17. fejezet - Vallomások

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon régen nem volt már friss, de kérlek ne haragudjatok rám! Csak mostanában nagyon kevés időm van írni. Annyi minden mást csinálok. Tudom, hogy ez nem mentség. De most meghoztam az új fejezetet, ami remélem elnyeri tetszéseteket és nem okoz csalódást ennyi várakozás után. Remélem már nagyon vártátok a folytatást :) Hát megjött :)  Lehet, hogy nem lett olyan izgalmas, de azért remélem mindenkit kárpótol a várakozásért. :) Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

A szobám magányában az ágyon fekve egyre csak töprengtem. Már rég besötétedett. Miután Jake haza hozott, azonnal távozott is őrjárat ürügyén, de éreztem, hogy a háttérben a sértődöttsége állt. Később majd elsimítom vele a dolgot.

Az agyam a ma történteken járt. Hihetetlen, hogy semmi sem normális ezen a világon. A fiúm egy vérfarkas, a legjobb barátom meg egy vámpír. Nem épp a legjobb párosítás. Még se bántam egyiket se. Mindkettőjük mellett biztonságban éreztem magam.

Hideg szellő suhant át a szobán. Felakartam állni, hogy becsukjam az ablakot, de ahogy felültem, majdnem elsikoltottam magam. Alice állt az ágyam lábánál. Felpattantam és gyorsan becsuktam az ablakot.

– Te mit keresel itt? Azt hittem holnap a suliban találkozunk. – örültem, hogy nem kell reggelig várnom, hisz még rengeteg kérdésem volt, amit jobb nyugodtabb körülmények között megvitatni. Az agyam is egyfolytában ezen járt. Visszabújtam az ágyba a meleg takaró alá.

– Kíváncsi voltam jól érzed-e magad. – ült le az ágy szélére.

– Nem is tudom. Ez az egész olyan furcsa. – kavarogtak az érzelmeim. Igazából nem tudtam, mit gondoljak. Olyan valótlannak tűnt minden. Mintha álmodnám az egészet. De ez képtelenség. Nincs ennyire élénk fantáziám, soha nem lennék képes ilyesmit magamtól kitalálni. Két lábbal állok a földön. – Megrémülve nem vagyok, mert bízom benned és tudom, hogy nem fogtok bántani, különben rég megtettétek volna. Igaz?

– Igaz. – mosolyodott el. Hitetlenkedve néztem rá.

– Bennem megbízhattok. Soha senkinek nem árulnék el semmit. – ezt ő is pontosan tudta, de úgy éreztem ki kell mondanom. – Meg a pasim se mindennapi. – sóhajtottam egy nagyot.

– Tudom. – felelte kurtán.

– Kérdezhetek?

– Nyugodtan. Hisz azért jöttem, mert tudtam, hogy még bőven van, mit megbeszélnünk, ami nem várhat holnapig.

– A szomszédos városban mostanában állattámadások történtek. Jake szerint nem azok voltak, illetve akkor még nem mondhatta el nekem mire vagy kire gondol pontosan, de szerintem a vámpírokra gondolt. – muszáj volt kerek-perec kinyögnöm, hogy mire is akarok kilyukadni. – Alice ne sértődj meg, de muszáj megkérdeznem. Ti voltatok? – elborzadt arccal nézett rám.

– A barátod nem mondta? Pedig ő nagyon jól tudja.

– Mit?

– Azt, hogy mi nem táplálkozunk emberi vérrel. Csak állatokéval. A mi családunk vegetáriánusnak tartja magát, mert csak állatok vérével táplálkozunk, ami jó kondiban tart, de soha nem oltja teljesen az éhséget. Megtanultuk kezelni a szomjunkat. Ezért tudunk beilleszkedni és emberek között élni. Ez az egyik oka, amiért erdőben élünk. Néha elmegyünk a hegyekbe is vadászni, izgalmasabb a vadállomány. A másik pedig, hogy ott önmagunk lehetünk és nem kell rejtőzködnünk. – elképedve néztem rá. Jake tényleg nem említette egy szóval sem, sőt inkább őket gyanúsította a különös halálesetekkel és ezzel próbált meg távol tartani tőlük.

