4. fejezet - Blackék

Még soha nem vártam így a hétvégét, mint most. Persze meg volt a maga varázsa, de a suli is mindig jó volt. Nem voltam egyedül. A lányokkal állandóan kitaláltunk valamit az unalom ellen. Inkább a hétvégék voltak unalmasak, nem a hétköznapok. Azért előfordult, hogy hétvégén is csináltunk közös programokat. De az első itteni iskolai hetem után a hétvége menekülés, kikapcsolódás számomra.

Az elmúlt héten apával nem nagyon találkoztam, kivéve mikor reggel elvitt suliba. Akkor is szótlanul ültünk egymás mellett, belemerülve gondolatainkba.

Haza érve a suliból az első dolgom az volt, hogy felhívtam Alexát. A neten már mindenről beszámoltam nekik, de végre hallani akartam egy kedves, barátságos hangot a szörnyű mindennapok után. Anya nem szólt egy szót se. Csendben magamra hagyott. Tisztában van a dolgokkal. Nem bírtam tovább magamban tartani. Hazafelé kitört belőlem. Nem szerettem volna, ha megtudják, de most már nincs mit tenni. Végül is nem hiszem, hogy anya azt gondolja komoly az ügy. Így bízhatok abban, tényleg nem mondja el apának.

- Halló! – hallottam meg végre az ismerős, megnyugtató hangot.

- Szia Alexa! Itt Bella. – bárcsak ott lehetnék. Inkább a személyes kommunikáció híve vagyok.

- Bella! De jó hallani a hangod. – őszinteség csengett a hangjában. De mért ne lenne őszinte. Erre most mindennél nagyobb szükségem van. Erőt kell gyűjtenem. Rengeteg szenvedéssel, magánnyal teli hét vár még rám. – Várj! Azonnal hívom és bekapcsolom a többieket is. – de jó lesz az ő hangjukat is hallani.

- Szia Bells! – hallottam meg Sharon lelkes köszöntését.

- Én is csatlakozom az előttem szólókhoz. Helló Bella! Hiányzol! – Rita is beszállt a beszélgetésbe. Teljes lette a csapat. Mindenki jelen van, akivel most lenni akarok.

- Ti is hiányoztok nekem. Nem is tudjátok mennyire. a hangom nem áll a helyzet magaslatán. Megfogadtam, nem sírok, míg beszélek velük. Nem akarom elrontani nyafogással, hogy végre legalább a hangjukat hallhatom.

- Hogy viseled? – Alexa nagyon jól tudja. Viszont a saját számból szeretné hallani.

- Alexa! Ne is kérdezd! – elcsuklott a hangom. – Minden egyes nap egyre nehezebb.

- Ki fogd bírni. – Sharon viseli a legnehezebben a változásokat. Még nálam is nehezebben. Most azonban ő is a helyzet magaslatán áll. – Erős vagy.

- Sharonnal értek egyet Bella. – olyan jó egyszerre hallani a hangjukat. Nem kell külön-külön felhívnom őket. A legfontosabb, nem kell többször elmesélnem ugyanazt. Olyan, mintha mind újra együtt lennénk. Rita is bízik bennem. Mindannyian bíznak bennem. De én magamban nem. Nem vagyok biztos benne, hogy kibírom. Inkább ezt nem mondom nekik. Nem akarom letörni a lelkesedést, hogy végre beszélhetünk. Apa csak a hétvégére engedélyezte a telefonálást. Hétköznapra marad az internet. A hangokat ugyan nem pótolja, de jobb, mint a semmi.

- Köszönöm lányok! Igyekszem. – jól végig gondoltam válaszomat. Végül is igazat mondok. Igyekszem. – Minden sokkal könnyebb lenne, ha itt lennétek.

- Figyelj csak! Mesélnél nekünk azokról a furcsa idegenekről? – Alexa hangja izgatottan csengett. Újra elmeséltem neki, amiket egyszer már leírtam.

- És helyes az a fiú? – Sharon érdeklődését soha nem keltették fel a fiúkról szóló témák. Mi üthetett belé?

- Hát….Nem is tudom. Talán. – feleltem bizonytalanul. Mi lenne a helyes válasz? – Még a nevét se tudom. Csak egyszer láttam és akkor is olyan dühösen nézett rám. Nem tudom mi oka lehetett. Nem is ismer. Bár meg se kéne lepődnöm hisz itt mindenki ilyen.

- Ugyan Bells. Csak így közölte, hogy tetszel neki. – nevetett fel Rita. A többiek is vele nevettek. Ezt én egyáltalán nem tartom viccesnek. Nem ők élik át nap, mint nap ezeket a dolgokat.

