
Du Roy beledobta a vízbe azt a nagy darab kenyeret, amelyet még a kezében tartott, és búcsúzás nélkül elszaladt, mintha fejét vesztette volna.
Valamennyi hal mohón vetette magát a kenyérdarabra, amely a víz színén úszott, mert nem volt összegyúrva, és falánk szájukkal nagyot csíptek le belőle. Elvonszolták a medence másik végébe, nyüzsögtek fölötte, valóságos mozgó fürtöt alkotva, valami megelevenült, forgolódó virágot, élő virágot, amely fejjel lefelé hullott a vízbe.
Suzanne meglepetten, nyugtalanul emelkedett föl, és lassan visszatért a többiekhez. Az újságíró már elment.
Georges igen nyugodtan tért haza, és megkérdezte Madeleine-től, aki éppen leveleket írt:
- Eljössz pénteken vacsorára Walterékhoz? Én megyek.
Az asszony habozott.
- Nem. Nem vagyok egészen jól. Jobb szeretnék itthon maradni.
Georges azt felelte:
- Ahogy tetszik. Senki sem kényszerít.
Aztán fogta a kalapját, és újra távozott.
Már régóta kémlelte, ügyelte, nyomában járt, s tudott minden lépéséről. Végre elérkezett az az óra, amelyre várakozott. Nem tévesztette meg az a hang, ahogy az asszony azt felelte neki: "Jobb szeretnék itthon maradni."
A következő napokban szeretetreméltóbban bánt vele. Még vidámnak is látszott, ami mostanában már ritkaság volt. A felesége azt mondta neki:
- No lám, most megint kedves kezdesz lenni.
Georges pénteken korán felöltözött; azt állította, hogy van még egy-két útja, mielőtt a főszerkesztőékhez megy.
Aztán hat óra tájban távozott, megcsókolta a feleségét, és bérkocsiért ment a Notre-Dame-de-Lorette térre.
A kocsisnak azt mondta:
- Megáll a Fontaine utca 17-es száma előtt, és ott marad, amíg csak nem szólok, hogy menjünk. Akkor elvisz a Fácánkakas vendéglőbe, a Lafayette utcába.
A kocsi lassan megindult, és Du Roy leeresztette a függönyöket. Mihelyt szemben volt a saját kapujával, többé nem vette le róla a szemét. Tízpercnyi várakozás után meglátta, hogy Madeleine kilép a kapun, és megindul a külső bulvárok felé. Mikor már messze járt, kihajolt a kocsi ablakán, és elkiáltotta:
- Mehetünk!
A kocsi megindult, és letette a Fácánkakas előtt - ez ennek a városrésznek egyik jól ismert polgári vendéglője volt. Georges belépett az étterembe, és szép lassan vacsorázgatott, időnként megnézte az óráján, hogy mennyi az idő. Fél nyolckor, amikor már a kávéját is megitta, elfogyasztott két pohár finom pezsgőt, és lassan elszívott egy jó szivart, kilépett a vendéglőből, megfogott egy másik üresen cirkáló kocsit, és elvitette magát a La Rochefoucauld utcába.
Abban a házban, amelynek számát a kocsisnak megmondta volt, nem kérdezett semmit a házmestertől, fölment a harmadik emeletre, s amikor egy cseléd ajtót nyitott neki, megkérdezte:
- Guibert de Lorme úr itthon van, ugyebár?
- Igenis.
Bebocsátották egy szalonba, s ott várt néhány pillanatig. Aztán belépett egy magas, kitüntetést viselő, katonás külsejű és fiatal kora ellenére szürke hajú férfi.
Du Roy üdvözölte, aztán így szólt hozzá:
- Felügyelő úr, amint sejtettem, a feleségem együtt vacsorázik a szeretőjével, a Martyrs utcában bérelt, bútorozott lakásban.
A rendőrfelügyelő meghajolt:
- Rendelkezésére állok.
Georges így folytatta:
- Csak kilenc óráig van ideje, ugyebár? Ezen az időn túl nem léphet be magánlakásba, hogy házasságtörést konstatáljon.
- Valóban nem: télen hét óráig, március 31-től kezdve kilencig. Most április 5-e van, tehát kilenc óráig érünk rá.
- Nos hát, felügyelő úr, lent vár a kocsim, magunkhoz vehetjük a detektíveket, akik elkísérik önt, aztán várunk egy kicsit a kapu előtt. Minél későbben érkezünk, annál több a valószínűsége annak, hogy tetten érhetjük őket.
- Ahogy önnek tetszik.
A felügyelő kiment a szobából, s amikor újra visszajött, felöltő takarta el háromszínű vállszalagját. Félreállt, hogy előrebocsássa Du Royt. De az újságíró, akinek másfelé járt az esze, nem volt hajlandó elsőnek kilépni, és ismételgette:
- Csak ön után... csak ön után...
A felügyelő azt mondta:
- De csak tessék, én itthon vagyok.
Georges hirtelen kalapot emelt, és kilépett az ajtón.
Mindenekelőtt a kapitányságra mentek három detektívért, akik már várták őket, mert Georges jelezte a nap folyamán, hogy ma este fogják rajtacsípni a szerelmeseket. Egyik detektív a bakra ült a kocsis mellé. A két másik betelepedett a kocsiba, s az megindult a Martyrs utca felé.
Eközben Du Roy így beszélt:
- Nálam megvan a lakás tervrajza. A második emeleten van. Először egy kis előszobát találunk, aztán egy ebédlőt, aztán a hálószobát. A három helyiség egymásba nyílik. Semmiféle kijárat nem könnyítheti meg a menekülést. A közelben van egy lakatos. Az készen fog állni, hogy ön igénybe vehesse.
Amikor a megjelölt házhoz értek, még csak negyed kilenc volt, és több mint húsz percig csöndben várakoztak. Amint Georges látta, hogy mindjárt háromnegyed kilencet üt az óra, megszólalt:
- Most aztán menjünk.
És fölmentek a lépcsőn, nem is törődve a portással, aki egyébiránt észre sem vette őket. Egyik detektív az utcán maradt, hogy a kijáratra ügyeljen.
A négy férfi megállapodott a második emeleten, és Du Roy mindenekelőtt az ajtóra tapasztotta fülét, aztán benézett a kulcslyukon. Nem hallott és nem látott semmit. Csöngetett.
A felügyelő azt mondta a két detektívnek:
- Maguk itt maradnak, és várnak, míg nem szólok.
Várakoztak. Két-három perc múlva Georges újra meghúzta a csengőt, többször is egymás után. Valami neszt hallottak a lakás mélyéről, aztán egy könnyű lépés közeledett. Valaki kémlelődni jött. Az újságíró ekkor begörbített ujjával hevesen kopogtatott az ajtó fáján. Az ajtó mögött szándékosan elváltoztatott női hang szólalt meg:
- Ki az?
A rendőrtisztviselő így felelt:
- Nyissa ki, a törvény nevében.
A hang megismételte:
- Kicsoda ön?
- Rendőrfelügyelő vagyok. Nyissa ki, vagy betöretem az ajtót.
A hang újra megszólalt:
- Mit akar?
Erre így szólt Du Roy:
- Én vagyok. Hiába próbálsz kisiklani a kezünkből.
A könnyű, mezítlábas lépés eltávolodott, aztán néhány másodperc múlva újra visszatért.
Georges azt mondta:
- Ha nem akarjátok kinyitni, betörjük az ajtót. - Megszorította a rézkilincset, és egyik vállával lassan taszítani kezdte az ajtót. Minthogy belülről senki sem felelt már, egyszerre oly hevesen és erősen megrázta a kilincset, hogy a lakás ajtajának ócska zárja engedett. A csavarok kiszakadtak a fából, s a fiatalember majdhogy rá nem dőlt Madeleine-re, aki ott állt az előszobában, egy szál ingben és alsószoknyában, kibontott hajjal, mezítláb, kezében gyertyát tartva.
Georges felkiáltott:
- Ő az, megfogtuk! - Azzal berontott a lakásba. A rendőrfelügyelő levette a kalapját, és utánament. A megriadt fiatalasszony követte őket, és világított nekik.
Átmentek egy ebédlőn, amelynek leszedetlen asztalán még látszottak az étkezés nyomai: üres pezsgőspalackok, egy nyitott májpástétomos doboz, csirkecsontok és kenyérmaradékok. A tálalóasztalon két tányérban egész halom osztrigahéj volt.
A szobát mintha csak valami harc forgatta volna fel. Egyik szék támlájára női ruhát dobtak le, egy karosszék karján férfinadrág lovagolt. Négy cipő, két nagy és két kicsi hevert oldalra dűlve az ágy előtt.
Afféle garniszoba volt, közönséges bútorokkal, érzett benne a hotelszobák utálatos, ízetlen szaga, amely egyaránt árad a függönyökből, matracokból, falakból és székekből; mindazoknak a szaga, akik egy napig vagy fél esztendeig aludtak vagy éltek ebben a nyilvános lakásban, és otthagytak valamit a szagukból, abból az emberi szagból, amely elődjeihez hozzákeveredve, idővel valami zavaros, édeskés, tűrhetetlen bűzt alkot, ami minden ilyesfajta helyen egyforma.
A kandallón süteményestányér, likőrös üveg és két félig teli pohárka állott. A bronzóra szobordíszére nagy férfikalap volt rácsapva.
A rendőrfelügyelő gyorsan hátrafordult, és szembenézett Madeleine-nel:
- Ön ugyebár Claire-Madeleine Du Roy, törvényes felesége Prosper-Georges Du Roy itt jelenlevő újságírónak?
