11. fejezet - A lehetőség

Sziasztok! Ez egy kicsit unalmas és hosszú fejezet lett. Remélem azért nem találjátok túlságosan annak és így is érdekes lesz számotokra :) Várom a komikat! :)

−Jó reggelt mindenkinek! – Köszöntöttem a nappaliban várakozó családomat. Nem kerülte el figyelmüket kicsattanó jó kedvem. Persze Edward előtt igyekeztem elrejteni ennek az okát, hisz a mai nap különleges lesz. Erről azonban nem tudhat. Egyedül Jaspernek árultam el.

Nem olyan rég, volt egy látomásom. Ismét arról a lányról. Lehetőség adódik, hogy végre a közelébe férkőzzek és ebben senki sem akadályozhat meg. Főleg nem Edward. Ugyanis néhány srác a suliból arra készül, hogy ebéd közben zaklassa őt. Már hetek óta figyelik, eddig nem túl feltűnően, de most elhatározásra jutottak, mivel kitapasztalták, hogy állandóan egyedül van. Én viszont tudok róla és meg fogom akadályozni, de erről nem szólhatok a többieknek. Nem támogatnák az ötletet. Edward pedig egyenesen kiakadna. Mindent megtesz, hogy elkerülje. Bár látom, mennyire küszködik. Egyre nehezebben bír ellenállni, ahogy én megjósoltam. De miért is hallgatnának rám. Nem tudom, miért küzd még mindig az elkerülhetetlen ellen. Közénk fog tartozni. Láttam. És még mindig így látom, szóval hiába is akadékoskodik Edward. Nem csak az ő döntésén múlik és ezen kár is vitatkozni.

−Neked is jó reggelt Alice! – mondta Edward kérdő tekintettel vizslatva. Épp egy dalt dúdoltam gondolatban, hogy még véletlenül se gondoljak a mai ebéd közben várható eseményekre. Ettől a tudattól teljesen felpörögtem. Sokkal jobban pattogtam, mint máskor.

−Jól vagy Alice? – mindenki olyan furcsán néz rám. Rosaliet mindig is idegesítette nyughatatlan természetem.

−Persze. Semmi bajom. – Jasper tekintetével óvatosságra intett. Ő is tisztában van vele a többiek, hogyan reagálnának, ha idő előtt kiderülne minden. De olyan nehezemre esik titkolózni. Nem szokásom. – Indulhatunk végre? – kérdeztem izgatottan.

−Hogyne. Már csak rád vártunk. – mondta Edward és néhány másodperc múlva már az autóban ültünk az iskola felé száguldva. – Nem akarod elmondani, mi van? – ezt már a kocsiban kérdezte szúrós tekintettel.

−Nincs semmi. – úgy igyekeztem, hogy a gondolataim el nem áruljanak, de már ez is egy árulkodó jel. Edward még jobban felhúzta a szemöldökét.

−Rendben. – mondta végül, de láttam nagyon csalódott, amiért titkolózom előtte. Ez egy kicsit visszavett a kedvemből. Csak a suliig kell kibírnom, aztán úgyis elválunk. Könnyebb lesz, ha nem kell a szemébe néznem. Bár lesz együtt óránk. Azt még túl kell élnem, aztán ebéd és végre nem kell majd többet titkolóznom.

−Alice! – riasztott fel gondolataimból Edward.

−Igen? – értetlenül néztem rá. Remélem nem árultam el magam.

−Mi lesz ebéd közben? – a többiek is kérdőn néztek rám. Jasperre sandítottam, aki igyekezett leplezni, hogy tud valamit. – Jasper? – nézett rá Edward. A gondolatai őt is elárulták. DE nincs még veszve minden, hisz azt még mindig nem tudja, mi van.

−Semmi Edward. – siettem gyorsan Jasper válaszának elébe.

−Szóval nem akarjátok elmondani. – egyáltalán nem tetszett neki ez a tény. De mit tegyek? Még túl korai lenne elmondani. Ha már megtörtént úgy se tehet semmit, akkor pedig hiába is fog kiabálni velem.

