16. fejezet - Cullenék titka

Sziasztok! Meghoztam a frisst. :) Remélem tetszeni fog és fűztok hozzá néhány komit. :) Sajnos nem találtam olyan képet, amin úgy vannak ahogy én elképzeltem őket, kép szerkesztésben meg nem vagyok valami jó, de nagyjából ez is tükrözi csak nincsen rajta mindenki, akinek ott kellene lennie, De a történetből úgyis kiderül, kikről van szó még :) Jó olvasást kívánok mindenkinek. :) Friss nem tudom mikor lesz legközelebb, mert hamarosan kezdődik a vizsgaidőszak és most már muszáj lesz tanulnom :) Addig is remélem ez a  rész elnyeri tetszéseteket!

Reggel olyan feszülten ébredtem, mint még soha, pedig voltak már itt sokkal rosszabb napjaim is. Mégis olyasmit éreztem, amit eddig még soha. De tudom megmagyarázni mi az, de a szívem hevesebben vert. Gyorsabban kalimpált, mint mikor Jake először csókolt meg és még annál is sebesebben, mint amikor múlt héten Jake felfedte magát előttem. Na, és Cullenék előtt, akik egy cseppet sem tűntek meglepettnek. Engem védtek. Még hozzá Jake-től. Mintha tudták volna. De honnan is tudhatták volna? Hacsak…

De az nem lehet. Vagy mégis? Jake tegnap azt mondta léteznek vámpírok. Azonban néhány hónapja az egészet nevetségesnek tartotta. Igen, de én arra se gondoltam volna, hogy Jake-ből valaha is egy vérszomjas vadállat lesz. Persze nem szó szerint, mert nem állnak neki vérengzeni a városban, nem ölnek ártatlan embereket, csak az ősi ellenséget, a vámpírokat. Viccesnek hatott az egész, de nem tagadhattam le, amit a szemem előtt láttam. Onnantól kezdve semmi sincs kizárva.

Még mindig olyan hihetetlen volt az egész. Ha léteznek vérfarkasok, akkor miért ne létezhetnének vámpírok is? Á! Teljesen őrültség az egész. De hát a saját szememmel láttam.

Cullenék bőre pedig hófehér, érintésük jéghideg. Na, és a szemük! Mind olyan egyformák, hogy az nem lehet véletlen. Ráadásul nem is rokonok, legalábbis vérszerint. Csak a nevelőszülők közösek. Akkor mégis milyen magyarázat lehet erre? 

A fejem sajgott a sok értelmetlen találgatástól. Olyan lassan öltözködtem, amire még nem volt példa. Nehezen botorkáltam lefelé a lépcsőn is. Semmi kedvem nem volt reggelizni, suliba menni meg annál inkább nem. 1 hét után ma ismét találkozom Alice Cullennel. Azóta az eset óta nem láttam. Ennek első sorban Jake volt az oka, mert azt akartam ő mondja el, mi ez az egész, de azok után, amit láttam, pontosan tudom, ők egész végig tisztában voltak azzal, mi zajlik itt. 

Nem tudtam hogyan viszonyuljak, hogyan viselkedjek. 

Nagy huppanást hallottam a szobámból. Visszafordultam megnézni, mi lehet az.

Jake állt a szoba közepén csupasz felső testtel. Meglepett, még soha sem láttam őt így. Ruha alatt is éreztem, ahogy egyre jobban feszül, de felső nélkül ez igen szembetűnő volt. A döbbenettől neki támaszkodtam az ajtófélfának. 

Hamar észbe kaptam és becsuktam az ajtót mielőtt anya neki állt volna kíváncsiskodni és észre veszi a korai látogatót. 

– Jake! Te mit keresel itt? – ugrottam a nyakába örömömben. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar látni fogom és meg is könnyebbültem, hogy nem esett baja. Éreztem ahogy ő is megkönnyebbült lelkes ölelésemtől. Teste tűzforró volt, pedig odakint heves szél fújt. Az eső abban a percben elkezdett cseperegni. A nyitott ablakon beáramlott a jéghideg fuvallat, amiből Jake forró ölelésében semmit sem éreztem. 