Az asszony fojtott hangon nyögte ki:
- Igen.
- Mit csinál itt?
Az asszony nem felelt.
A felügyelő megismételte:
- Mit csinál itt? A lakásán kívül találom, majdnem meztelenül, egy találkahelyen. Minek jött ide?
Várt egy-két pillanatig. Aztán, mert Madeleine tovább is hallgatott, így folytatta:
- Ha nem akarja bevallani, kénytelen leszek magam konstatálni.
Az ágyban a takaró alatt egy elrejtőzött test körvonalai látszottak.
A felügyelő odalépett, és rászólt a rejtőzködőre:
- Uram!
Az ágyban fekvő ember nem mozdult. Úgy látszott, mintha háttal fordult volna feléjük, fejével egy párna alá bújva.
A rendőrtiszt megérintette azt, ami a válla lehetett, és megismételte:
- Kérem, uram, ne kényszerítsen tettlegességre.
Hanem a betakart test olyan mozdulatlan maradt, mint a halott.
Du Roy hirtelen előrelépett, megragadta a takarót, húzni kezdte, s a párnát fölrántva, leleplezte Laroche-Mathieu halálsápadt arcát. Feléje hajolt, reszketett a vágytól, hogy torkon ragadja és megfojtsa, s összeszorított foggal sziszegte:
- Legyen legalább annyira bátor, hogy ne titkolja az aljasságát.
A rendőrtiszt újra megkérdezte:
- Kicsoda ön? - és mert az elképedt szerelmes nem felelt, így folytatta:
- Rendőrfelügyelő vagyok, és felszólítom, hogy mondja meg a nevét!
Georges reszketett állati haragjában, azt kiáltotta:
- Feleljen hát, nyomorult, vagy én mondjam meg a nevét?
- Felügyelő úr, ne engedje, hogy ez az egyén sértegessen. Önnek kell felelnem, vagy neki?
Úgy tetszett, mintha szája teljesen kiszáradt volna.
A rendőrtiszt azt felelte:
- Nekem, uram, egyedül nekem. Én azt kérdezem öntől, hogy kicsoda?
A másik hallgatott. Nyakához szorította a takarót, s riadtan forgatta a szemét. Halvány arca még jobban kiemelte kipödört bajuszkája feketeségét.
A rendőrtiszt így folytatta:
- Nem akar felelni? Akkor kénytelen leszek letartóztatni önt. Mindenesetre keljen föl. Majd akkor hallgatom ki, ha felöltözött.
A test mozgolódott az ágyban, a fej pedig azt mormogta:
- Nem kelhetek fel önök előtt.
- Miért nem? - kérdezte a felügyelő.
A másik azt dadogta:
- Mert... mert... egészen meztelen vagyok.
Du Roy durván felkacagott, felkapott egy földre hullott inget, odadobta az ágyra, és azt kiáltotta:
- Itt van, no... keljen föl... ha a feleségem előtt levetkőzhetett, előttem ugyan felöltözhetik.
Azzal hátat fordított, és visszament a kandalló felé.
Madeleine visszanyerte hidegvérét, és látván, hogy minden el van veszve, most már semmitől sem félt többé. Kihívó vakmerőség villant meg a szemében, összegöngyölített egy papírdarabot, és mintha csak fogadóestélyre készült volna, meggyújtotta mind a tíz gyertyát a kandalló sarkán álló silány karos gyertyatartókban. Aztán háttal nekitámaszkodott a márványnak, s a kialvófélben levő tűz fölé emelte egyik meztelen lábát, amely hátulról tartotta a csípőjén alighogy megálló alsószoknyát, kivett egy cigarettát egy rózsaszínű papírdobozból, és füstölni kezdett.
Míg a bűntársa öltözködött, a rendőrfelügyelő visszatért hozzá.
Az asszony szemtelenül megkérdezte:
- Gyakran foglalkozik ilyesmivel?
Komolyan válaszolta:
- Amilyen ritkán csak lehet.
Madeleine az arcába mosolygott:
- Jól teszi, mert piszkos mesterség.
Tüntetően úgy tett, mintha nem nézne a férjére, mintha nem is látná.
Közben az ágyban fekvő úr felöltözött. Felhúzta nadrágját, cipőjét, és miközben mellényébe bújt, közelebb lépett.
A rendőrtiszt feléje fordult:
- Hajlandó most már megmondani, uram, hogy kicsoda?
A másik nem felelt.
A felügyelő kijelentette:
- Kénytelen vagyok letartóztatni.
A férfi ekkor hirtelen felkiáltott:
- Ne nyúljon hozzám. Engem véd a mentelmi jog.
Du Roy feléje rohant, mintha földre akarná sújtani, s az arcába sziszegte:
- Tettenérés történt... tettenérés! Letartóztatják, ha akarom... igenis!
Aztán remegő hangon jelentette ki:
- Ez az ember Laroche-Mathieu külügyminiszter.
A rendőrfelügyelő elképedve lépett hátra, és azt dadogta:
- Igazán, uram, hajlandó már végre megmondani, hogy kicsoda?
Az ember elszánta magát, és erős hangon szólalt meg:
- Ez egyszer nem hazudott ez a nyomorult. Csakugyan Laroche-Mathieu miniszter vagyok.
Aztán kinyújtotta karját Georges melle felé, ahol egy kis piros pont fénylett, és hozzátette:
- Ez a csirkefogó pedig itt hordja a kabátján a becsületrendet, amit én adtam neki.
Du Roy elhalványodott. Hirtelen mozdulattal kitépte gomblyukából a kurta szalagot, s a kandallóba dobta:
- Ennyit ér az a kitüntetés, ami az efféle piszkos fráterektől származik.
Szemtől szemben álltak, fogukat egymásra vicsorítva, dühöngve, öklüket összeszorítva - a sovány, elálló bajuszú s a kövér, felkunkorodott bajuszú férfi.
A rendőrtiszt gyorsan közéjük lépett, és kezével elválasztotta őket egymástól.
- Uraim, megfeledkeznek magukról, méltatlanul viselkednek!
Elhallgattak, és hátat fordítottak egymásnak. Madeleine mozdulatlanul állt, még folyvást cigarettázott és mosolygott.
A rendőrtiszt újra megszólalt:
- Miniszter úr, én kettesben találtam önt a jelen levő Du Roy-néval - ön ágyban feküdt, ő majdnem meztelen volt. Ruhadarabjai szanaszét hevertek a lakásban; ez annyit jelent, hogy tetten értük önöket a házasságtörés vétsége közben. Nem tagadhatják azt, ami szemmel látható. Mit tud erre válaszolni?
Laroche-Mathieu azt mormogta:
- Nincs semmi mondanivalóm, teljesítse a kötelességét.
A rendőrtiszt Madeleine-hez fordult:
- Bevallja, hogy ez az úr a szeretője?
Madeleine hetykén jelentette ki:
- Nem tagadom, a szeretőm.
- Ennyi elég.
A felügyelő aztán néhány jegyzetet csinált a lakás állapotáról és elrendezéséről. Amikor befejezte az írást, a miniszter, aki közben teljesen felöltözködött, és felöltőjét a karján, kalapját a kezében tartva várakozott, megkérdezte:
- Van még szüksége rám? Mit csináljak? Távozhatom?
Du Roy feléje fordult, és szemtelenül mosolygott rá:
- Miért távoznék? Végeztünk. Visszafekhetik, mindjárt magukra hagyjuk.
Ujját a rendőrtiszt karjára tette:
- Távozzunk, felügyelő úr, itt nincs már semmi tennivalónk.
A felügyelő kissé meglepetten követte; de a szoba közepén Georges megállt, hogy előrebocsássa.
A másik udvariasan vonakodott.
Du Roy erősködött:
- Tessék, tessék!
A felügyelő azt mondta:
- Csak ön után.
Az újságíró ekkor kalapot emelt, és gúnyos udvariassággal felelte:
- Most önön van a sor, felügyelő úr. Én itt majdnem itthon vagyok.
Aztán halkan, diszkréciót játszva, becsukta maga után az ajtót.
Egy órával később Georges Du Roy megjelent a Francia Élet szerkesztőségében.
Walter már ott volt, mert továbbra is irányította és gondosan ellenőrizte az újságját, mely rendkívüli példányszámot ért el, és hatékonyan segítette a Walter-bank egyre nagyobb arányú pénzügyi műveleteit.
A főszerkesztő felemelte a fejét, és megkérdezte tőle:
- No, hát maga itt van? De furcsa képet vág! Miért nem jött el hozzánk vacsorára? Honnan jön tulajdonképpen?
A fiatalember, kiszámítva szavai hatását, minden szót megnyomva jelentette ki:
- Éppen most buktattam meg a külügyminisztert.
A másik azt hitte, hogy tréfál.
- Megbuktatta?... Hogyan?...
- Átalakítom a kabinetet. Ez az egész. Ideje volt már elkergetni ezt a dögöt.
Az öreg elképedt, és azt hitte, hogy a munkatársa részeg. Azt mormogta:
- Ugyan, no, magának elment az esze.
- Éppenséggel nem. Most értem tetten Laroche-Mathieu urat a feleségemmel. A rendőrfelügyelő konstatálta a házasságtörést. A miniszter mehet a pokolba.
Walter meghökkent, pápaszemét egészen feltolta a homlokára, és azt kérdezte:
- Nem bolondozik maga velem?
- Dehogy bolondozom. Mindjárt cikket is írok a dologról.
- De hát akkor mit akar?
- Megbuktatni ezt a pimaszt, ezt a nyomorultat, ezt a közönséges gonosztevőt.