– Nem említette. Biztos így akart elijeszteni tőled.

– Megértem őt, de egy vérfarkas sem a legjobb társaság. Túlságosan heves a vérmérséklete és soha nem lehet tudni mikor veszti el a fejét. És ha pont a közelében vagy, akkor nincs mit tenni. – valóban, mióta vérfarkas lett Jake, sokkal hevesebb, de a jelenlétemben mindig uralkodik magán. Most már tudom milyen nehéz lehet neki, hogy visszatartsa magát és ne tudjon bántani. Ettől a tudattól még jobban ragaszkodtam az én Jake-mhez és amint alkalmam lesz rá, meg is fogom mondani neki. Nagyon sokat jelent nekem és ha ezt nem tudja magától akkor idióta.

– Ezek szerint vannak mások is? – ezek után nem is volt kérdés, de tőle kellett hallanom.

– Igen, vannak mások is. Ők azok, akik az emberi életet semmire sem becsülik. Mivel a szervezetünkből kiürült az emberi vér, a mi szemünk aranyszínű. Az övéké viszont vörös. Ez az egyik ismertető jelük. Minden másban hasonlítanak ránk. Világos bőr, jéghideg érintés.

– Ez félelmetes.

– Nem mondom, hogy nem az, mert nem tudom mit érezhetsz. Én semmire sem emlékszem az emberi életemből, de most már a családunkhoz tartozol, úgyhogy ne aggódj, vigyázunk rád és Charlie-ra is.

– A többiek miért utálnak annyira?

– Mert ember vagy. Közülünk senkinek sem volt választása. Mindannyiunkat Carlisle mentett meg a haláltól, ami nem volt könnyű, hisz ha egyszer megízleljük az embervért, nem tudunk leállni.

– De Carlisle megállta. Szóval miatta nem isztok embervért?

– Nem csak miatta. Nem akarunk szörnyek lenni.

– Te és Emmett még se utáltok. – csak úgy áramlottak belőlem a kérdések, de Alice-nek, aki egyfolytában pörög, meg se kottyantak.

– Mert én láttam, hogy nagyon jó barátnők leszünk, csak a megfelelő idő kellett, hogy oda mehessek hozzád minden magyarázat nélkül és mivel láttam előre, hogy mi fog történni ezért türelmesen vártam, hogy a srácok kekeckedni kezdjenek veled és a dolog meg volt oldva. – ismét elmosolyodott. A nem éppen kellemes emlék nekem is mosolyt csalt az arcomra. Mert nem csak Alice, de Edward is megmentett tőlük. Ennek az okát azóta sem értem. Sőt, semmit sem értek, ami vele kapcsolatos. – Emmett meg csípi az emberi gyengeségeidet, ahogy lereagálod a dolgokat.

– Értem. – itt volt az ideje felhozni azt, ami leginkább kínzott. Elég sok mindent felfedett előttem Alice. Nem is gondoltam, hogy ennyire nyílt lesz, amikor a kérdéseimmel fogom zaklatni. – Alice! Van valami, amit nagyon nem értek. – kérdőn nézett rám. – Edwardon nem tudok eligazodni. Az egyik pillanatban rideg és távolságtartó, kerül, a másikban pedig 180 fokos fordulatot vesz és kedvessé válik. Olyankor úgy érzem nem teljesen közömbös irántam, ami meglepne hisz mindig olyan ellenséges velem. De aztán ismét hűvös lesz és el is múlik a kétségem.

– Edward előttem is kész rejtély. Hiába látom a jövőt, rajta én sem tudok kiigazodni. Szerintem hagyd az egészet. A bátyám dilis. Nem kell vele törődni. – ismét széles mosolyra húzódott az ajka. Talán tényleg ez lenne a legjobb, még se tudtam kitörölni a fejemből azt, ahogy ma viselkedett. A gondolatra a pulzusom az egekbe szökött. De igazat adtam neki. Edward hangulata állandóan változik és soha nem lehet tudni éppen milyen kedve van. – Megyek. Eléggé késő van. Hagylak aludni. Reggel találkozunk. – tekintete üvegessé vált és a távolba meredt. – Azt hiszem holnap nem lesz szükséged fuvarra.