– Csak meg akartam nézni, jól vagy-e. – hangja ideges volt. Általában ok nélkül ez nem vall rá. 

– Valami baj van? – éreztem, valami nem stimmel. Ok nélkül nem szokott ilyen lenni, ehhez már azért elég jól ismertem.

– Nem, semmi. Ezzel te nem foglalkozz! – mondta higgadtabban.

– Már, hogy ne foglalkoznék? Megígérted, hogy ezek után mindent elmondasz nekem és érzem, hogy valamit titkolsz. Kérlek, mondd el, mi van! – vívódás jeleit láttam rajta, végül mégis beadta a derekát.

– Rendben. A szomszéd városban az utóbbi időben megszaporodtak a támadások, ezért fokozott őrségben vagyunk. – mesélte, miközben továbbra sem eresztett el. 

– Elég nyúzottnak is látszol. – úgy nézett ki, mint a mosott szar. 

– Nem alszunk valami sokat. – nehéz róla elképzelni, amikor annyira szeret aludni.

– Apa mesélt valamit erről. – ugrott be. – Azt mondta azok csak állattámadások voltak. 

– Vagy még sem. Annyira örülök, hogy jól vagy. Egész éjjel arra vártam, hogy meggyőződjek róla és, amikor reggel nem találtalak itt! – sokkal nyugodtabban csengett a hangja. – Mész ma suliba? – tért rá a hétköznapi témákra.

– De ha nem állat volt, akkor mi? – én viszont képtelen voltam leszakadni a témáról.

– Jaj, Bella! Szerinted, mi lehetett, ha nem állat? – eleresztett és leült az ágyra. – Nem nehéz kitalálni.

– Vámpír? – beleegyezően mosolygott. 

– Bella! – hallottam meg anya hangját. – Hol vagy már? El fogsz késni!

– Rögtön jövök! – kiáltottam le neki, mielőtt feljönne megnézni, mi van velem.

– Figyelj ide! – vette két keze közé az enyémet. – Azt szeretném, ha messziről elkerülnéd Alice Cullent és a többieket is. Nem akarom, hogy barátkozz velük. Nem mondhatom el miért, de hidd el ez a legjobb. – nem volt nehéz kitalálni miért nem akarja. Épp ezért egyre jobban érdekelt, hogy vajon, mit rejtegethetnek. Különben is Alice a barátom és nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Ezért inkább erre a kérésére ne mondtam semmit. Nem akartam hazudni neki. Később is ráér megtudni. Így is, úgy is kifog akadni. Akkor pedig nagyon bepörög majd, de azt jobb, ha nem most teszi. Még a végén a szüleim meghallanák. – Most megyek. Később találkozunk! Örülök, hogy jól vagy! – utolsó ölelés csókkal egybekötve. Szenvedélyesen tapadt ajka az enyémre és indult a nyelve felfedező útra a számban. Bizsergő érzés futott végig testemen. Aztán el is tűnt az ablakban. Rémültem rohantam oda és lestem ki rajta, de kutyabaja sem lett. Azonnal eltűnt a sűrű erdőben.

Ideje volt indulnom, különben a végén tényleg elkések. Ugyanakkor egyre jobban a szomszédos városban történt támadások jártak a fejemben. Ha Jake ennyire aggódott miattam akkor az a valami közelít a város felé. Vagy talán már itt is van? Hogy lehet, hogy az embereknek nem tűnik fel ki, vagy mi tette ezeket a szörnyűségeket.

Újra neki indultam a lépcsőnek, most már kissé gyorsabban. 

– Mi tartott ilyen sokáig, Bella? Egyszer már elindultál lefelé. – esett nekem anya, amint beléptem a konyhába. Gondolhattam volna, hogy észrevette. Ritka az olyan pillanat, amikor valami elkerüli a figyelmét. – Apád már rég indult volna, csak rád vár. – szeret korán bemenni az őrsre. Bár nem tudom, mit tud ott csinálni egész nap, hiszen ebben a kisvárosban soha semmi nem történik. Legalábbis mióta itt vagyunk nem igen tapasztaltam mást.