Georges letette kalapját egy karosszékre, aztán így folytatta:
- Jaj azoknak, akik utamba állnak. Én nem bocsátok meg soha.
A főszerkesztő még mindig nem akarta megérteni. Halkan mondta:
- De hát... a felesége?
- Holnap reggel beadom a válókeresetet. Visszaküldöm őnagyságát a megboldogult Forestier-nek.
- Válni akar?
- Hát persze. Nevetséges voltam. De ostobának kellett tettetnem magamat, hogy rajtaérhessem őket. Most megtörtént. Ura vagyok a helyzetnek.
Walter nem tudott magához térni, tágra meredt szemmel nézte Du Royt, és azt gondolta magában: "Ejnye, ezzel a fickóval nem jó kikötni."
Georges így folytatta:
- Most szabad vagyok... van egy kis vagyonom. Az őszi választáson jelöltetem magamat a szülőföldemen, ahol nagyon jól ismernek. Sem pozíciót, sem becsülést nem szerezhettem, amíg mellettem volt ez az asszony, akit mindenki gyanúsnak tartott. Megfogott, mint valami maflát, elcsábított, nyakamba varrta magát. De mióta kiismertem a praktikáit, vigyáztam arra a hitvány teremtésre.
Elnevette magát, és hozzátette:
- Az a szegény Forestier, az bezzeg viselte a szarvait, teljes bizalommal, nyugodt lélekkel, nem sejtett semmit. Én pedig leráztam magamról ezt a kullancsot, amit rám hagyott. Szabad a kezem. Most aztán előttem a világ.
Lovagolva ült egy széken. Megismételte, mintha álmodozott volna:
- Előttem a világ.
Walter papa pedig folyvást nézte a rövidlátó szemével - a pápaszeme ott maradt a homlokán -, s azt gondolta magában: "Igen, előtte a világ ennek a gazfickónak."
Georges felállt:
- Megyek és megírom a cikket. Diszkrétül kell megcsinálni. Azért, tudja, rettenetes lesz a miniszternek. Belepottyant a tengerbe. Nem lehet többé kihalászni. AFrancia Élet-nek nem érdeke már, hogy kímélje.
Az öreg habozott egy-két pillanatig, aztán belenyugodott:
- Csak írja meg - mondta -, aki ilyesmikbe keveredik, ám lássa.
Három hónap telt el. Nemrég mondták ki az ítéletet Du Roy válópörében. Volt felesége újra fölvette Forestier nevét, és mivel Walterék július 15-én Trouville-ba szándékoztak indulni, elhatározták, hogy egy napot Párizs környékén töltenek, mielőtt elszakadnának egymástól.
Egy csütörtöki napot választottak ki, s már reggel kilenc órakor útra keltek egy hatüléses, négylovas, nagy utazóhintóban.
Saint-Germainben akartak ebédelni, a IV. Henrik-pavilonban. A Szépfiú megkérte őket, hogy ő legyen az egyetlen férfi a társaságban, mert nem tudja elviselni Cazolles márki jelenlétét és ábrázatát. De utolsó pillanatban mégis úgy döntöttek, hogy Latour-Yvelin grófot kiugratják az ágyából, és magukkal viszik. Csak előző este értesítették.
A hintó gyors ügetéssel haladt végig a Champs-Élysées sugárútján, aztán átvágott a Bois-de-Boulogne-on.
Csodálatos nyári idő volt, nem túlságosan meleg. Az ég kékjén a fecskék nagy íveket írtak le, amiket még akkor is látni vélt az ember, amikor már továbbsuhantak.
A három nő a hintó hátsó ülésén foglalt helyet - az anya a két leány között -, velük szemközt a három férfi ült, s a két meghívott Waltert fogta közre.
Átjutottak a Szajnán, megkerülték a Mont-Valérient, elértek Bougivalba, s aztán egészen le Pecqig a folyó partján haladtak.
Latour-Yvelin gróf idősecske férfiú volt, hosszú, ritkás pofaszakállal, amelynek két hegyét a legcsekélyebb szellő is meglobogtatta. A gróf gyöngéden nézegetett Rose-ra. Egy hónap óta jegyesek voltak.
Georges igen halvány volt, és gyakran nézett Suzanne-ra, aki versenyzett vele halványságban. Szemük találkozott, úgy látszott, mintha tekintetükkel beszélgetnének, megértenék egymást, titokban kicserélnék gondolataikat - aztán ismét nem néztek egymásra. Walterné nyugodt és boldog volt.
Az ebéd hosszúra nyúlt. Georges azt indítványozta, hogy mielőtt visszatérnek Párizsba, tegyenek egy sétát a teraszon.
Mindenekelőtt megálltak, hogy megcsodálják a kilátást. Valamennyien sorba álltak a fal mellett, és elragadtatással szemlélték az óriási kiterjedésű látóhatárt. A Szajna egy hosszan elnyúló domb tövében Maisons-Laffitte felé folydogált, s mint valami óriási kígyó bújt meg a lombok között. Jobbra, a domb tetején, a marly-i vízvezeték rajzolta fel az égre nagy lábú hernyóhoz hasonló, óriási profilját, Marly pedig odalenn eltűnt a fák sűrűjében.
A szemközi elterülő roppant síkságon egy-egy falut vettek észre. La Vésinet tavacskái világos, tiszta foltokat alkottak a kis erdő sovány lombjai között. Balra, egészen messze, Sartrouville hegyes tornyát sejtették a levegőben.
Walter kijelentette:
- Sehol a világon nincs ilyen panoráma. Még Svájcban sincs párja.
Aztán lassan megindultak, hogy sétáljanak egyet, és élvezzék kissé a kilátást.
Georges és Suzanne hátramaradtak. Mihelyt néhány lépésnyire eltávolodtak a többiektől, Georges halk, fojtott hangon így szólt a leányhoz:
- Suzanne, imádom magát. Annyira szeretem, hogy megbolondulok bele.
- Én is magát, Szépfiú - suttogta a lány.
Georges így folytatta:
- Ha nem lesz a feleségem, itthagyom Párizst és ezt az országot.
A leány azt felelte:
- Próbálja hát megkérni a kezemet a papától. Hátha beleegyezik.
Georges türelmetlen kézmozdulatot tett:
- Tizedszer mondom már magának, hogy ez hiábavaló. Bezárják előttem a házuk ajtaját, elcsapnak az újságtól, és még csak nem is láthatjuk egymást. Bizonyos, hogy ez lesz a vége, ha annak rendje és módja szerint megkérem a kezét. Magát odaígérték Cazolles márkinak. Remélik, hogy végre is igent mond. Addig pedig várnak.
- Hát akkor mit kell tenni? - kérdezte a lány.
Georges habozva megkérdezte:
- Szeret annyira, hogy bolondságot kövessen el a kedvemért?
A leány elszántan felelte:
- Igen.
- Nagy bolondságot?
- Igen.
- A legnagyobb bolondságot?
- Igen.
- Ahhoz is lenne bátorsága, hogy szembeszálljon apjával, anyjával?
- Igen.
- Bizonyos ez?
- Igen.
- Nos hát, van egy mód, egyetlenegy. A dolognak magától kell kiindulnia, nem éntőlem. Maga elkényeztetett gyermek, szabadon beszélhet, és nem fognak túlságosan csodálkozni, ha egy vakmerőséggel többet követ el. Hát hallgasson ide. Ma este, amikor hazaérnek, mindenekelőtt fölkeresi a mamáját, és négyszemközt beszél vele. Bevallja neki, hogy feleségül akar jönni hozzám. Nagyon felindul majd, nagyon megharagszik...
Suzanne félbeszakította:
- Ó, mama bizonyosan beleegyezik.
Georges félénken folytatta:
- Nem. Nem ismeri őt. Jobban fog haragudni és dühöngeni, mint az apja. Majd meglátja, hogy visszautasítja a kérését. De maga álljon a sarkára, ne engedjen; ismételje, hogy csak hozzám akar feleségül jönni, senki máshoz. Megteszi ezt?
- Megteszem.
- Amikor az anyjától távozik, ugyanezt mondja az apjának is, igen komoly és határozott hangon.
- Igen, igen. És aztán?
- Aztán kezd komollyá válni a dolog. Ha el van szánva... ha nagyon, de nagyon el van szánva arra, hogy a feleségem lesz, drága, drága kis Suzanne... akkor én... megszöktetem magát!
A leány megrázkódott örömében, és majdhogy tapsolni nem kezdett.
- Ó, micsoda boldogság! Megszöktet? Mikor szöktet meg?
Az éjszakai szöktetések, postakocsik, útszéli fogadók egész elavult költészete, a könyvekben olvasott bűbájos kalandok egyszerre villantak végig az agyán, mint egy megvalósulni készülő varázsos álom. Újra megkérdezte:
- Mikor szöktet meg?
A férfi igen halkan felelte:
- Hát... még ma este... ma éjjel.
Suzanne remegve kérdezte:
- És hová megyünk?
- Az az én titkom. Gondolja meg, mit cselekszik. Ne feledje, hogy ez után a szökés után csak az én feleségem lehet! Ez az egyetlen mód, de... nagyon veszélyes... magára nézve.
A leány kijelentette:
- Én már elszántam magamat... hol találom meg?
- Ki tud jutni egyedül a palotából?
- Igen. Ki tudom nyitni a kiskaput.
- Nos hát, amikor a portás már lefeküdt, éjféltájban, keressen meg a Concorde téren. Ott talál egy bérkocsiban, a tengerészeti minisztérium előtt.
- Ott leszek.
- Igazán?
- Igazán.