– De még rengeteg kérdésem van. – nem akartam, hogy elmenjen. Még olyan sok mindent szerettem volna kérdezni.

– Szerintem azok most már rá érnek holnapig. Jó éjt! – kacsintott egyet majd el is tűnt arra amerről jött.

Egyelőre beértem ennyivel is. Egy kicsit azért csalódott is voltam, mert azt hittem, azért Alice többet tud a bátyjáról. Talán így is van, csak velem ezt nem akarta megosztani, amit teljesen meg is értek, hisz mégis csak a bátyja. Végül is igaza van. Ki vagyok én? Csak egy átlagos ember, akit mért avatna be olyan személyes ügyekbe, mint Edward magánélete. Már így is ép eleget tudtam a családjáról. És vajon, hogy értette azt, hogy nem lesz szükségem fuvarra? De ez volt most a legkisebb gondom.

Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam. Egyszerűen nem hagytak nyugodni az események. Máson se járt az agyam csak azon, hogy lehetséges, hogy egy olyan világban élünk, ahol léteznek meseszerű lények. Minden annyira megváltozott. Hogy tudott az egész világ ennyire felborulni?

Kialvatlanul keltem ki az ágyból. Szemem alatt sötét karikák húzódtak. A fáradtság egész súlyával telepedett rám. Alig éltem. Legszívesebben vissza feküdtem volna, de mennem kellett. Még rengeteg kérdésem volt. Bár nem tudom mennyire jó hely az iskola ezek megvitatásához. Viszont eddig is mindig külön ültünk, a kutya sem figyelt ránk. Így ebéd közben tovább faggathatom majd Alice-t. Jutottam elhatározásra.

– Jesszusom! Te meg, hogy nézel ki? – rémült meg anya, amint beléptem a konyhába. Egy kávé most tényleg jól esne.

– Kösz anya! – ültem le gyorsan, mielőtt még összesem és jobban megrémítem. Életem során még soha nem éreztem magam ilyen ramatyul, mint most. Még se bántam semmit, és semmiről sem akartam lemondani. De miért is kellett volna?

A fejemben ott motoszkált egy másik nagy kérdés is. Miért nem estek egymásnak a vámpírok és vérfarkasok? Talán miattam képesek lesznek elviselni egymás társaságát? Hova is gondolok? Miért adnák fel miattam az évszázadok óta bennük rejlő ösztönöket? Másnak kell lennie a háttérben. Csak abban reménykedhettem, hogy ma erre a rejtélyre is fényderül.

A fejem le-lecsuklott ültömben, ahogy próbáltam támasztani az asztalon.

– Mit csináltál az éjszaka? – anya egy bögre kávét tett elém. Látta, hogy most erre van a legnagyobb szükségem.

– Egyszerűen nem tudtam aludni. Most viszont úgy érzem, menten elalszom. – húztam a vállamat. Nem mesélhettem neki a bennem dúló érzelmekről. Különben is biztos dilisnek nézne és orvoshoz vinne. Meg amúgy is megígértem és nem állt szándékomban ezt megszegni.

– Miért nem szóltál? Adtam volna altatót, ha ennyire vészes a helyzet. Ilyen állapotban még sem mehetsz iskolába. – aggodalmaskodott. Alice erre gondolt, amikor azt mondta nem lesz szükségem fuvarra ma? Jutottak szembe a szavai.

– Jól vagyok. De merre van apa? – feltűnt, hogy nincs itt pedig ilyenkor még a reggelijét szokta majszolni. Persze ha nem lépett le korán az irodába. Körbe jártattam tekintetemet félig lecsukott szemmel. Legalább addig is pihenek míg itthon vagyok. De ma mindenképpen iskolába kell mennem.

– Mi volt az oka az álmatlanságodnak? – jelent meg abban a pillanatban az említett személy. Nem is volt itt. Akkor honnan tudhatta miről beszéltünk anyával? Mindegy, mert úgy se mondhatom el neki a valódi okot.

