15. fejezet - Lehullt a lepel

Sziasztok! Ez a rész nem lett se nem olyan hosszú és nem olyan izgalmas, de átugorni sem lehetett. Próbáltam megfelelően leírni Bella érzéseit, ami szerintem nem igazán lett jó, pedig többször is elölről kellett kezdeni, mert sehogy sem volt jó. Úgy érzem, hogy még ez sem az igazi, de ilyenre sikerült. Remélem azért tetszeni fog:) Jó olvasást mindenkinek!

A szobámban járkáltam fel-alá. Az idegességtől nem bírtam egy helyben maradni. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit láttam. Kézzel fogható magyarázatot próbáltam keresni a történtekre, de sehogy se ment.

Nem tudtam, mit gondoljak, hogyan érezzek. Azt viszont tudtam, nem akarom elveszíteni. Túlságosan fontos a számomra és neki sem lehet könnyű, én pedig csak magamra gondolok. Annyi mindenen mentünk együtt keresztül, mindig mellettem állt és vigyázott rám. Alice előtt ő volt az egyetlen barátom. Ráadásul együtt járunk. De mi mást tehetnék?

Az a legkevesebb, hogy meghallgatom. Egyre kíváncsibb voltam, mikor mer elém állni. Mert nagyon reménykedtem, hogy megteszi.

Leginkább azon akadtam ki, hogy egy ilyen fontos dolgot elhallgatott előlem és nem azon, hogy a szemem előtt egy vérszomjas szörnyeteggé változott. Most már értettem az utóbbi időben lévő furcsa viselkedését.

Teljesen elment az eszem. A barátom egy farkas, méghozzá óriási farkas, nekem pedig a legnagyobb bajom az, hogy hazudott nekem. Eddig se voltam normális, de most még kevésbé érzem magam annak. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet. Még most is alig, amikor a két szememmel láttam. Legszívesebben ott helyben kifaggattam volna Alice-t, aki nem látszott túl meglepettnek, de az szerettem volna, ha Jake maga mondja el, mi ez az egész.

Az a legfontosabb, legyek türelmes. Időt kell neki adnom, hogy végig gondolja és lehiggadjon. Eléggé dühös volt.

Biztos ő is ezt teszi velem. Időt ad, hogy át tudjam gondolni és tisztázzam magamban, mit érzek. Ha pár napon belül nem jelentkezik, akkor felkeresem én. Határoztam el. Mindenképpen találkoznom kell vele, de sürgetni se akarom és valóban szükségem van egy kis időre. Egy kicsit sok volt ez az egész.

Ugyanakkor kezdtem azon idegeskedni, mi van ha ezek után ő nem akar velem találkozni? Ezt azért még sem akartam.

−Kicsim! Minden rendben? – zörgetett anya erőteljesen az ajtómon. Ki tudja meddig nem hallottam. – Mióta hazajöttél, ki se mozdultál. Vacsorázni se jöttél le. Csak nincs valami baj? – aggodalom volt a hangjában.

−Persze anya. Ne aggódj! Minden rendben. – vágtam rá gyorsan. Talán túl gyorsan is, de szerettem volna mielőbb ismét magamra maradni.

−Jól van. – nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm. – Ha valamire szükséged van, csak szólj! – hallottam, ahogy távozik. Megkönnyebbültem. Örültem, hogy nem faggatózik kíváncsi jelleme ellenére.

Arra hivatkozva, hogy beteg vagyok, a hét hátra levő részében nem mentem suliba. Anya megengedte, hogy itthon maradjak. Látta, hogy valami nincs rendben. Apa ezért nem lelkesedett túlságosan. Nem szerette az ok nélküli lógást és ő nem hitte el, hogy beteg vagyok. Nekem viszont nagyon is jó okom volt itthon lenni. Azt vártam, mikor bukkan fel végre Jake, aki elvégre a pasim. De nem jött.

Meg aztán nem akartam senkivel sem találkozni. Nem volt szükségem a lenéző pillantásokra. Azaz igazság, Alice-szel nem akartam találkozni. Megakart, illetve meglátogatott néhányszor, de nem lett volna jó találkozni vele. Addig nem míg Jake-kel nem tisztáztuk a helyzetet. Remélem nem bántódott meg, mert azt nem szeretném, később majd megmagyarázom neki. Féltem nem bírnám megállni faggatózás nélkül. Már pedig Jake-nek tartottam fenn továbbra is a magyarázat jogát, ezért inkább bezárkóztam a szobámba és ezt Alice tiszteletben is tartotta. Továbbra is reménykedtem benne, hogy Jake ide dugja a képét.