– Csak elfelejtettem valamit. – feleltem szűkszavúan. Ha neki állom magyarázkodni biztos lebukok, hogy valamit nem mondok el neki. Azt pedig nem szerettem volna. 

– És ilyen sokáig tartott megtalálni? – anya néha olyan idegesítő tud lenni a sok kérdésével.

– Igen. Apa! Mehetünk? – minél előbb szerettem volna szabadulni. 

– És a reggeli? – kezdett el aggodalmaskodni anya. Nem szerette, ha reggeli nélkül megyek el otthonról. „Soká lesz még ebéd”, mondogatta mindig. 

– Rendben. – állt fel apa. Nem volt túl jó kedvében. – Nem tudom, mi volt ez a múlt héten, de nem szeretném, ha még egyszer előfordulna. Megértetted? – vártam már mikor hozza fel. Eddig nem nagyon volt alkalmunk erről beszélni. Nem csalódtam benne.

– Igen! – köszönettel tartoztam nekik, amiért egész héten nem zaklattak, nem kérdezősködtek.

– És legalább sikerült tisztázni a dolgot Jake-kel? – néha apának sikerül hasonlítania anyához, pedig teljesen ellentétesek, ezért alkotnak olyan jó párt.

– Persze. Indulhatunk végre? – ezzel adtam a tudtára, hogy részemről lezártam a témát.

A kocsiban ülve, azon gondolkodtam, hogyan hozzam fel az állattámadásos témát. Nem volt sok időm, autóval nincs messze a suli, még apa csiga-lassú tempójával sem. Jasper sokkal őrültebben vezet. De ha ezt tudná, többé nem engedne beülni melléjük.

– Apa! – kezdtem bizonytalanul.

– Hm?

– Meséltél a szomszéd városban történő támadásokról.

– Igen. Mi van velük?

– Honnan veszitek, hogy állat volt? Nem lehetett valami más? – értetlenül nézett rám, a szeme elkerekedett.

– Mégis mi más? – húzta fel a szemöldökét. Ez nem volt jó jel. Azt jelentette, veszélyes témát érintettem. Ettől még kíváncsibb lettem.

– Nem tudom. De honnan tudjátok, hogy állat volt? – nem adtam fel.

– Ilyen témáról nem szeretek beszélni, főleg nem veled. De ha ennyire érdekel, elárulom, hogy a testek teljesen szét voltak marcangolva. Ebből gyanakszunk valami állat félére. Mi is besegítünk az ottaniaknak a nyomozásba. Megjöttünk. – állt meg a suli parkolójának a bejárata előtt. Teljesen a gondolataimba merülve szálltam ki a kocsiból. „A testek szét voltak marcangolva. Miért tenne ilyet egy vámpír? Hacsak azért nem, hogy eltüntesse a nyomait!” Beletemetkeztem képtelen elméleteimbe. Még apától is elfelejtettem elköszönni. Mire észbe kaptam, már nem volt sehol. Elindultam hát az iskola felé.

– Szia Bella! – Alice jelent meg mellettem teljesen hangtalanul. Majdnem szívinfarktust kaptam, olyan váratlanul bukkant fel. – Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. - kacagott fel harsányan. Már el is felejtettem milyen szeleburdi tud lenni. Ez nagyon tetszett benne. – Minden rendben? Jól vagy? – ez neki is feltűnt. – Olyan sápadtnak tűnsz.

– Jól vagyok. Csak nem volt időm reggelizni. – ez most igazán jól jött magyarázatkép. 

– Gondoltam, hogy így lesz, ezért hoztam neked reggelit. – döbbenet ült ki az arcomra. Honnan tudta, hogy szükségem lesz rá? – Csirkés szendvics. Remélem szereted! – ledermedtem. Nem szó szerint, mert a lábaim vittek előre, de képtelen voltam felfogni, mi is történt az imént.

– De honnan…

– Csak egy megérzés. – pattogott előttem lelkesen, mint egy nikkelbolha. Mindig is irigyeltem ezt a rengeteg energiát, ami benne van.

– Köszönöm! Pedig meg se érdemlem azok után, ami a múlt héten történt. Én… – nem hagyta, hogy befejezzem.