Georges megfogta és megszorította a kezét:
- Ó, mennyire szeretem! Milyen jó, milyen bátor maga! Hát szóval nem akar feleségül menni Cazolles-hoz?
- Dehogyis akarok.
- Nagyon haragudott az apja, amikor nemet mondott neki?
- Meghiszem azt. Vissza akart dugni a kolostorba.
- No látja, energikusnak kell lenni.
- Az leszek.
A leány elnézte a széles látóhatárt, s a feje tele volt a szöktetés gondolatával. Még ennél is messzebb fog elmenni... ővele! Megszökteti!... Büszke volt erre. Nemigen gondolt a jó hírére, és arra sem, hogy mennyi aljas dolog történhetik vele. Tudta vajon? Gyanította egyáltalán?
Walterné visszafordult, és odakiáltott neki:
- Gyere már, kicsikém. Mit csinálsz a Szépfiúval?
Utolérték a többieket. A tengeri fürdőkről beszéltek, ahol nemsokára megkezdik a nyaralást.
Aztán hazaértek, Chatoun át, hogy ne tegyék meg újra ugyanazt az utat.
Georges egy szót sem szólt többet. Elgondolkozott. Hát ha ebben a kicsikében lesz egy kis bátorság, végre kezében van a siker. Három hónapja húzta már köréje gyöngédségének ellenállhatatlan hálóját. Megszédítette, foglyul ejtette, meghódította. Megszerettette magát vele, úgy, ahogy ő meg tudta magát szerettetni. Könnyűszerrel birtokába vette ezt a könnyelmű babalelket.
Először elérte azt, hogy a leány visszautasította Cazolles-t. Most elérte, hogy hajlandó megszökni vele. Mert más mód nincs.
Természetesnek találta, hogy Walterné sohasem lesz hajlandó odaadni neki a lányát. Még mindig szereti őt, szeretni fogja örökké, csillapíthatatlan hevességgel. Ha kiszámított hidegségével féken tartotta is, érezte, hogy rágja a lelkét a tehetetlen és mohó szenvedély. Sohasem tudná megtörni. Sohasem engedné meg, hogy feleségül vegye Suzanne-t.
De ha egyszer valahol messze, hatalmában tartja a kicsikét, egyenlő rangú hatalom gyanánt tárgyalhat az apával.
Miközben ezeken gondolkozott, szaggatott mondatokban felelgetett a hozzá intézett szavakra, de nem is igen hallgatott oda. Párizsba visszatérve mintha ismét magához tért volna.
Suzanne is gondolkozott; és a négy ló csöngettyűje ott csengett-bongott a fejében, szeme elé varázsolta a végtelen országutat, örökké tartó holdvilágban - azokat a sötét erdőket, amelyeken át fognak haladni, az útszéli fogadókat, s a kocsisok sietségét, amikor lovat váltanak, mert mindenki sejti, hogy üldözik őket.
Amikor a hintó a palota udvarába ért, ott akarták tartani Georges-ot vacsorára. Visszautasította a meghívást, és hazament.
Evett egy kicsit, aztán rendbe szedte az írásait, mintha nagy utazásra készülne. Néhány kompromittáló levelet elégetett, másokat eldugott, és írt néhány barátjának.
Időnként megnézte az órát, és azt gondolta: "Most melegük lehet Walteréknak." És valami nyugtalanság rágódott a szívén. Hátha nem sikerül a dolog? De hát mitől félhet? Mindenesetre kivágja magát valahogy. Hanem mégiscsak nagy tét forog kockán ma este.
Tizenegy óra tájban elment hazulról, egy ideig őgyelgett, aztán bérkocsiba ült, és megállította a kocsit a Concorde téren a tengerészeti minisztérium árkádjai előtt.
Időnként gyufát gyújtott, hogy megnézze, mennyit mutat az órája. Amikor látta, hogy közeledik már az éjfél, lázas türelmetlenség vett erőt rajta. Minden pillanatban kidugta fejét a kocsi ablakán, hogy széjjelnézzen.
Egy távoli toronyóra tizenkettőt vert, aztán elütötte az éjfélt egy közelebbi óra is, aztán kettő egyszerre, és még egy utolsó, nagy messzeségben. Amikor ez is elhallgatott, azt gondolta magában: "Vége. Nem sikerült. Nem jön el."
Mindamellett elhatározta, hogy hajnalig ott marad. Ilyen esetekben türelmesnek kell lenni.
Hallotta még, amint az óra elütötte a negyedet, aztán a felet, aztán a háromnegyedet; és valamennyi óra elismételte az egy órát is, éppen úgy, ahogy az éjfélt jelezte. Már nem várt semmit, de azért ott maradt, és törte a fejét, vajon mi történhetett. Egyszerre csak egy női fej hajolt be a kocsi ablakán, és megkérdezte:
- Maga az, Szépfiú?
Georges felriadt, a lélegzete is elállt.
- Maga az, Suzanne?
- Igen, én vagyok.
Georges nem volt képes elég gyorsan megfordítani a kilincset, és ismételgette:
- Ó! Maga az... maga az... jöjjön!
A leány felszállt a kocsiba, és odaroskadt mellé. Du Roy kikiáltott a kocsisnak.
- Mehetünk! - s a kocsi megindult.
A leány lihegett, és nem szólt semmit.
Georges megkérdezte tőle:
- Nos hát, hogy történt?
Suzanne szinte aléltan suttogta:
- Ó, rettenetes volt, különösen a mamánál.
Georges nyugtalankodott és reszketett.
- A mamájánál? Mit mondott? Beszélje el.
- Ó, az irtózatos volt. Beléptem hozzá, és elmondtam neki egy kis szónoklatot, amit magamban gondosan előkészítettem. Előbb elsápadt, aztán azt kiáltotta: "Soha! Soha!" Én sírtam, megharagudtam, esküdöztem, hogy senki máshoz nem megyek, csak magához. Azt hittem, megver. Olyan volt, mint a bolond; kijelentette, hogy még holnap visszaküldenek a kolostorba. Soha, soha életemben nem láttam ilyennek! Akkor bejött a papa, mert meghallotta ezeket a bolondságokat. A papa nem haragudott annyira, mint ő, de szintén kijelentette, hogy maga nem elég jó parti. Most már engem is megharagítottak, és még hangosabban kiabáltam, mint ők. A papa drámai hangon mondta, hogy távozzam - mondhatom, egyáltalán nem illett hozzá. Ez döntötte el az elhatározásomat, hogy megszököm magával. Most itt vagyok... Hova megyünk?
Georges szelíden átkarolta a derekát, csupa fül volt, és dobogó szívvel hallgatta, amit a leány beszélt - gyűlölködő bosszúvágy ébredt föl benne ezek ellen az emberek ellen. De kezében van a lányuk! Most majd meglátjuk!...
Azt felelte:
- Késő már vonatra ülni; ez a kocsi elvisz bennünket Sévres-be, és ott töltjük az éjszakát. Holnap aztán elutazunk La Roche-Guyonba. Az egy szép falu a Szajna partján, Mantes és Bonniéres között.
A leány azt suttogta:
- Csak az a baj, hogy nincs poggyászom. Semmim sincs.
A férfi gondtalanul mosolygott:
- Eh, ott majd elrendezzük valahogy a dolgot.
A kocsi végigdöcögött az utcákon. Georges megfogta a leányka egyik kezét, és csókolgatni kezdte, lassan, tisztelettel. Nemigen tudta, mit beszéljen vele, mert nem volt túlságosan hozzászokva a plátói gyöngédségekhez. De egyszerre csak mintha észrevette volna, hogy sír.
Ijedten kérdezte meg:
- Mi baja van, drága kicsikém?
A leány könnyben ázó hangon felelte:
- Szegény mama, bizonyosan nem alszik ma éjjel, ha észrevette a szökésemet.
Az anyja csakugyan nem aludt.
Mihelyt Suzanne kilépett a szobájából, és Walterné négyszemközt maradt a férjével, eszeveszetten, lesújtottan kérdezte tőle:
- Uramisten! Mit jelent ez?
Walter dühösen kiáltotta:
- Azt jelenti, hogy behálózta az a furfangos fráter. Ő bírta rá, hogy Cazolles-t visszautasítsa. Persze, tetszik neki a hozománya!
Dühösen kezdett fel s alá járni a szobában, és így folytatta:
- Te is folyton idehívtad, hízelegtél neki, udvaroltál neki, nem győzted eléggé dédelgetni. Szépfiú itt, Szépfiú ott, ez így ment reggeltől estig. Most megfizetett érte.
Az asszony halálsápadtan suttogta:
- Én?... Hogy én hívtam folyton?
A férje szemébe kiáltotta:
- Igenis te! Mind megbolondultatok, Marelle-né is, Suzanne is, a többiek is. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy két napig sem bírtad ki, ha nem jelent meg nálunk?
Az asszony tragikus mozdulattal egyenesedett ki:
- Megtiltom, hogy így beszélj. Elfelejted, hogy én nem boltban nevelkedtem, mint te.
Walter egy pillanatig mozdulatlanul, elképedve állt, aztán dühöngve káromkodta el magát:
- Az istenfáját! - kirohant a szobából, és becsapta maga után az ajtót.
Mihelyt az asszony egyedül maradt, ösztönszerűen a tükörhöz ment, és megnézte magát, mintha látni akarta volna, hogy semmi sem változott-e rajta - annyira lehetetlennek, szörnyűségesnek találta azt, ami történt. Suzanne szerelmes a Szépfiúba! A Szépfiú feleségül akarja venni Suzanne-t! Nem, bizonyára csalódik, ez nem lehet igaz. A kislány egy pillanatra belebolondult ebbe a szép fiúba, ez elég érthető - remélte, hogy hozzáadják feleségül: hirtelenében elkövette ezt a kis bolondságot. De a férfi! Ő csak nem lehetett bűntársa ebben! Gondolkozott - és úgy összezavarodott, ahogy nagy katasztrófák idején szokott az ember. Nem, a Szépfiú nem tud semmit Suzanne gyerekes vakmerőségéről.