−Kicsim! Most már túlzásba viszed a bezárkózást. – jött fel anya a héten már sokadszorra győzködni. Egész héten elég jól bírta, nem kérdezősködött. Ezen még én is csodálkoztam. – Talán összevesztetek Jake-kel? – eddig egyszer sem említette. Nem tudtam, mit mondhatnék. Igazából nem vesztünk össze, de azt se tudtam, most akkor mi van.

−Nem anya, nem vesztünk össze. – végül is ez igaz volt.

Az elmúlt hetet bezárkózva töltöttem. Alig ettem, ittam, és a szobát is alig hagytam el. Max., amikor wc-re, vagy zuhanyozni mentem. Igyekeztem nem összefutni a szüleimmel, mert addig nem eresztettek volna el, míg magyarázatot nem adok a viselkedésemre. Azt pedig hazugság nélkül nem tehettem volna. Utálok hazudni, főleg, ha azt se tudom, miért teszem és megéri-e.

−Akkor miért áll Jake olyan bűnbánó képpel a küszöbön, ahelyett, hogy bejönne? – kérdezte meglepetten. Hirtelen azt se tudtam mit reagáljak.

−Jake itt van? – tártam szélesre az ajtómat. Nem akartam hinni a fülemnek. Közben be kellett vallanom magamnak, kissé csalódott lettem, amiért hétköznapi emberként az ajtón keresztül jött.

−Igen. – nézett rám furcsán az anyám. Nem értette, mi van velem. Még én magam se tudtam. Igaz sokszor voltam szétszórt, de ez most még őt is meglepte.

Több se kellett nekem. Eszeveszetten száguldottam lefelé a lépcsőn, anyát is majd nem fellöktem.

−Mi ütött beléd? – kiabált utánam, de már másra se tudtam koncentrálni csak Jake-re. Végre itt van. Talán még sincs minden veszve.

−Jake! – torpantam meg az ajtóban. Igyekeztem örömömet leplezni. Valóban ő állt előttem, teljes életnagyságban. Nem tudtam eldönteni a nyakába ugorjak, vagy mit csináljak. Végül türtőztettem magam és nem mozdultam. Vártam, míg ő teszi meg az első lépést.

−Szia Bella! – köszönt ridegen. Ez megrémített. Megfogtam a kezét és szélsebesen elkezdtem a szobám felé húzni. Nem ellenkezett. A szüleim döbbenten szemlélték az eseményeket, de nem szóltak egy szót sem.

Az emeleten gyorsan magunkra zártam az ajtót. Itt volt az ideje, hogy feltörjenek belőlem az érzelmek, amiket egész héten kénytelen voltam elnyomni, kordában tartani. De most már nem voltam képes rá.

−Hol voltál eddig? Tudod, mit össze nem idegeskedtem? Egész héten nem hallottam rólad. – kezdtem magállás nélkül hadarni. – Nem tudtam, mi van veled, azt se, mi van velünk. Minden magyarázat nélkül eltűntél, azok után, ami történt. Pedig barátnőd lévén jogom lenne tudni. Aztán meg ide állítasz és csak annyit mondasz „Szia Bella!”? Mégis, mit gondoltál? – mondókám végeztével fújtam egy nagy levegőt. Igyekeztem nem túlzásba vinni a drámázást. Kissé elkapott az indulat, de ahhoz képest eléggé vissza fogtam magam.

−Sajnálom! – remek. Egész héten arra vártam végre felbukkanjon és magyarázatot adjon, erre csak itt áll szótlanul, bűnbánó fejjel, ahogy anya mondtam.

−Elmondanád végre, merre jártál? – próbáltam rávenni, hogy most már beszéljen.

−Gondolkodnom kellett. – ez nekem kevés volt. Elvégre én voltam az, aki váratlanul belecsöppent ebbe az egészbe.

−És arra nem gondoltál, hogy a történtek után én hogyan érzem magam, hogy esetleg szükségem van rád? – úgy éreztem, ha ez így megy tovább, akkor végleg elveszítem.