−Később találkozunk! – szálltam ki a kocsiból, amint megállt. Jasper is követett. Csodálkozva néztek utánunk.

−Hát ezekkel meg, mi van? – hallottam még Rosalie Edwardhoz intézett kérdését. Bátyám válaszát már nem hallottam. Talán nem is akartam hallani. Így is elég nehéz volt elviselnem, ahogy rám nézett, mert nem mondok el neki valamit. Néha olyan nehéz, hogy nem lehet titkunk egymás előtt. Edward olvas a gondolatokban, én meg a jövőbe látok. Ez nem mindig kellemes. Bár sok mindenre tehetünk szert ezáltal, és könnyebben meg is tudjuk védeni magunkat. És ez most is jól jött, mert lehetőségem lesz megtenni azt, amit Edward minden áron el akar kerülni. Kíváncsi vagyok, meddig fogja bírni. Azt vettem észre kicsit ingerült. Talán köze van ehhez az egészhez. Vagy talán ahhoz, hogy az utóbbi hónapokban általában egy srác jön érte? A köztük lévő kapcsolatot nem látom, de egyelőre csak barátoknak tűnnek. De ez Edward hibája. Ha nem totojázna és küzdene ennyit, akkor nem lennének ilyen gondok. De én inkább erre nem mondok semmit. A mai nap után majd kiderül, mi lesz. Még mindig vigyáznom kell a gondolataimra, mert amilyen kíváncsi, tisztes távolból is képes kihallgatni, ami igazán nem szép tőle. Én viszont meglesem a jövőjét. Szóval kvittek vagyunk. Ha túl vagyok rajta és úgy lesz, ahogy vártam, bár nem látok változást, akkor utána elfogom mondani nekik. Jasper majd csillapítja az érzelmeiket, hogy ne akadjanak ki túlságosan.

Még mielőtt idejött volna, már előtte is láttam, ahogy azt is, hogy nagyon jó barátok leszünk. Edward boldog lesz vele, ha végre észhez tér. Ilyenkor úgy utálom. Tudom, amit tudok. Na jó. Ez most nem számít. Ha Edward nem képes rá, akkor én megteszem az első lépést. Jasper azt mondta végig velem lesz, úgyhogy nincs okom idegességre. Viszont izgatottságomat egyre nehezebb lepleznem.

−Alice! Nyugodj már meg! – ölelt át szerelmem.

−Igyekszem. De olyan nehéz. – egy kis nyugalom hullámot küldött felém, amitől rögtön csillapodtak pattogó érzelmeim. Hálásan néztem rá. Kissé tényleg lenyugodtam és míg ő mellettem van, addig egyelőre ilyen is maradok. Erről ő gondoskodik. Még szerencse, hogy állandóan közös óráink vannak. Nem is bírnék meglenni nélküle. Hozzám van nőve és egy percre sem akarom elereszteni. Pedig előttünk van az egész örökkévalóság. Csak Edward ne árnyékolná be a hülyeségeivel. Úgy szeretném már végre boldognak látni. Száz éven keresztül néztem a fancsali képét. Nem fogom hagyni, hogy csakúgy elsétáljon a boldogság mellett, most amikor itt a lehetőség az orra előtt. Vonzódik hozzá, minden percben egyre jobban. Csak a vak nem látja. Na és az a féltékenység a szemében, amikor azért a lányért, akit annyira kerül, egy másik srác jön! Már napok óta ingerlékeny emiatt, pedig már hónapok óta ez van. Ha nem akar tőle semmit, akkor miért zavarja, hogy mással van? Ez itt a nagy kérdés. A többiek elnézik neki, de engem nem tud becsapni. Esme is egyre jobban aggódik és már kezdem azt hinni , okkal. Tényleg nagyon furán viselkedik, de eddig még nem láttam az okát. Azt viszont látom, még mindig döntésképtelen. A tervek változnak a fejében és egy percig sem marad meg egyiknél sem. Így nem tudom, mit hozhat a jövő. DE szemmel tartom őt, nehogy valami hülyeséget csináljon.