És hosszan elmélkedett ennek az embernek egyformán lehetséges álnokságáról és ártatlanságáról. Micsoda nyomorult fráter, ha ő készítette elő ezt a meglepetést! És mi fog történni? Mennyi veszedelmet, mennyi kínszenvedést látott előre!
Ha Du Roy nem tud semmiről, akkor még minden rendbe jöhet. Suzanne-t fél esztendőre elutaztatják, s azzal vége. De hát ő hogyan nézzen a Du Roy szemébe? Hiszen még mindig szereti. Ez a szenvedély úgy beléje hatolt, mint azok a szakállas nyílhegyek, amiket nem lehet többé kitépni a sebből.
Nélküle nem lehet élni. Inkább a halál!
Gondolatai elkószáltak ez aggodalmak és bizonytalanságok között. Valami fájdalom kezdődött a fejében, gondolatai kínossá, zavarossá váltak, és fájdalmat okoztak neki. Agyongyötörte magát a találgatással, és kétségbeesett, hogy nem tud semmit. Megnézte a faliórát: egy óra elmúlt. Azt gondolta magában:
- Nem maradhatok így, mert megőrülök. Meg kell tudnom. Felköltöm Suzanne-t, és kivallatom.
És elindult a leánya szobája felé, kezében gyertyát tartva, mezítláb, hogy zajt ne üssön. Halkan kinyitotta az ajtót, belépett, és az ágyra nézett. Még nem volt kibontva. Eleinte nem értette a dolgot, és azt hitte, hogy a kislány talán még az apjával vitatkozik. De tüstént irtózatos gyanú ébredt fel benne, s az ura szobájába szaladt. Lélekszakadva, sápadtan, lihegve ért oda. A férje ágyban feküdt, és olvasott még.
Riadtan kérdezte:
- No, mi az? Mi bajod?
Az asszony azt hebegte:
- Láttad Suzanne-t?
- Én? Nem. Miért?
- El... el... elment. Nincs a szobájában.
A bankár egy ugrással a szőnyegen termett, fölhúzta a papucsát, és alsónadrág nélkül, lobogó ingben rohant most már ő is a lánya szobájába.
Az üres szoba láttán semmi kétsége nem maradt. A leány megszökött.
Egy karosszékbe roskadt, s a lámpát letette maga elé a földre.
Felesége utolérte. Hebegve kérdezte:
- Nos?
Nem volt már ereje, hogy válaszoljon: nem is haragudott már, csak ezt nyögte:
- Megtörtént, a kezében van. El vagyunk veszve.
Az asszony nem értette.
- Hogyan? Elveszve?
- Hát persze. Igen. Most már feleségül kell vennie.
Az asszony valami állati kiáltást hallatott:
- Ő? Soha! Hát megőrültél?
A férfi szomorúan felelte:
- Hiábavaló minden óbégatás. Elszöktette, meggyalázta. Legjobb még, ha odaadjuk neki. Ha ügyesen csináljuk, senki sem tudja meg ezt a kalandot.
Az asszonyt irtózatos felindulás rázta meg, és azt ismételgette:
- Soha! Soha nem lesz az övé Suzanne! Soha nem egyezem bele!
Walter leverten suttogta:
- De hát a kezében van. Ez tény. Magánál tartja és rejtegeti, míg mi nem engedünk. Hát ha el akarjuk kerülni a botrányt, legjobb azonnal engedni.
Az asszony bevallhatatlan fájdalmától marcangolva hajtogatta:
- Nem, nem! Soha nem egyezem bele!
Az ura türelmetlenül beszélt tovább:
- Csakhogy itt nem lehet vitatkozni. Ennek meg kell lenni. Ó, hogy kijátszott bennünket az a csirkefogó!... Mégiscsak életrevaló ember. Sokkal előkelőbb vőt is találhattunk volna nála, de ilyen értelmeset, ilyen nagy jövőjűt nem. Igenis, ez nagy jövőjű ember. Képviselő lesz, miniszter lesz.
Walterné vad energiával jelentette ki:
- Sohasem engedem meg, hogy elvegye Suzanne-t... érted, soha...
Az ura végre is megharagudott, és mint gyakorlati ember, védelmébe vette a Szépfiút.
- De hallgass hát ide... ismétlem, hogy ennek meg kell lenni... föltétlenül meg kell lenni... És ki tudja? Talán nem is bánjuk meg. Sohase tudja az ember, mi történhetik az ilyenfajta teremtésekkel. Láttad, hogy buktatta meg három cikkel ezt az együgyű Laroche-Mathieu-t, és milyen méltóságosan csinálta a dolgot, pedig hát átkozottul nehéz helyzete volt mint férjnek. Egyszóval, majd meglátjuk. A dolog mindenesetre úgy áll, hogy meg vagyunk fogva. Ebből már nem mászhatunk ki.
Walterné szeretett volna sikoltozni, a földön fetrengeni, és a haját tépni. Őrjöngő hangon mondta még egyszer:
- Nem lesz az övé... Én... nem... akarom!
Walter fölállt, fölvette a lámpáját, és így szólt:
- Ostoba vagy, mint minden asszony. Ti mindig szenvedélyből cselekesztek mindent. Nem tudtok alkalmazkodni a körülményekhez... ostobák vagytok! Én mondom neked, hogy feleségül fogja venni... muszáj.
Azzal elcsoszogott papucsában. Komikus, hálóinges kísértetként haladt végig az álomba merült hatalmas palota széles folyosóján, és nesztelenül tért vissza a szobájába.
A felesége egy helyben állott; tűrhetetlen fájdalom marcangolta. Egyébiránt még mindig nem értette jól a dolgot. Csak szenvedett. Aztán úgy érezte, hogy nem maradhat itt mozdulatlanul egészen reggelig. Heves vágyat érzett, hogy meneküljön innét, fusson, amerre lát, és segítséget keressen valahol. Gondolkozott, kit hívhatna segítségül. Micsoda férfit? Senkit nem talált. Egy papot! Igen, egy papot. Lába elé vetné magát, megvallana neki mindent, meggyónná a vétkét s a kétségbeesését. A pap megértené, hogy ez a nyomorult nem veheti feleségül Suzanne-t, és meg is tudná akadályozni.
Pap kellene tüstént! De hol talál papot? Hova menjen? Pedig hát így nem maradhat!
Ekkor, mint valami látomás, megjelent előtte a hullámokon járó Jézus fenségesen derült arca. Úgy látta, mintha csak a képet nézné. Tehát Jézus szólítja őt. Azt mondja neki: "Jöjj ide hozzám. Térdelj le lábam elé. Én megvigasztallak, és tanácsot sugallok neked, hogy mit kell cselekedned."
Kezébe vette a gyertyáját, kilépett a szobából, és lement a lépcsőn, az üvegház felé. A Jézus-kép egészen a végén volt, egy kis szalonban, amelyet üveges ajtóval zártak el, hogy a föld nedvessége ne rongálja meg a vásznat.
A kis szalon olyan volt, mint egy kápolna valami különös fákból álló erdőben.
Amikor Walterné belépett a télikertbe, amelyet eddig csak fényben úszva látott, megdöbbentette az a mélységes sötétség. A vaskos délszaki növények sűrűvé tették a levegőt nehéz leheletükkel. És mert az ajtók nem voltak már nyitva, e különös erdőnek üvegkupola alá zárt levegője kínosan hatolt be a tüdőbe, elkábította, megrészegítette az embert, gyönyörűséget és fájdalmat okozott egyszerre, s a testben az ernyesztő kéj és a halál kusza érzését ébresztette fel.
A szerencsétlen asszony lassan járt, izgatta ez a homály, ahol gyertyájának téveteg fényében különös növények tűntek fel, mintha szörnyetegek, élőlények, furcsa torz alakok lennének.
Egyszerre csak észrevette a Krisztus-képet. Kinyitotta az ajtót, amely elválasztotta tőle, és térdre borult.
Előbb eszeveszetten imádkozott hozzá, szerelmes szavakat, szenvedélyes és kétségbeesett fohászokat dadogott. Amikor aztán az imádság heve lecsillapodott, ráemelte a szemét, és megdermesztette az aggodalom. E magányos, árva gyertya reszkető fényében, amely csak félig-meddig és alulról világította meg, annyira hasonlított Du Royhoz, hogy már nem az Isten, hanem a szeretője nézett rá. Az ő szeme, az ő homloka, az ő hideg és gőgös arckifejezése!
Azt dadogta:
- Jézus! Jézus! Jézus! - És most Georges neve jött az ajkára. Egyszerre azt gondolta, hogy Georges talán éppen ebben az órában veszi birtokába a leányát. Egyedül van vele valahol egy szobában. Ő! Ő! Suzanne-nal!
Ismételgette:
- Jézus!... Jézus! - De rájuk gondolt... lányára és szeretőjére. Egyedül vannak egy szobában... és éjszaka van. Látta őket. Oly tisztán látta, hogy megjelentek előtte a kép helyén. Mosolyognak egymásra. Összeölelkeznek. A szoba sötét, az ágy félig kibontva. Fölemelkedett, hogy odamenjen hozzájuk, hajánál fogva tépje ki a leányát ennek a férfinak öleléséből. Torkon akarta ragadni, fojtogatni akarta ezt a lányt, akit gyűlölt - tulajdon lányát, aki odaadta magát ennek az embernek. Már megérintette... keze a vászonnal találkozott. Krisztus lábához nyúlt.