– Jake-kel volt egy is ki vitánk. – tényleg összezörrentünk egy kicsit, persze nem ez volt a valódi ok. Nem volt szép összehasonlítanom őt a legnagyobb ellenségeivel. – Nem akarok róla beszélni. – igyekeztem lezárni a témát.

– Jól van. – szerencsére annyiban hagyta és nem kérdezősködött tovább. Ugyanis akkor kénytelen lettem volna hazudni neki és ez biztos visszajutott volna Jake fülébe is és csak még nagyobb balhé lett volna belőle. Azonban én nem akarom őt elveszíteni. Apa soha nem volt az a kíváncsi fajta, most mégis kissé meglepett, hogy ennyi volt a részéről. – Ki jönnél egy percre? – ajjaj! Valami rosszat tettem csak nem emlékszem rá? Vészjósló volt az egész jelent, de apa arcán semmi bosszúságot nem láttam. Csak mosolygott folyamatosan. Nem tudtam, hogy ez inkább jó, vagy rossz.

– Persze. – azt még sem mondhattam, hogy túl fáradt vagyok megmozdulni. Inkább mentem. Így legalább anya sem tudott faggatózni a Jake-kel való vitámról. De meglepetésemre ő is jött velünk. Sejtelmesen kuncogott a háttérben. Néha nagyon nem értem őt. Alig hasonlítunk. Ő szőke, én barna. Ő magas, én olyan közepes magasságú vagyok. Sokszor viselkedik gyermekien míg én átveszem a felnőtt szerepet. Szerencsénkre itt van apa, aki mindkettőnket igyekszik kordában tartani. Leginkább rá hasonlítok, csak én nem vagyok olyan mogorva.

– Valami baj van, apa? – néztem rá értetlenül, ahogy kiléptünk a bejárati ajtón. Nem bírtam tovább a bizonytalanságot.

– Miért lenne baj? – úgy nézett rám, mint aki megőrült. – Csak gondoltam itt az ideje… – mutatott maga elé. Meglepetten bámultam arra felé. Hirtelen azt se tudtam mi van.

– Jake? – összeszűkült a szemem. Nem akartam elhinni, hogy jól látok. Miben sántikál már megint?

– Hát, lehetne éppen ő is, de én inkább a mögötte lévő autóra gondoltam. – csak ekkor vettem észre, hogy Jake egy tűzpiros furgon motorháztetőjének dőlve áll. Meglepettségemen jót mosolygott. De nekem még mindig nem esett le ez az egész. Apa feladta. – Látom, ma reggel kissé nehéz a felfogásod. Most vettem meg Jake-től.

– Ez az enyém? – majdnem elolvadtam a gyönyörűségtől, mikor leesett mire is megy ki a dolog. Végre van egy saját autóm. Ezentúl nem kell senkire várnom ha menni akarok valahova. Majd kiugrottam a bőrömből.

– Tudom, nem valami fiatal, de annál biztonságosabb. – mondta apa. Közelebb mentem és körbe jártam, hogy úgy vegyem szemügyre. Végig húztam rajta a kezemet.

– Nem, ez csodálatos. Imádom. – apa karjaiba futottam örömömben. – Köszönöm! – de pár perc múlva újra ott voltam az autómnál.

– Kicsit felturbóztam neked – szólalt meg Jake –, így elég pöpecül megy. – nem tudtam betelni a látvánnyal. – Ki akarod próbálni?

– Persze. Majd a suli felé kipróbálom. – mondtam lelkesen. Szóval erről beszélt Alice. Nem haragudtam amiért nem mondta el, hisz akkor oda lett volna nem csak a meglepetés, hanem ez az érzés is, amit most érzek. Hihetetlen nagy boldogság van a lelkemben pedig ez csak egy autó. De az én autóm. Mióta vártam erre.

– Ki hozom a cuccod. – mondta anya és el is tűnt a lakásban, de pár perc múlva újra megjelent a táskámmal a kezében.

– Rendben. – mondta Jake. Anyáék pedig illedelmesen magunkra hagytak. – De délután ott foglak várni a sulinál, ahogy mindig.