– Ugyan már! Nem történt semmi. Megértettem a helyzetet. Felejtsük el! – nagyon jól esett, de képtelen voltam rá egyéb okokból kifolyólag. 

– Sajnos nekem nem megy. 

– Tessék? – úgy tett, mint, aki megdöbbent, de láttam, hogy nem így van. Mintha előre tudta volna, mi lesz a reakcióm. A tekintete üvegessé vált. Jasper rögtön mellette. Mintha nem először fordult volna elő ilyesmi.

– Mit látsz? – hirtelen azt se tudtam mi van. Álltunk a parkoló közepén. Aztán egyik percről a másikra, visszatért minden a megszokott ritmusba.

– Ne aggódj! Nem láttam semmi különöset. – mosolygott rá és megnyugtatólag rá tette a kezét az övére. 

– Csak ilyen feltűnően nem csináltad még senki előtt. – egy szót sem értettem a köztük zajló párbeszédből.

– Mi az, hogy „Mit látsz?”? Talán látnok vagy? – nem mintha hittem volna az ilyesmiben, de azok után, hogy Jake farkas, semmi sem lehetetlen, de az már túl sok lett volna.

– Nem egészen. De most nincs időm elmagyarázni. Mi lenne ha a suli után találkoznánk az épület mögötti erdős részen? Ott nyugodtan tudnánk beszélgetni. – nem nagyon értettem miért pont ott akar találkozni, de egy csepp félelem nem volt bennem. Belementem hát. Éreztem, sokkal több van a háttérben.

Türelmetlenül vártam a nap végét, amikor végre egy újabb titokra derülhet majd fény. Koncentrálni egyáltalán nem tudtam. Csak az járt a fejemben, mi fog történni. Ha Alice-k valóban vámpírok lennének, akkor talán veszélyben leszek. De nem! Ezt nem tudtam elképzelni. Ha bántani akartak volna, már rég megtehették volna. Volt rá bőven alkalmuk. Azonban ők eddig mindig csak védelmeztek engem.

A nagy találkozó előtt ott volt még az ebédidő is. Ugyanúgy együtt ettünk, de egyikünk se hozta szóba az egyre közeledő eseményt. Edward Cullen ismét sötéten méregetett, amitől, nem tudom mi okból, de az egekig szökött a pulzusom. Pedig volt valami a szemében, ami nem tettszett. Teljesen más volt, mint máskor. Akkor is utálatos, a kettő még sem hasonlítható össze. Rose olyan volt, mint mindig. Rajta meg se lepődtem. Az viszont nagyon is meglepett, hogy Emmett is csatlakozott a többiekhez és sötéten, dühösen méregetett. Egyszer sem villantotta meg a jól megszokott mackós nevetését. Alice persze fesztelenül nevetgélt, ahogy mindig. Valami volt a levegőben. Ezt még ő sem tudta teljesen leplezni. 

Már csak néhány óra választott el a találkozótól. Ahogy közeledett az idő, mind inkább izgatottabb lettem. Az utolsó óra után szélsebesen hagytam el a termet. Edward ma kihagyta a biológiát, viszont ebédnél ott volt, még sem tudtam ezzel a kérdéssel foglalkozni. Alice egész nap nagyon különösen viselkedett.

A parkolóban lassú léptekkel haladtam. Ismét lejátszódott előttem a múlt heti esemény. Még most is alig bírtam felfogni, hogy egy ilyen apró és törékeny teremtés, mint Alice, hogy lehetett olyan erős, hogy nem bírtam szabadulni a szorításából.

Az erdőhöz érve zajokat hallottam.

– Alice! Ezt nem teheted! – Rosa kemény hangja ütötte meg a fülemet. Vajon ő, mit keres itt?

– Én is mondtam neki, de mind hiába. Nem hallgat rám, csak megy a saját feje után. Edward. Dühösnek tűnt a hangja alapján. A szívem mégis gyorsabban kezdett verni. Kezd az idegeimre menni ez az abszurd, felfoghatatlan előtörő érzés, amit nem tudok hova tenni. Állandóan bunkó velem, mégis a testem megőrül a közelségétől.