Hangosan felkiáltott, és hanyatt esett. Gyertyája felfordult és kialudt.
Mi történt aztán? Sokáig álmodott, különös és ijesztő dolgokat. Folyvást Georges és Suzanne járt a szeme előtt, összeölelkezve Jézus Krisztussal, aki megáldotta irtózatos szerelmüket.
Homályosan érezte, hogy nincs a szobájában. Föl akart kelni, futni akart, és nem tudott. Olyan tompultság fogta el, amely béklyóba verte a tagjait, és csak az eszét hagyta meg ébernek, bár meg volt zavarva az is - szörnyű, képtelen, fantasztikus látomások gyötörték, beteges álmodozásba merült, abba a különös és némelykor halálos álmodozásba, amelybe a forró égöv furcsa alakú, sűrű illatú altató növényei szokták elmeríteni az emberi agyat.
Napfelkeltekor szedték föl Walternét, aki eszméletlenül, szinte szélütötten hevert a Hullámokon járó Krisztus képe előtt. Olyan beteg volt, hogy az életét is féltették. Csak másnap nyerte vissza teljesen az öntudatát. Akkor aztán sírni kezdett.
Suzanne eltűnését úgy magyarázták meg a cselédségnek, hogy hirtelen zárdába küldték. Walter papa pedig Du Roy hosszú levelére adott válaszában odaígérte neki a leánya kezét.
A Szépfiú Párizsból való távozása pillanatában dobta be azt a levelet, mert már előre megírta elutazása estéjén. Elmondta benne tisztességtudó szavakkal, hogy már régóta szereti a leányát, hogy semmi megegyezés nem történt közöttük soha, de amikor az szabad akaratából közeledett feléje, és így szólt: "Felesége leszek" - jogosnak vélte, hogy magánál tartsa, sőt el is rejtse mindaddig, míg választ nem kap a szülőktől, akiknek törvényes akaratát kevesebbre becsüli jegyese akaratánál.
Kérte, hogy Walter poste restante feleljen neki, egy barátja majd eljuttatja hozzá a levelet.
Amikor megkapta, amit akart, visszavitte Suzanne-t Párizsba, és elküldte a szüleihez, ő maga pedig egy ideig nem akart mutatkozni náluk.
Hat napot töltöttek el a Szajna partján La Roche-Guyonban.
A lányka soha életében nem mulatott ilyen jól. Pásztorlányosdit játszott. Mivel Georges húgának mondta, szabad és ártatlan bizalmasságban éltek, afféle szerelmes, pajtáskodó viszonyban. Du Roy úgy gondolkozott, hogy ügyesen cselekszik, ha tiszteletben tartja a lány ártatlanságát. Mindjárt érkezésük után való nap Suzanne parasztfehérneműt és ruhákat vásárolt, s elkezdett horgászni, fején egy mezei virágokkal díszített óriási szalmakalappal. Gyönyörűnek találta a vidéket. Volt ott egy régi torony meg egy régi kastély, ahol csodaszép hímzéseket mutogattak.
Georges egy helybeli kereskedőnél készen vásárolt zubbonyba bújva hol gyalog, hol csónakon hordozta meg Suzanne-t a partok mentén. Minden pillanatban összecsókolóztak - reszkettek mind a ketten, a leány ártatlanul, a férfi közel ahhoz, hogy meginogjon bölcs elhatározásában. De tudott erős lenni - s amikor azt mondta a leánynak:
- Holnap visszatérünk Párizsba, az apja hozzám adja magát - Suzanne naivul suttogta:
- Máris? Olyan mulatságos volt a maga feleségének lenni!
Sötét volt a Constantinople utcai kis lakásban, mert Georges Du Roy és Clotilde a kapuban találkoztak, hirtelen beléptek, s az asszony, időt sem engedve a férfinak, hogy a függönyöket széthúzza, megkérdezte tőle:
- Hát szóval, feleségül veszed Suzanne Waltert?
Georges szelíden bevallotta az igazat, és hozzátette:
- Te nem tudtad ezt?
Az asszony szembeállt vele, és dühösen, felháborodva mondta:
- Feleségül veszed Suzanne Waltert! Ez már sok! Ez már sok!... Három hónap óta aljas módon hízelegsz nekem, hogy ezt eltitkolhasd. Mindenki tudja, csak én nem. A férjemtől hallottam.
Du Roy hangosan nevetett, de azért zavarban volt egy kissé, és kalapját letéve a kandalló sarkára, leült egy karosszékbe.
Az asszony erősen a szeme közé nézett, és ingerülten, halkan mondta neki:
- Mióta a feleségedet elhagytad, már készültél erre a jó fogásra, és közben szépen megtartottál szeretődnek, hogy ezalatt se maradj egyedül! Micsoda csirkefogó vagy!
Georges azt kérdezte:
- Miért? A feleségem megcsalt. Rajtakaptam, elválasztottak tőle, most mást veszek feleségül. Ennél semmi sem egyszerűbb a világon.
Az asszony dühtől remegve sziszegte:
- Ó, micsoda minden hájjal megkent, veszedelmes fráter vagy te!
Georges újra elmosolyodott:
- Hja, kedvesem, szemesnek áll a világ, vaknak alamizsna.
De az asszony tovább szőtte a gondolatát:
- Megsejthettem volna mindjárt kezdetben, hogy ki vagy, mi vagy. De ilyen nyomorultnak mégsem hihettelek.
Georges méltóságos arcot vágott:
- Kérlek, válogasd meg jobban a szavaidat.
Clotilde felháborodott ezen a méltatlankodáson:
- Micsoda! Most még azt akarnád, hogy kesztyűs kézzel bánjak veled? Amióta csak ismerlek, a leghitványabb módon viselkedel velem szemben, s ezt még csak ki se mondjam? Megcsalsz mindenkit, kihasználsz mindenkit, ott veszed a gyönyörűséget és a pénzt, ahol találod, s még azt várod, hogy úgy beszéljek veled, mint tisztességes emberrel?
A férfi fölállt, és remegő ajakkal szólalt meg:
- Hallgass, különben kikergetlek innét.
Clotilde azt dadogta:
- Kikergetsz innét... kikergetsz innét... te... engem? - Nem tudott tovább beszélni, annyira fojtogatta a harag, és egyszerre csak, mintha dühének zsilipje átszakadt volna, kitört:
- Kikergetsz innét? Talán elfelejted, hogy első nap óta én fizettem ezt a lakást? Persze, néha-néha te is átvetted. De ki bérelte ki?... Én... Ki tartotta meg?... Én... És ki akarsz engem kergetni? Hallgass, semmiházi! Azt hiszed, nem tudom, hogy loptad el Madeleine-től Vaudrec örökségének a felét? Azt hiszed, nem tudom, hogyan csábítottad el Suzanne-t, hogy kénytelen legyen hozzád menni feleségül...
Georges megragadta az asszony vállát, és két kezével erősen megrázta:
- Arról a lányról ne beszélj! Megtiltom!
Clotilde azt kiáltotta:
- Tudom, hogy elcsábítottad!
Georges eltűrt volna akármit, de ez a hazugság végképpen kihozta a sodrából. Azok az igazságok, amelyeket az asszony az arcába vágott, csak pillanatnyi haraggal remegtették meg a szívét - de az a hazugság, amelyet erről a kislányról, leendő feleségéről hallott, dühös vágyat ébresztett a kezében, hogy lecsapjon a rágalmazóra.
Ismételgette:
- Hallgass... vigyázz magadra... - s úgy rázta az asszonyt, ahogy a faágat rázza az ember, ha minden gyümölcsétől meg akarja fosztani.
Az pedig kibomlott hajjal, kitátott szájjal, őrjöngő szemekkel üvöltötte:
- Elcsábítottad!
Georges elengedte, és úgy arcul ütötte, hogy a falnak tántorodott. Lerogyott, de visszafordult Georges felé, és kezére támaszkodva újra azt rikoltotta:
- Elcsábítottad!
A férfi rárohant, leszorította, és verte, úgy verte, mintha férfi lett volna a keze között.
Az asszony hirtelen elhallgatott, és nyögni kezdett az ütések alatt. Nem mozdult többé. Arcát a padló sarkába rejtette, és panaszos, vinnyogó hangon sírt.
Georges abbahagyta a verést, és fölegyenesedett. Néhány lépést tett a szobában, hogy visszanyerje hidegvérét; eszébe jutott valami, átment a másik helyiségbe, hideg vizet töltött a mosdótálba, és megmártotta benne a fejét. Aztán kezet mosott, és ujjait gondosan törülgetve tért vissza, hogy megnézze, mit csinál Clotilde.
Az meg sem mozdult. Ott hevert a földön, és csöndesen sírt. Megkérdezte:
- No, vége lesz-e már a könnyhullatásnak?
Az asszony nem felelt. Georges megállt a szoba közepén, és kissé zavartan, szégyenkezve nézte az előtte elnyúlt testet.
Aztán egyszerre elhatározta magát, és lekapta kalapját a kandallóról:
- Jó éjszakát. Majd ha elkészültél, add át a kulcsot a házmesternek. Nem várom meg, amíg méltóztatol befejezni a sírást.
Kiment, becsukta az ajtót, belépett a portáshoz, és azt mondta neki:
- A feleségem ott maradt a lakásban. Mindjárt elmegy. Mondja meg a háztulajdonosnak, hogy október elsejére fölmondok. Ma augusztus 16-a van, hát még nem késtem el.