−Alice Cullen! Hozzád beszélek. – a tanár, Mrs. Apkrof hangjára riadtam fel. Túlságosan elgondolkodtam és nem láttam előre, hogy engem akar felszólítani.

−Igen Mrs. Apkrof? – fordultam feléje.

−Épp a 18. századi festőkről volt szó. Elmondanád kiről beszéltem utoljára? – ez könnyű. Művészetekből mindig jó voltam.

− Michelangelo Merisi da Caravaggio, (1573, Caravaggio - 1610, Porto d’Ercole). Az olasz barokk legjelentősebb festője. Újszerű, drámai fénykezelés és a hagyományos motívumok egyéni értelmezése tünteti ki művészetét.

−Köszönöm Ms. Cullen! Látom mégis csak figyeltél. – már amennyire lehet. Aztán meg is szólalt a csengő. De ez még csak az első óra volt. Ebédig még rengeteg idő van. Amikor valaki valamire vár, az idő még lassabban telik. Nekünk amúgy is, mivel nem alszunk. Ezért mindig ki kell találnunk valamit, hogy lekössük magunkat és ne teljenek unalmasan a mindennapjaink. Szerencsére ilyen gondjaink nincsenek. A vámpírlét sok extrával is jár, amik igazán feldobják a mindennapokat.

−Jól vagy? – kérdezte Jasper miközben elhagytuk a termet.

−Igen. Csak kicsit türelmetlen. A nap pedig olyan lassan telik. – ezen elmosolyodott. A következő óránk Edwarddal lesz. Keménydió az tuti.

−Sziasztok! – köszöntött, amint beléptünk.

−Helló Edward! – ültünk Jasperrel a mögötte lévő padba.

−Szia! – kicsit zavarban voltam. Ez neki is feltűnt.

−Minden rendben van? Ma olyan furcsán viselkedsz. Tereled a gondolataidat. Elmagyaráznád miért? – csak megráztam a fejem. Ez olyan nehéz. Edward előtt titkolózni kész lehetetlenség. De nem kell mindenről tudnia. Előbb-utóbb úgyis eljön az idő, amikor fény derül mindenre. – Rendben Alice! – sóhajtott. – De, ha baj lenne, ugye szólnál?

−Persze. De nincs semmi. Csak jó kedvem van. Talán baj? – nem a legjobb magyarázat, de a visszakérdezés a legjobb fegyver.

−Nem. Örülök neki. – be is fejeztük, mert megjött a tanár.

Aztán egyik óra jött a másik után, míg végre elérkezett az ebéd. Jasper egész idő alatt alig tudott féken tartani. De sikerült neki, mert nyugodtan ültem ugyanott, ahol mindig szoktam a többiek társaságában.

−Alice! Minden oké? – na, már Rose is kezdi. Csak legyek már túl rajta. Utána sokkal könnyebb lesz minden.

−Igen. – feleltem kurtán. Jasper fogta a kezemet az asztal alatt. Szemével is nyugalomra intett. A lány ugyanott ült, ahol mindig szokott. Felénk nézett, ahogy mindig szokott én meg rá mosolyogtam, ahogy mindig szoktam.

Lassan elkezdett kiürülni az ebédlő. A srácok már figyelni kezdték egy ideje. Minden úgy halad, ahogy kell. „−Végre nemsokára itt a lehetőség!”

−Mihez van itt a lehetőség? – Edward kérdésére mindenki rám emelte tekintetét.

−Semmihez. Miért? – hűha! Most majdnem elszúrtam.

−Oké. Ha nem akarod elmondani, legyen. Én most megyek. – állt fel az asztaltól. – Jöttök ti is?

−Naná! Minek tovább maradni. – felelte Emmett. Vele együtt állt fel Rose is. Nem is volt kérdés, ha Emmett megy, akkor ő is. Ezzel mi is így vagyunk. A többiek, mint ma már sokszor, kérdőn néztek rám.