– Mindannyiunkat veszélybe sodorsz! – Rose őrjöngött. Soha nem kedvelt.

– Egyet kell értenem a többiekkel, Alice. Most túl messzire akarsz menni. – Emmett. Úgy látszik az egész család itt van. Azt hittem kettesben, maximum Jasperrel hármasban fogunk beszélgetni. Nélküle soha nem láttam Alice-t.

– Emmett! Te kedveled őt! És láttam, hogy megbízhatunk benne. Úgy se tarthatjuk titokban előtte, hisz a farkasokról már tud.

– Ezért kellene távol maradnod tőle. Akkor nem lenne gond. És ha bármelyik farkas beszélne neki rólunk, azzal szerződést szegnének. – ennek a vitának semmi értelme nem volt. Legalábbis számomra. Edward hangja rideg volt, mégis perzselte a bőrömet. 

– Itt van. – fordult felém Alice, ahogy kidugtam a fejem a fák mögül.

– Sziasztok! – igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen. Kétlem, hogy sikerült. - Mi folyik itt? Miről vitatkoztok? Mit láttál? Azt mondtad nem vagy látnok. – támadtam rögtön neki. Ők voltak többen. Engem ez nem érdekelt. A kíváncsiság hajtott.

– Azt mondtam, nem egészen.

– Alice, ne! – mordult rá Edward. 

– Bízom benne Edward és tudom, hogy te is. Előbb-utóbb rájön. 

– Inkább utóbb. – sziszegett rám Rose. Nem tudom miért nem kedvel, hisz nem is ismer. 

– Mik vagytok ti? – bukott ki belőlem. Kezdett elhatalmasodni rajtam a felismerés. Nem lehet. Az nem, hogy ők azok lennének. Számítana? Próbáltam gyorsan mérlegelni a helyzetet. Nem. Nem számítana. Többször is megmentettek és most is sec-perc alatt végezhettek volna vele ahelyett, hogy itt vitatkoznak. Probléma meg lenne oldva.

– Te mit gondolsz? – közeledett felém óvatosan Alice. 

– Vámpírok. – döbbent csend.

– Ezt meg honnan veszed? – förmedt rám Edward. A durvasága kicsit megrémítette, de amúgy egyáltalán nem féltem. - Talán a farkas barátod mondta? – hogy jön ide Jake? Aztán eszembe jutott, hogy ő tud a vámpírokról, így biztos Cullenek-ről is, ahogy sejtettem. Ezért volt ilyen ellenséges velük és megy fel a pumpája a közelükben. Ennek viszont nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, hisz bennem is ott lappangott a kétely velük kapcsolatban.

– Jake egy szót sem szólt. Kitaláltam. – az kéne még, hogy az egészért Jake-t hibáztassák, amikor már elég régóta gyanakodtam csak magamnak sem akartam beismerni. 

– Persze. Kitaláltad, mi? – Edward fenyegetően közeledett.

– Igen. – még mindig nem féltem, pedig elég fenyegetően viselkedett. Álltam a megfélemlítő pillantásokat.

– Azt hiszed ezt bevesszük? – rácsapott tenyerével egy fatörzsére, ami ketté tört.

– Higgadj le Edward! A végén még kiszúrnak minket.

– Nem érdekel, mit hiszel, de nem hazudok. – feleltem felszegett állal.

– Bátor lány. Egy csepp félelmet sem érzel. Tudod, hogy ebben a pillanatban széttéphetnélek? – kérdezte Rose gúnyosan.

– Tudom. – válaszoltam továbbra is magabiztosan.

– Jaj, hagyjátok már békén! – fogta át Alice a vállamat, aki végig mellettem állt, míg mentek a szócsaták. – Még is miből találtad ki?

– A fehér bőr, a jéghideg érintés, a szemek, a köztetek lévő hasonlóság pedig nem is vagytok vérrokonok. És soha nem esztek. – soroltam a nyilvánvaló dolgokat. 

– Azt tudtam, hogy jó megfigyelő vagy, ne, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna! – mondta Alice elismerően.