Aztán nagy léptekkel távozott, mert sürgős útjai voltak: a lakodalmi kosárba kellett még egy s mást vásárolnia.
Az esküvőt október 20-ára tűzték ki, amikor a kamarák új ülésszaka már megkezdődött. A Madeleine-templomban fogják megtartani. Sokat fecsegtek erről a házasságról, de az igazat pontosan nem tudta senki.
Különböző históriák keringtek. Az emberek suttogtak valami szöktetésről, de bizonyosak nem voltak semmiben.
A cselédség szerint Walterné, aki nem beszélt többé leendő vejével, haragjában megmérgezte magát azon az estén, amikor a házasságot elhatározták, előbb azonban, éjfélkor, zárdába küldte a lányát.
Az asszonyt félig halva hozták fel az üvegházból.
Bizonyos, hogy sohasem áll többé egészen talpra. Most olyan, mint valami öregasszony, haja egészen megszürkült, vallási rajongásba esett, és minden vasárnap áldoz.
Szeptember első napjaiban a Francia Élet bejelentette, hogy Du Roy de Cantel báró a főszerkesztője lesz, Walter pedig megtartja a kiadóhivatal igazgatójának címét.
A laphoz egész sereg ismert cikkírót, újdonságírót, publicistát, művészeti és színházi kritikust szerződtettek, akiket nagy pénzekkel hódítottak el a hatalmas, megállapodott, régi újságoktól.
A régi, komoly és tiszteletre méltó újságírók nem vonogatták többé vállukat, amikor a Francia Élet-ről beszéltek.
A gyors és tökéletes siker elfeledtette a komoly írókkal, hogy kezdetben mennyire lenézték a lapot.
A főszerkesztő esküvője úgynevezett nagy esemény volt, mert Georges Du Roy és Walterék egy idő óta élénk kíváncsiságot ébresztettek maguk iránt.
Mindazok, akik az újsághírekben mint jelen voltak szoktak szerepelni, elhatározták, hogy ott lesznek ezen az esküvőn.
A nagy esemény egy szép, tiszta őszi napon játszódott le.
Már nyolc órakor reggel széles, piros szőnyeget teregetett szét a Royale utcán uralkodó magas lépcsőzeten a Madeleine-templom személyzete - ezzel megállította a járókelőket, és tudtára adta Párizs népének, hogy nagy ceremónia van készülőben.
A hivatalokba igyekvő tisztviselők, kis munkáslányok, boltoslegények megálltak, bámészkodtak, és homályosan elgondolkoztak a gazdag emberekről, akik ennyi pénzt költenek arra, hogy egybekeljenek.
Tíz óra tájban kezdtek megállni a kíváncsiak. Ott maradtak néhány pillanatig, remélvén, hogy mindjárt kezdődik a dolog, aztán odábbálltak.
Tizenegykor rendőrszakaszok érkeztek a térre, s majdnem azonnal hozzáláttak, hogy oszlásra bírják a tömeget, mert minden pillanatban csoportosulás támadt.
Nemsokára megjelentek az első meghívottak, azok, akik jó helyet akartak, hogy mindent láthassanak. A saroküléseket foglalták el, a főhajó hosszában.
Lassanként mások is jöttek, asszonyok, nagy szövet- és selyemsuhogással, komoly férfiak, majdnem mind kopaszok, nagyvilági korrektséggel lépdelve, a szokottnál is komolyabb képet vágva ezen a helyen.
Lassacskán megtelt a templom.
Az óriási, nyitott kapun beáradó napfény megvilágította a jó barátok első sorait. A kórusban, mely kissé homályosnak tetszett, a gyertyákkal borított oltár sárgás, szerény, halvány világosságot terjesztett a nagy kapu fényes nyílásához képest.
A jelenlevők felismerték egymást, integettek, csoportokba verődtek.
Az írók kevésbé tisztelték a helyet, mint a társaságbeli urak, és majdnem hangosan beszélgettek. Nézegették az asszonyokat.
Norbert de Varenne, aki valami barátot keresett, észrevette Jacques Rivalt a széksorok közepe táján, és odalépett hozzá.
- Nohát - mondotta -, szemesnek áll a világ!
A másik, aki nem volt irigy természetű, azt felelte:
- Jól járt a fiú. Ezzel megcsinálta a maga útját. - És kezdték megnevezni a fölismert arcokat.
Rival megkérdezte:
- Tudja, mi lett a feleségével?
A költő mosolygott:
- Tudom is, nem is. Azt mondták nekem, nagyon visszavonultan él a Montmartre-kerületben. De... van egy de is... egy idő óta a Toll-ban olyan politikai cikkeket olvasok, amelyek félelmetesen hasonlítanak Forestier és Du Roy cikkeihez. Valami Jean Le Dol írja őket - fiatal ember, szép és értelmes fiú, ugyanaz a fajta, mint a mi Georges barátunk -, és megismerkedett az ő egykori feleségével. Ebből azt következtetem, hogy őnagysága mindig szerette és örökké szeretni fogja a kezdőket. Egyébiránt gazdag. Nemhiába volt Vaudrec és Laroche-Mathieu állandó barátja a házának.
Rival kijelentette:
- Jó alak ez a kis Madeleine. Éles eszű, minden hájjal megkent kis teremtés. Bájos lehet, ha egészen leplezetlenül látja az ember. De, mondja csak, hogy lehet az, hogy Du Royt mint elvált embert megesketi az egyház?
Norbert de Varenne azt felelte:
- Azért esketi meg, mert az első házassága nem érvényes az egyház szemében.
- Hogyan?
- A Szépfiú, már akár közömbösségből, akár takarékosságból, de megelégedett az anyakönyvvezetővel, amikor Madeleine Forestier-t vette feleségül. Nem kérte tehát az egyházi áldást, s így a mi anyaszentegyházunk szerint közönséges ágyasságban élt. Ma tehát mint legényember járul az oltár elé, s az egyház teljes pompájával fogadja, ami igen sokba fog kerülni Walter papának.
A megnövekedett tömeg moraja egyre erősödött a bolthajtás alatt. Némelyek majdnem fennhangon beszéltek. Mutogatták egymásnak a híres embereket, akik pózoltak és örültek, hogy látják őket; gondosan megőrizték azt a magatartást, amelyet a közönség előtt szoktak felölteni - megszokták már, hogy így mutogassák magukat minden ünnepélyen, ahol (nekik legalább úgy tetszett) ők a nélkülözhetetlen díszítések, a műtárgyak.
Rival újra megszólalt:
- Mondja csak, kedvesem, maga gyakran megfordul a gazda házánál: igaz, hogy Walterné és Du Roy sohasem szólnak egymáshoz?
- Soha. Az asszony nem akarta odaadni neki a kicsikét. Hanem, úgy látszik, Du Roy kezében tartotta az apát, tudhatott valamit a marokkói piszkos ügyekről. Iszonyú leleplezésekkel fenyegette meg az öreget. Walternak eszébe jutott Laroche-Mathieu példája, és tüstént engedett. De az anya csökönyös volt, mint minden asszony, és megesküdött, hogy sohasem szól többé a vejéhez. Pokolian mulatságosak, ahogy együtt vannak. Az asszony olyan, mint egy szobor, mint a Bosszú szobra, Du Roy pedig nagy zavarban van, ámbár ügyesen viselkedik, hiszen tud uralkodni magán, ó, igen.
Kollégák léptek oda hozzájuk, hogy kezet szorítsanak. Politikai beszélgetések foszlányai hallatszottak.
És a napfénnyel együtt behatolt a kapun a templom előtt összegyűlt nép moraja - elmosódva, mint egy távoli tenger zúgása -, felszállott a bolthajtás alá, a templomban összezsúfolt válogatott közönség diszkrétebb mozgolódásának halk nesze fölé.
A díszruhás egyházfi egyszerre csak hármat koppantott alabárdja nyelével a kőpadozaton. Az egész közönség hátrafordult, nagy szoknyasuhogással és széktologatással. Megjelent az ifjú nő, apja karján, a kapunyílás erős világosságában.
Most is olyan volt, mint egy játékszer, egy bűbájos, narancsvirággal koszorúzott, fehér játékszer.
Néhány pillanatra megállt a küszöbön, aztán, amikor megtette az első lépést a főhajóban, felharsant az orgona, erős érchangjával jelentve a menyasszony érkezését.
Fejét lehajtva, de félelem nélkül haladt előre, valami határozatlan izgalommal, kedvesen, bájosan, mint egy miniatűr menyasszony. Az asszonyok mosolyogtak és összesúgtak, amint elvonult előttük. A férfiak azt suttogták:
- Bámulatos, imádni való.
Walter túlzott méltósággal lépkedett, kissé sápadt volt, a pápaszeme biztosan állt az orrán.
Mögöttük négy nyoszolyólány - rózsaszín ruhás és csinos mind a négy - alkotta az udvarát ennek a gyöngyszem-királynőnek. A jól megválogatott s a szokott típusnak megfelelő vőfélyek úgy lépkedtek, mintha balettmester tanította volna őket.
Walterné következett utánuk másik vejének, Latour-Yvelin márkinak apjával, egy hetvenkét esztendős öregúrral karonfogva. Nem is járt, csak vonszolta magát, s minden lépésnél az ájulás környékezte. Érezni lehetett, hogy talpa odatapad a kőkockához, hogy lába sehogy sem akar előbbre lépni, és szíve úgy ugrál a mellében, mint a vadállat, amely szökni próbál ketrecéből.
Lesoványodott.
Ősz haja még halványabbnak, még beesettebbnek mutatta arcát.