−Mi még maradunk. – de le se vettem a szemem a lányról.

−Hát jó. – törődött bele Edward. – Később találkozunk! – azzal már itt se voltak, de éreztem, gyanakodva vizsgálgattak távozás közben. Oké. Ez meg volna. Már csak várni kell. Nem is kellett sokáig, amint a teremben lévők létszáma csökkent, már helyet is foglaltak az asztalánál. Mosolyogva néztem Jasperre. Pontosan tudta, mit jelent ez. Elérkezett az én időm.

−Elnézést! Leülhetünk? – hallottam az egyikőjük hangját. Ő lehet a főnők. Meg se várták a választ. Majd félénken csak ennyit mondott:

−Ő… Inkább egyedül lennék. – ekkor elkezdtek vele erőszakoskodni. Ettől felment a pumpám. Jasper nyugalomra intett. Ehhez higgadtságra van szükség. Elindultunk feléjük. Amennyire csak tudtam visszafogtam magam, de legszívesebben a földbe döngöltem volna mindegyiket. Ha dobogott volna a szívem, biztos majd kiugrott volna a helyéből.

−Van valami probléma? – kérdeztem az asztalukhoz érve. Jasper mögöttem volt.

−Nincs semmi olyan, amit ne tudnánk megoldani. – jött a flegma válasz.

−Én nem úgy láttam. – mondtam. – Jól vagy? – fordultam aztán az illetékeshez.

−Jól van. – felelte helyette, mintha ő nem tudna beszélni. Megszeppenve ült a helyén. Szerintem hirtelen azt se tudta mi történik. Jasper ettől begurult.

−Nem tőled kérdeztük. – a szeme sötétlett a dühtől. Úgy szeretem. Mindig mellettem áll, akármit is vegyek a fejembe. – Jobb, ha most távoztok. – mondta nekik. A szeme villámokat szórt és teljesen elsötétedett. Igazán rémisztő volt. Ha nem ismerném én is megijedtem volna tőle.

−Oké, oké. – A széküket feldöntve menekültek. Ez eléggé mókás volt.

−Én Alice vagyok, ő pedig Jasper. – mutattam be magunkat. – Nagyon örülünk, hogy megismerhettünk. – mosolyogtam rá.

−Sziasztok! Én Bella vagyok. – végre a neve is kiderült. A látomásaimban egyszer sem hangzott el. Bella. Szép név. Megtettem az első lépést. Ez már haladás. Most már nincs visszaút. A kapcsolatteremtés megtörtént. Itt az ideje, hogy tovább alakuljanak a dolgok, úgy ahogy lenniük kell. Szegény, kicsit zavarban van.

−Lesz még órád? – gondoltam oldom a feszültséget és beszélgetést kezdeményezek.

−Hála az égnek nem. – úgy látom, nem rajong a suliért. Legalább neki nem kell állandóan elölről kezdenie. Ha tudná az milyen gáz. De neki egész más miatt kellemetlen ez a hely.

−Ha gondolod, szívesen elkísérünk az autódig. – ezen kicsit meglepődött. Én azonban jobbnak láttam, ha nem hagyjuk egyedül menni. Meg addig is építhetem vele a kapcsolatot.

−Köszönöm! Ez nagyon kedves tőletek. – állt fel az asztaltól, de valamin nagyon elgondolkodott. – Alice! – feléje fordultam. A szemével a padlót bámulta. – Nagyon hálás vagyok azért, mert segítettetek, csak nem értem, miért tettétek. – erre igazán nem számítottam. Az igazságot még se mondhatom el neki. Soha, semmilyen körülmények között.

−Szimpatikus vagy nekem és nem hagyhattuk, hogy néhány idióta szórakozzon veled. Meg ez egy jó alkalom volt, hogy személyesen is megismerkedhessünk. – mosolyogtam rá. Végül is ez igaz.