– Én szeretném is, hogy ott legyél Jake. – bújtam hozzá. Olyan jó volt újra meleg karjai közt lenni és bűntudatom volt, amiért hiányoztak Edward hűvös karjai. – Nagyon fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni. – felnéztem rá majd gyengéden megcsókoltam, amit viszonzott. – De most mennem kell, mert elfogok késni. – segített beszállni, majd még az ablakon benézett.

– Ígérem, hogy soha nem fogsz elveszíteni. – még egyszer megcsókolt majd intett, hogy mehetek. Beindítottam a motort, ami nagy robajjal bőgött fel. Először megijedtem, de aztán tetszett, hogy ilyen hangja van. Végül magam mögött hagyva Jake-t, útnak indultam a suliba. A suliba, ahol ma annyi mindent fogok még megtudni. Nagyon vártam ezt a pillanatot és végre elérkezni látszott.

Lassan állítottam le a motort az iskola parkolójában. Olyan hangos volt, hogy minden szem rám szegeződött. De nem érdekelt. Alice a saját kocsija motorháztetőjének dőlve várt rám.

– Na, milyen a meglepetés? – kérdezte vigyorogva, hisz ő nagyon jól tudta, hogy ez vár rám ma reggel.

– Szuper. Imádom. – pillantottam vissza immár a saját járgányomra. Elindultunk a suli felé. – Alice! Elmondanád, hogy működik ez a jövőbe látás dolog?

– Sajnálom, de ki kell bírnod estig. – azzal el is tűnt, amint az épületbe léptünk. Ritkán volt együtt óránk, viszont Edwarddal annál több, amire most valahogy nem vágytam. Őszintén megvallva féltem a találkozástól. Féltem a megvetéstől, amit mostantól újra a szemében fogok látni. Nem tudom miért érdekelt ez annyira, de valahogy nem bírtam elviselni. Utáltam, hogy utál.

Edward már a teremben volt. Amikor beléptem felnézett és azonnal mellettem termett. Megragadott a karomnál fogva. Ez mindenkinek feltűnt és most még furcsábban néztek rám, mint eddig bármikor. Olyan erősen szorított, hogy azt hittem eltöri a kezemet.

– Jól vagy? – szemében őszinte érdeklődést láttam, ami igazán meglepett. Nem változott vissza a rideg szörnnyé, aki lenni szokott. Persze nem bíztam el magam, hisz nála soha sem lehet tudni.

– Igen. Semmi bajom. De miért kérdezed?

– El se tudod képzelni mennyire aggódtam érted. – értetlenül néztem rá. Ezzel meg mire akar célozni? – Amikor elmentél a farkasokkal, nem sok hiányzott, hogy utánad menjek, de Alice meggyőzött, hogy jobb ha nem teszem, mert csak viszályt szítanék. De iszonyú éjszakám volt. – ez meg pláne meglepett.

– Nem volt okod aggódni. Jake a barátom. Soha nem bántana engem. – de ő még mindig nem eresztett. Olyan közel volt, hogy éreztem hűvös leheletét. A közelségétől mindig elgyengülök, de már rettentően fájt a karom is. Tiszta kék-zöld folt leszek és ha ezt Jake észreveszi, nem tudom, hogyan fogom kimagyarázni az igazság elmondása nélkül, mert az csak felbőszítené és nem lenne jó vége a dolognak.

– Edward, ez már nagyon fáj.

– Ne haragudj! Sajnálom. – hirtelen elengedett és dörzsölgetni kezdtem fájó testrészemet. – Csak te nem tudod min megyek keresztül. – továbbra is minden szem ránk szegeződött.

– Akkor mondd el! – rám emelte tekintetét. Szeme sötét volt. Ebből arra következtettem, hogy még azóta sem volt vadászni.

– Nem lehet. – fogta magát és se szó, se beszéd nélkül elviharzott. Közben bejött a tanár is. Nem szólt egy szót sem csak elkezdte az órát. Edward a nap folyamán nem mutatkozott többet én pedig az egészből nem értettem egy szót se és tudtam, ha rá kérdezik Alice-nél, ő sem fogja elmondani nekem. Szóval bele kellett nyugodnom, hogy lesz olyan, amit én soha sem fogok megtudni.