−Cullenékkel voltál. – el se hiszem, hogy ebben a helyzetben ez a legnagyobb gondja.

−De én veled járok, Jake!

−Sajnálom! – jött megint egy semmilyen válasz. Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

−Ne sajnálkozz már folyton! – törtem ki. – Inkább magyarázd el, hogy mi ez az egész. Szeretném megérteni. – mondtam őszintén. Rám emelte barna szemeit, amik félelemmel voltak teli.

−Bella! Nem lett volna szabad így látnod. Megbocsájthatatlan az egész. – jött közelebb.

−De láttam, Jake! Most már nem lehet vissza csinálni és meg nem történté tenni. Nem tehetünk úgy, mintha semmi se történt volna. – néztem mélyen a szemébe. Állta a pillantásomat.

−Igazad van. Ezek után jogod van tudni mindenről. De így is van, amiket nem mondhatok el.

−Miért? – néztem rá értetlenül.

−Mert a szabályaink nem engedik. – vágta rá nagyon komolyan.

−Vannak szabályok? – tényleg sokat kellett még megtudnom.

−Persze. – mosolygott rám és leült az ágy szélére. – Szabályok nélkül nem lehet fenntartani a rendet és mi nem közönséges farkasok vagyunk, akik azt csinálnak, amit akarnak. – talán megtört a jég.

−Akkor azt mondd el, amit lehet. – tettem rá a kezemet a vállára. Bólintott.

−Rendben. – izgatottan vártam a folytatást. – Nézd Bella! – pattant fel Jake. – Néhány hónappal azelőttig nem hittem ezekben a legendákban. Emlékszel mennyit poénkodtam rajtuk? – igenlően bólintottam egyet. – Egészen addig, amíg velem is meg nem történt. Én nem akartam ezt, de a véremben van és nem tehetek ellene semmit. Sam sokat segített az elején, hogy megértsem mi is ez.

−Sam? – fogalmam se volt ki az. Még soha nem hallottam Jake-t róla beszélni.

−Igen. Ő a falkánk vezére, ő változott át legelőször. – a szemeim fennakadtak.

−Falka? Mégis mennyien vagytok? – nem is tudom megrémített-e ez a tény.

−Velem együtt hatan. Egyelőre. De mindig várhatók új tagok, amíg a veszély nem múlik el. – nem vette észre zavaromat.

−Egyelőre. – ismételtem ezt az egy szót. Azt se tudtam ezt az egészet hogyan fogadjam. Épp elég volt, hogy a barátom egy farkas, hát még az, hogy többen is vannak!... Ebben a pillanatban szerettem volna elfutni. Túl sok volt nekem.

−A Quileute törzs minden tagjának a vérében van, de nem jön ki minden generáción. – ült vissza ismét mellém. – Leginkább akkor tör ki, amikor veszély fenyeget minket és városunkat. Így sokkal erősebbek vagyunk és bárkitől megtudjuk védeni az embereket. Sam teljesen egyedül volt, mikor először átváltozott, senki sem segített neki, mivel rajta kívül még senki sem volt. Türelmesen kellett várnia míg a többiek követik őt. Nekünk viszont ő már nagyon sokat segít.

−Mégis milyen veszélytől kell megvédenetek minket?

−Ezt nem mondhatom el neked, de nem nehéz kitalálni. Te is hallottál már a legendákról. Kik a farkasok legnagyobb ellenségei? – tárta ki várakozóan a kezét.

−A Vámpírok! – tátva maradt a szám. Nem akartam elhinni, hogy pont ő mond ilyeneket.

−Pontosan. – nem úgy nézett ki, mint aki viccel. Hideg futkosott a hátamon. Az egész olyan hátborzongató volt. Nem elég, hogy a pasim természetfeletti, most még kiderül, hogy vámpírok is léteznek. Van valami, ami egyáltalán normális ezen a földön?

−Vámpírok nem léteznek. – néztem rá bambán. – Te mondtad.

−Azóta sok minden megváltozott, Bella. Én is. – ismét felállt és elkezdett fel-alá járkálni. Idegesnek tűnt. – Már nem vagyok az, aki régen voltam. És félek, ha felidegesítem magam, akkor bánthatlak. – én is felkeltem és közelebb mentem hozzá.

−Én nem. Bízom benned. – megálltam vele szemben, a vállára tettem a kezem. – Tudom, hogy soha nem lennél képes bántani. – láttam a szemében, amikor még farkas alakjában belenéztem.