−Akkor még inkább nagyon köszönöm. – mosolygott vissza. Amikor mosolyog az még inkább kiemeli szépségét.

−Nagyon szívesen. Ha nincs ellenedre, holnap együtt ebédelhetnénk. – Jasper csodálkozva nézett rám. Valahogy gondoltam, hogy ezt még annyira se fogja jó szemmel nézni, mint ezt a mentőakciót. Nem törődtem vele. Ideje azt csinálnom, amit szeretnék. És én szeretném jobban megismerni ezt a lányt és a barátja lenni.

−Rendben. – az arca ismét meglepettséget tükrözött. De belement és ez a lényeg. Időközben oda értünk a parkolóba.

−Oké. – ennek nagyon örülök. – Hol az autód? – néztem körbe.

−Jöttek értem. – észre is vettem a srácot, aki általában érte szokott jönni. – Akkor holnap találkozunk. – intett még oda majd elszaladt, bele a karjaiba. Rögtön látszott, hogy a kapcsolatuk barátságból átfordult valami mássá. Az ölelést egy csók követte. Ezen azért meglepődtem. Elsőre nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen komoly. Ez nem jelent jót. Ezek szerint összejöttek. Talán Edward sejtette, hogy ez lesz, ezért volt olyan feszült az elmúlt néhány napban? Olyan idióta. Simán elejét vehette volna ennek az egésznek. Jó. Egyelőre nincs mit tenni. Holnap együtt ebédelünk. Aztán a többi, majd alakul magától. Nem várhatom el tőle, hogy Edwardra várjon mikor lép végre, amikor nem is tud semmiről. Most pedig ideje szembenéznem a családommal. Illetve az utolsó óra után.

***

−Alice! Ugye csak viccelsz? – Edward teljesen magából kikelve ordítozott velem.

−Edward! Kérlek! – csitítgatta Carlisle.

−Nem Carlisle. Direkt megkértem ne csinálja és maradjon ki ebből az egészből. Szóval ezt titkoltad egész nap előttem? Remek. – fel-alá járkált, dühe nem akart csillapodni.

−Nagyon jól tudod miért tettem. Mert te képtelen vagy…

−Fejezd be! Ez csak rám tartozik.

−Gyerekek! – igyekezett Esme is csillapítani a hangulatot. Kérlelőn néztem Jasperre.

−Meg ne próbáld! – kiáltott rá.

−Ugyan már Ed! Ez még nem a világ vége. – Emmett mellém állt, bár már neki is az elejétől szimpi volt, főleg az emberi gyengeségei miatt. Edward még mindig fel-alá járkált.

−Veszélyben volt. Mit kellett volna tennem? Néztem volna tétlenül, ahogy néhány suhanc szórakozik vele? Gondold végig! Te is ugyanezt tetted volna. – tudom, hogy így van. Ő sem hagyta volna, hogy baja essen. Már csak azért sem, mert érez iránta valamit, amit még magának sem vall be.

−Rendben. – vett egy mély levegőt. – De miért kell vele ebédelnetek? Hm? – emelte fel a kezét kérdőn.

−Mert rendes lány. Kedvelem. – húztam el a vállam.

−Ez nem vezet jóra Alice!

−Bella kedves lány. Miért nem ismerkedsz meg vele te is? – gondoltam itt az ideje az újbóli bepróbálkozásnak.

−Mert nem akarok. – dühöngve távozott a nappaliból.

−Alice! Ezt Edwardra kellett volna hagynod. – hogy adhat Carlisle is neki igazat. Ez egyáltalán nem csak rá tartozik.

−Carlisle! Tudom, mit csinálok. Gyere Jasper! – gondoltam itt az ideje visszavonulni és lezárni ezt a témát. Edward hamarosan lehiggad. A többiek pedig befogják látni, nincs okuk haragudni rám. Én pedig nem tágítok. Kiállók a döntésem mellett. Izgatottan vártam a holnapi ebédet. Végre alkalmam nyílik jobban megismerni őt.