– De egészen addig nem voltam biztos benne míg Jake meg nem erősítette. De még akkor sem teljesen.

– Tudtam én. Büdős kutya. – akadt ki Edward. Rendesen vicsorgott. 

– Rólatok nem mondott semmit. Azt mondta, hogy a farkasok ősi ellenségeitől védenek minket. Azok pedig a vámpírok. – nem hagyhattam, hogy Jake-re kenjék az egészet. Elvégre az ő hibájuk volt, amiért kénytelen volt felfedni magát előttem, aminek én nagyon örültem, mert így nem kell többé titkolóznia előttem.

– Ebből meg már nem volt nehéz kitalálni, ugye? – Rose továbbra sem vett vissza lenéző beszédéből. Ezek után végképp nem zárt a szívébe.

– És most, mit gondolsz rólunk? Félsz tőlünk? – soha nem értettem Edward miért nem kedvel, Alice meg miért igen.

– Nem! – ez volt az igazság. Nem éreztem félelmet.

– Pedig kellene. – neki támasztott egy fának és két karjával közre zárt. Csapdába estem. Még se voltam megriadva. Inkább izgalmat éreztem, ahogy minél közelebb került hozzám. A szívem egyre gyorsabban zakatolt, de ennek semmi köze nem volt a félelemhez. Ritkán volt rá példa, hogy ilyen közel lett volna hozzám, de olyankor mindig elfogott egy érzés, ami csak a közelében jött elő. Biztonságban éreztem magam az ellenségeskedés ellenére is, amikor fenyegetettséget kellett volna éreznem.

– Alice! Elmondanád végre, hogy mit jelent az, hogy látsz? – ismét előtört belőlem a kíváncsiság, annak ellenére, hogy nem épp megfelelő helyzetben voltam. 

– Látom a jövőt, de nem úgy, mint a látnokok, hanem az emberek által meghozott döntéseket. Ha másképp döntenek, a jövő is változik. 

– És a családotokban mindenki képes erre? – Edward egyre közelebb volt hozzám. Alig bírtam koncentrálni, a beszédről ne is beszéljünk. 

– Nem. Erre csak én. De Jasper érzi mások érzéseit és befolyásolni tudja azokat.

– Most például azt érzem, hogy megemelkedett a pulzusod Bella, és nagyon izgatott vagy. - Rose elhúzta a száját én pedig éreztem, hogy elpirulok. Emmett jót kuncogott. Ő végre a régi volt.

– Edward meg olvasni tud a gondolatokban. – magyarázta tovább Alice.

– Mindenkiében? – ez az egész természetfeletti új volt a számomra és hihetetlen, hogy ilyesmi létezhet. 

– Mindenkiében. Kivéve a tiédben. – hűvös lehelete súrolta az ajkamat. – Úgy szeretném tudni, hogy mire gondolsz. – olyan más volt. Gyengéd, kedves, mintha vágyakozást is éreztem volna a hangjában. De az nem lehet. Mindig a tudtomra adja mennyire utál. – És az illatod! – mélyen beszívta, ami nagyon meglepett. Szó szerint tátva maradt a szám ettől a viselkedéstől. – Egyre könnyebb a közeledben lennem.

– Én mondtam neked. – vágott közbe Alice.

– Most arra gondolok, bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat. – megdöbbenve nézett rám, de nem szólt semmi erre a kijelentésre.

– Vedd le róla a kezedet, te mocskos vérszívó! – bukkant fel váratlanul Jake. Ismét elpirultam. Reméltem, nem hallotta előző szavaimat. Nem egyedül jött. Mögötte sorakoztak fel a többiek. Edward azonnal eleresztett és hátrébb állt. Be kell vallanom kissé csalódott lettem. Még soha nem éreztem ilyen közel magamhoz, mint most. Azt szerettem volna, ha örökké tart ez a pillanat és bárcsak eltűnt volna Jake. Ez nem volt szép tőle, hisz Jake-kel járok, de nem tehettem az érzéseim ellen.

Cullenék felsorakoztak egymás mellé.

– Mit keresel itt kutya? – támadt neki Rose.