Nagyon vártam az ebédidőt, ami igen csak lassan akart elérkezni, de végre eljött. Szélsebesen szeltem át a folyosót, hogy mielőbb odaérjek. Tudtam, hogy Alice meg Jasper már tuti ott lesznek. És persze a többiek is. Ahogy gondoltam, valóban ott volt mindenki. A szokott helyen ültek. Ahogy Alice a mi szokott helyünkön. Azt hittem ezek után mind együtt fogunk ebédelni, de ebben kár volt reménykednem. Edward azonban most sem volt sehol. Rose szúrósan nézett rám, Emmett meg mosolyogva. Most már nyíltan kimutathatta rokonszenvét, hisz már be voltam avatva a titokba.

– Sziasztok! – köszöntem nekik, majd ledobtam magam melléjük.

– Feldúlt vagy Bella. Történt valami? – Jasper keveset szólt most mégis ő intézte hozzám a szavait. Talán nála is megtört a jég.

– Rose még mindig nem kedvel. – tudtam, hogy nem erre gondol, de nem akartam beszélni az Edward és köztem történtekről.

– Nem erre gondoltam. – válaszolta kurtán. Alice érdeklődve figyelt mindkettőnket.

– Nincs semmi. Tényleg. Csak már izgatottan vártam, hogy tovább faggatózhassak. – azonnal Alice felé fordultam. – Szóval akkor elmondod, hogyan is működik a képességed?

– Rendben, de csak ha eszel. – neki fogtam elfogyasztani az ebédemet, de közben le se vettem róla a szememet. Rose-t igyekeztem kizárni a gondolataimból, ami nagyjából sikerült is.

– Magam sem tudom, hogy működik. Egyszerűen csak felvillannak képek. Hol röviden, hol hosszabban. Mintha egy film peregnek a szemem előtt, de én azt látom, ami történni fog. Általában hirtelen öntenek el, de akkor is sikerülni szokott, amikor erősen koncentrálok arra, amiről valamit tudni akarok. Leginkább az azokkal kapcsolatos dolgokat látom, akiket ismerek. – elég hosszan magyarázta. – Az emberek szándékát látom. Ha megváltoztatják elhatározásukat, akkor a látomás is változik. De például téged nem látlak, ha a farkasokkal vagy. – ez ismét meglepettséget okozott nálam, ami a mai napon nem meglepő.

– Ez hogy lehet?

– Nem tudom. De a farkasokat egyáltalán nem látom. Nem látok túl a mocskos falkájukon és ez rettentően bosszant. – nem tetszett, hogy így beszélt Jake-ről és a barátairól, de megértettem, hogy bosszantja őt a dolog.

– Ha már a falkánál tartunk. – itt volt az ideje feltenni a következő kérdést. – Ti ősi ellenségek vagytok. Gyűlölitek egymást. Hogy lehet, hogy még sem estek egymásnak?

– Jake semmit sem mondott neked? – megráztam a fejem.

– Nem nagyon volt időnk beszélni a történtekről. Haragszik rám, amiért veletek is barátkozom.

– Megértem. Szóval, valóban nem kedveljük egymást. Még nagyon rég Jake üknagyapja látott meg minket vadászni a földjükön. Carlisle mondta neki, hogy mi mások vagyunk. Így szerződést kötöttek velünk. Nem fedik fel a kilétünket az embereknek, ha mi nem tesszük többé a lábunkat a földjükre. Amíg mindannyian betartjuk ezt, addig nincs okunk harcolni.

– Ez vonatkozik más vámpírokra is?

– Nem. Csak a családunkra. De van még egy family, ami a miénkhez hasonló. Őket is családtagnak tekintjük.

– Értem.

– Nem kell félned. Dupla védelem alatt állsz. Jake és mi is megvédünk téged, így senki sem bánthat. – ez igazán megnyugtató volt, de nem magam miatt aggódtam.

– Nem magam miatt aggódom.

– Hogy ez mért nem lep meg. – mosolygott rám. – De Jake-nek nem eshet baja. Ő erre teremtetett. Képes elbánni egy vámpírral. Higgy nekem. – tudtam, hogy Alice nem hazudna nekem, de a többi vámpír nem ilyen kedves, mint ő, így még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy Jake eggyel is harcolhat.