−Aznap délután mégis velük voltál? – elkezdett rázkódni a teste. – Velem kellett volna lenned.

−Te meg miről beszélsz? – hirtelen nem esett le.

−Hát Cullenékről. Te az én barátnőm vagy, hozzám tartozol, mégis velük voltál. – éreztem, ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a düh.

−Nyugodj meg! Alice a barátnőm és amúgy is erősebbek voltak nálam, te pedig túl ideges voltál. – pedig szerettem volna odamenni hozzá, csak nem engedtek, de jobb volt, ha nem bőszítem fel jobban. Félni nem féltem. Már nem.

−Igazad van. Ne haragudj! – átöleltem őt. Szorosan magához húzott. – Nem akarlak elveszíteni. De nem mondhattam el. Szó szerint képtelen voltam rá. Az alfa parancsait nem lehet megszegni.

−Én sem akarlak elveszíteni. – most már biztos voltam benne. Túl fontos számomra, hogy bármi is közénk álljon. – De ezentúl mindent el kell mondanod nekem. – örömében a magasba emelt, megpördített, majd óvatosan, lágyan megcsókolt.

−Most, hogy már tudod, sokkal könnyebb minden. – tényleg az volt. Úgy éreztem, nincs több titok köztünk még akkor se, ha nem mondhat el nekem mindent. Előbb-utóbb úgyis megtudom és akkor tényleg nem lesz többé titok köztünk. Ezek után pedig sokkal nyíltabban beszélhetünk egymással.

−De mi van Cullenekkel? Miért haragszol rájuk ennyire? – ismét megfeszültek az izmai.

−Sajnos erről nem beszélhetek. Kérdezd meg tőlük. – majd meggondolta magát. – Vagy inkább még se. Azt akarom, hogy soha többé ne menj a közelükbe. Érted? – az arckifejezése nagyon komoly volt. Egy cseppet sem hasonlított az én mosolygós Jakem-re.

Teljesen nevetségesnek tartottam ezt a kérést. Mellettük ugyanúgy biztonságban éreztem magam, mint Jake meleg, ölelő karjaiban.

−Ezt nem mondhatod komolyan! Alice a barátnőm és míg te teljesen elfeledkeztél rólam, addig ő meglátogatott párszor. – ez igaz is volt. Furdalt is a lelkiismeret, de majd a suliban kiengesztelem. Persze, ha nem sértődött meg nagyon és még szóba áll velem.

−Majd később megbeszéljük. Mennem kell. Ma én őrjáratozom. – újabb dolog, amit sikerült megtudnom. De még mindig tudatlan kismalac voltam.

−Szoktatok őrjáratozni? – hihetetlen arccal néztem rá. Mókásan festhettem, mert elmosolyodott.

−Igen, hogy ti halandók biztonságban legyetek és ne legyen gondotok semmire és főleg ne érzékeljetek semmit a titeket körbe vevő veszélyről. – nevetett tudatlanságomon, amin kicsit felhúztam magam. – Később találkozunk!

−Megígéred? – féltem, hogy csak mondja és mivel már mindent tudok, nem kell tettetnie és így kevesebbet fogom látni, nem kell álcáznia előttem a dolgokat.

−Meg. – épp kiugrott volna az ablakon, mikor sikerült idejében visszahúznom, hisz az ajtón keresztül jött, ott is kell távoznia különben, mit gondolnának a szüleim.

Ebben egyet értett ő is, de legközelebb most már használhatja azt is bejáratnak, ha esetleg titokban akarna besurranni, hogy senki ne lássa.

Aggódva néztem távozó alakja után. Féltettem őt a rá váró veszélyektől főleg, hogy most már tudtam mi is ő valójában. De épp ezért tisztában voltam azzal is, hogy nincs egyedül, ott vannak a társai, akik bármikor a segítségére sietnek, ha baj van. Még sem voltam teljesen nyugodt. Addig nem, míg újra épségben nem látom. Ugyanakkor ott motoszkált a fejemben, amit mondott, hogy a Vámpírok igenis léteznek. Önkéntelenül is Cullenék jutottak az eszembe. Ők annyira mások és Jake jól láthatóan nem bírja őket. Mi más oka lehetne erre? Aznap éjjel nehezen jött álom a szememre.