– Forks semleges terület. Akkor jövünk ide, amikor akarunk. Egyébként semmi közötök hozzá. – válaszolta Jake. Tudom, hogy ősi ellenségek, még se értettem ezt a kiélezett viszonyt. Meg akkor miért nem tépték még szét egymást? – Gyere ide Bella! – Jake úgy utasított, mintha a tulajdona lennék. Nagyon dühösnek tűnt és nem akartam, hogy egymásnak rontsanak. Nem bírnám elviselni, ha bármelyiküknek baja esne. Kérdőn néztem Alicre.

– Menj Bella! Különben képes vérfürdőt rendezni. Nem akarjuk, hogy bárki megsérüljön, igaz? – nézett Jake-re. 

Utáltam, hogy a két, számomra legfontosabb ember ilyen viszonyban egymással, de Jake vérmérsékletét ismerve igazat kellett adnom neki. Nem engedhettem, hogy miatta bármi is történjen. Jake meg a pasim, mellette a helyem, akármennyire is nem akartam állást foglalni. Alice viszont a barátom. Nehéz dönteni, de az eszemre kellett hallgatnom, ha nem akarok balhét. Az volt a legjobb, ha Jake-hez tartozom. Ez volt a helyes. Nem tehettem kockára a kapcsolatunkat. Nem akartam elveszíteni.

Megpróbáltam magam átfúrni a sorfalon. Edward elkapta a csuklómat. A szemében félelem volt. Egyre inkább nem értettem a viselkedését. Tényleg nem láttam még soha ilyennek, de tudtam ez csak ideig-óráig tart. Holnap úgyis minden visszatér a régi kerékvágásba, de nem élvezhettem tovább a pillanatot. A fiú, aki valóban szeretett, a túl oldalon várt. Edward félelmének se alapja, se értelme nem volt.

– Nem lesz baj. – alig hittem el, hogy Edward Cullen aggódott értem. Még se ringattam magam hiú ábrándokba. Mindez csak a pillanat heve. Én meg, mint már annyiszor említettem, Jake-kel járok. Persze hangosan egyszer se mondtam ki. Jobb ha a gondolataim az enyémek maradnak és hálát adtam istennek, amiért Edward az én fejemben nem tud olvasni.

– Engedd el Edward! – szólt rá erélyesen Alice. Nagyon vívódott, megtegye-e, végül aztán elengedett.

Amikor Jake-hez értem, a háta mögé tolt, alig láttam valamit.

– Bella hozzánk tartozik. Szálljatok le róla! – mondta Jake keményen.

– Jól vagyok Jake. - próbáltam megnyugtatni.

– Egy suliba járunk, úgy se tudod megakadályozni, hogy találkozzunk. – Alice teljesen nyugodt volt. Arcizma se rezdült. Rose és Emmett támadó testtartásban volt. Legalábbis én ezt gondoltam. Edward és Jasper nem mozdult. 

– Mi most megyünk. Holnap találkozunk Bella! – villám sebesen tűntek el, nem fűzve a történtekhez semmit. Én azt hittem két ősi ellenség nem bírja megállni, hogy ne essenek egymásnak. Ez meglepő volt számomra. Mind a két fél meglepően higgadtan viselkedett. Örültem, hogy ennyivel letudtuk az egészet.

– Megkértelek, hogy maradj távol tőlük! – esett nekem Jake feldúltan, amint magunkra maradtunk.

– Alice a barátom. – vágtam vissza.

– De veszélyesek.

– Nem veszélyesebbek, mint ti. – ez nem volt fer és össze se lehet őket hasonlítani ezt én is tudtam, de nem voltam hajlandó eltűrni, hogy megmondja nekem, mit csináljak.

– Mi nem támadunk ártatlan emberekre. – ez igaz, de tudom, ők se bántanának soha.

– Jake! Ne haragudj! Szeretlek. De Alice a barátom. Az egyetlen. Ne kelljen választanom köztetek!

– Hazaviszlek. – úgy éreztem, kicsit megbántódott. Lehet ezt nem kellett volna, hisz azért mi mégis többek vagyunk egymásnak, de nem hagyhattam, hogy olyanra kényszerítsen ezen a címen, amit nem akarok.