Egyenesen maga elé nézett, hogy ne lásson senkit, és talán hogy egyedül arra gondolhasson, ami gyötri.
Aztán megjelent Georges Du Roy egy ismeretlen öreg hölggyel.
Magasan hordta a fejét, s az ő tekintete is merev, kemény és mozdulatlan volt kissé összeráncolt szemöldöke alatt. Bajusza mintha berzenkedett volna az ajkán.
Nagyon szép fiúnak találták. Járása büszke volt, termete karcsú, lába egyenes. Jól illett rá a frakk, amelyen vércsepp gyanánt piroslott a becsületrend kis szalagja.
Aztán következtek a rokonok: Rose, Rissolin szenátorral. Hat hete volt férjnél. Latour-Yvelin gróf Percemur vicomtesse-t kísérte.
Végül egy furcsa felvonulás következett, Du Roy rokonaiból és barátaiból, akiket bemutatott új családjának: Párizs felemás társaságának ismert alakjai, olyan emberek, akik benső barátai és alkalomadtán távoli rokonai is lesznek hirtelen fölcseperedett gazdagoknak; osztályuk vesztett, tönkrement, gyanús múltú, és ami még rosszabb, némelykor házas nemesemberek. Ott volt köztük de Belvigne, Banjolin márki, Ravenal gróf és grófné, Ramorano herceg, Kravalow herceg, Valreali lovag, aztán Walter vendégei: Guerche herceg, Terracine herceg és hercegné, s a szép des Dunes márkiné.
Csak Walterné néhány rokona őrizte meg ebben a felvonulásban a viselkedésnek vidékies korrektségét.
És folyvást szólt az orgona, megreszkettetve az óriási templomot, fénylő torkainak horkoló, ritmikus hangjaival, amelyek az égig kiáltják az emberek örömét és bánatát. Becsukták a bejárat nagy szárnyas ajtaját, és egyszerre olyan homály támadt, mintha kilökték volna a napot.
Georges most ott térdelt felesége mellett, a kivilágított oltárral szemközt. Tanger új püspöke, kezében a pásztorbottal, fején a mitrával kilépett a sekrestyéből, hogy összeadja őket az Örökkévaló nevében.
Föltette a szokásos kérdéseket, kicserélte a gyűrűket, kimondta azokat a szavakat, amelyek úgy kötnek, mint a lánc, és keresztényi intelmeket intézett az új házasokhoz. Hosszasan, pompázó szavakkal beszélt a hűségről. Magas termetű, kövér ember volt, az a fajtája a szép főpapnak, akinél a potroh méltóságszámba megy.
Néhányan visszafordultak valami zokogás neszére; Walterné sírt, kezébe rejtve az arcát.
Kénytelen volt engedni. Mit tehetett volna? De attól a naptól fogva, amikor visszatért leányát nem csókolta meg, és kikergette a szobájából - attól a naptól fogva, amikor igen halkan így szólt a színe előtt megjelenő Du Royhoz, aki szertartásosan üdvözölte:
- Ön a leghitványabb teremtés, akit ismerek, ne szóljon hozzám többé, mert nem fogok felelni! - azóta tűrhetetlen és soha nem enyhülő gyötrelmeket szenvedett el. Gyűlölte Suzanne-t, metsző gyűlölettel, amelyben kétségbeesett szenvedély és marcangoló féltékenység keveredett össze, az anya és a szerető különös, bevallhatatlan, vad és nyílt sebként égető féltékenysége.
És íme, most egy püspök adja össze leányát és kedvesét, templomban, kétezer ember előtt - és őelőtte! És ő nem szólhat semmit? Nem akadályozhatja meg ezt? Nem kiálthatja el magát: "Hiszen ez az ember az enyém, az én szeretőm. Aljas frigy ez, amit megáldotok!"
Sok asszony elérzékenyülten suttogta:
- Hogy meg van hatva szegény édesanyja.
A püspök beszélt:
- Önök a kiválasztottak közé tartoznak e földön, a leggazdagabb, a legtiszteltebb emberek közé. Önre, uram, akit tehetsége fölébe emel a többieknek, önre, aki ír, aki tanít, aki tanácsot ad a népnek és irányítja, önre szép hivatás betöltése vár, önnek szép példát kell adnia...
Du Roy a gőgtől mámorosan hallgatta. A római egyháznak egy főpapja beszél így őhozzá. És érezte háta mögött a tömeget, neves emberek tömegét, amely az ő kedvéért jött ide. Úgy tetszett neki, mintha valami erő taszítaná és emelné magasra. A földi hatalmasságok közé fog tartozni, ő, ő, két szegény canteleu-i paraszt gyermeke.
Egyszerre látni vélte apját-anyját szegényes kocsmájukban a domb tetején, a nagy roueni völgy fölött, amint italt mérnek a környékbeli parasztoknak. Ötezer frankot küldött nekik, amikor Vaudrec gróf után örökölt. Most majd ötvenezret küld, és vehetnek maguknak egy kis birtokot. Elégedettek, boldogok lesznek.
A püspök befejezte beszédét. Most egy aranystólás pap lépett az oltárhoz. Az orgona pedig újból zengeni kezdte az új házasok dicsőségét.
Előbb elnyújtott, óriási hullámok módjára dagadó hangtömegeket dobott ki, oly csengő, oly hatalmas hangokat, hogy úgy rémlett, mintha fölemelnék, szétrobbantanák a tetőt, hogy szétáradjanak a kék égben. A vibráló hang betöltötte az egész templomot, megremegtette a testet és a lelket. Aztán egyszerre csak megenyhült, finom, fürge hangok futottak végig a levegőn, könnyű leheletként érintve meg a fület; kecses, apró, szökellő énekek röpködtek madarak módjára; ez a kacér zene aztán hirtelen újra kiszélesedett, ereje és nagysága újra ijesztővé tette, mintha valami porszem egész világgá alakult volna át.
Aztán emberi hangok szólaltak meg, és szálltak el a meghajolt fejek fölött. Vauri és Landeck, az Operaház tagjai énekeltek. A füstölőkből finom tömjénillat áradt, s az oltáron végbement az isteni áldozat; az istenember, papjának hívására leszállt a földre, hogy megszemlélje Georges Du Roy báró diadalát.
A Szépfiú ott térdelt Suzanne mellett, és lehajtotta homlokát. E pillanatban majdnem hívőnek, majdnem vallásosnak érezte magát, teli volt hálával az istenség iránt, amely így kegyelte, ily gondosan bánik vele. És bár nem tudta pontosan, kihez fordul, köszönetet mondott sikeréért.
Az istentisztelet végén fölegyenesedett, és karját nyújtva feleségének, bement a sekrestyébe. Ekkor megkezdődött a jelenlevők végeszakadatlan felvonulása. Georges majdhogy eszét nem vesztette örömében: királynak képzelte magát, akit egy egész nép üdvözöl. Szorongatta a kezeket, értelmetlen szavakat dadogott, köszöngetett, s azt felelgette a szerencsekívánatokra:
- Nagyon kedves.
Hirtelen észrevette Marelle-nét, s amint egyszerre eszébe jutottak az adott és kapott csókok, enyelgéseik, az asszony kedveskedései, hangja, ajkának íze, fellobbant vérében a hirtelen vágy, hogy visszahódítsa. Csinos és elegáns volt, kislányos arcával, élénk szemével. Georges azt gondolta: "Mégiscsak bájos szerető."
Kissé félénken, nyugtalanul közeledett Georges-hoz, és odanyújtotta neki a kezét. Az ifjú férj megfogta, és nem eresztette el azonnal. És ekkor megérezte az asszonyi ujjak diszkrét hívását, megbocsátó és visszafogadó szelíd szorítását. Maga is megszorította a kis kezet, mintha azt mondaná: "Még most is szeretlek, a tiéd vagyok!"
Szemük mosolyogva, szerelmesen csillogva találkozott. Az asszony azt suttogta bájos hangján:
- Viszontlátásra, Du Roy.
Georges vidáman felelte:
- Mielőbb, nagyságos asszonyom!
És Clotilde távozott.
Mások tülekedtek a nyomába. A tömeg úgy áramlott Du Roy előtt, mint egy folyó. Végre, nagy sokára, ritkulni kezdett. Már az utolsó jelenlevő is távozott. Georges karon fogta Suzanne-t, hogy újra végigmenjen a templomon.
A templom tele volt, mert mindenki elfoglalta előbbi helyét, hogy lássa, amint egymás karján távoznak. Georges lassan, nyugodtan lépkedett, fejét magasra tartotta, a napsütéses nagy kapunyílásra szögezte szemét. Érezte, hogy hosszú, hideg borzongások futnak végig a bőrén, aminőket az óriási boldogság szokott okozni. Nem látott senkit. Csak önmagára gondolt.
Amikor a küszöbig jutott, meglátta az utcán összegyűlt tömeget, a morajló, fekete tömeget, amely őérte, Georges Du Roy kedvéért gyűlt itt össze. Párizs népe nézte és irigyelte őt.
Aztán fölemelte szemét, és a Concorde téren túl megpillantotta a képviselőház épületét. Úgy tetszett neki, hogy a Madeleine kapujából egy ugrással eljut a Bourbon-palota oszlopsorához.
Lassan haladt lefelé a magas lépcsőzeten, a nézők sorfala között. De nem látta őket; gondolata most hátrafelé szállott, s a ragyogó napfényben káprázó szeme előtt ott libegett Marelle-né képe, amint a tükör előtt megigazítja a halántékán bodorodó fürtöket, amelyek mindig kócosak, amikor kilép az ágyból.