- Ti nem láttátok, hogy nézett. – dühöngtem, amiért viccet csinálnak belőle.

- Biztos nagyon helyes srác. – telefonon keresztül is hallottam hogyan olvadozik Alexa. Neki csak a fiúk, a randik körül forognak a gondolatai. Ezért vagyunk ilyen jó barátnők. Mindegyikünk más, még is jól kiegészítjük egymást.

Gyorsan elrepült a délután. A csajokkal pörög az idő. Ők sem úgy néztek ki, mintha nehezükre esne velem tölteniük idejüket, még ha csak telefonon keresztül is. Anya nem szólt, amiért ennyit beszélek telefonon. Ám apa az más tészta. Ő nem érzi annyira át a helyzetemet.

- Sziasztok! – lépett be az ajtón apa.

- Most mennem kell. Haza jött apám. – hadartam gyorsan. Jó volt veletek beszélni. Amint tudlak, ismét hívlak titeket.

- Vigyázz magadra Bells. – Alexa hangját egy kis aggodalom szállta meg.

- Szeretünk. – érzékenyült el Sharon is.

- Fel a fejjel Bella! Mi mindig itt leszünk neked. – jól estek Rita szavai.

- Én is szeretlek titeket és tudom. Ne aggódjatok! Sziasztok!

- Szia! – mondták egyszerre, majd csak a sípolást hallottam a vonal végén. Nehéz szívvel tettem le a kagylót.

- Szia apa! Milyen napod volt? – fordultam apához. A héten nem is beszéltünk.

- Köszönöm kérdésed Bells. Törhető volt. – apa szűkszavú egyén. Nem a szavak mestere. A nevemnek ezt a rövidítését még a barátnőm ragasztották. Rajtam maradt. Egyáltalán nem zavar. Megszoktam, de soha nem is zavart. – De elég is ebből ennyi. Nem is meséltél még a suliról. – nem őrültem a témának.

- Elmegy. nem néztem rá, nehogy feltűnjön neki az iskola iránti ellenszenvem. Bár szerintem apa azt mondaná, biztos túlzok.

- Oké. – apában az a jó, nem faggatózik túl sokáig.

- Szia édesem! Haza jöttél? – jött anya üdvözölni őt. – Időben. Kész a vacsora. – anya nagyon jól főz. Általában este étkezünk közösen a reggelit leszámítva, ezért főétel szokott lenni.

- Remek. Farkas éhes vagyok. – apa szeme megcsillant a vacsora tényére. A hasát azt nagyon is szereti. – Még mielőtt elfelejtem, találd ki kivel találkoztam!

- Fogalmam sincs. – anyával megterítettünk ás feltálaltuk a vacsorát.

- Billy Blackkel. – anyu arcán semmi jele, hogy ez a név bármit is mondana neki. – Emlékszel rá?

- Nem mondhatnám. – húzta fel a szemöldökét.

- Ő a La Pushi indián rezervátum egyik vezetője. – próbálta anyában felidézni az ismeretséget. – Mikor itt laktunk pár hónapig, sokat jártunk össze vele és a feleségével.

- Á! Igen. – csak leesett anyának ki lehet az. – Hogy vannak?

- Billy jól. – apa hangja elszomorodott egy kicsit. – A felesége pár éve meghalt. De van neki Bellától csak egy évvel fiatalabb fia, Jacob. – itt ismét belelkesült. – Ha nem gond, meghívtam őket holnap vacsorára.

- Persze, hogy nem. – lehet, hogy tévedek, de anya nem valami lelkes a meghívás miatt. Szereti a vendégségeket. Szívesen főz rajtunk kívül másokra is.

- Kedvelni fogod Jacobot Bella. – intézte szavait most hozzám. – Igen rendes fiú. Ma bent járt az apjával az őrsön. – ha olyan rendes fiú, minek jártak az őrsön? Jobbnak láttam nem megkérdezni. Apa tisztára bezsongott ezektől az emberektől. nekem valahogy nem nagyon van kedvem az egészhez.

- Fárasztó napom volt. – nem igen van kedvem reagálni előző kijelentésére. – Felmegyek a szobámba. Jó éjt!

- Jó éjt kicsim! – anya gondterheltnek látszik. Mi lehet vele? Remélem nincs baj. Ma már nem firtatom ezt a dolgot. A szobámban elővettem a fényképalbumomat, amit a barátaimtól és a régi osztálytársaimtól kaptam. Nincs olyan nap, hogy ne nézném meg. Most, hogy beszélhettem is velük olyan erővel tört rám a magány, mint eddig soha. Ráadásul holnap vadidegeneknek kell jó pofiznom. „Bella! Bella! Nem is ismered őket. Addig ne ítélkezz!” Emlékeztettem magam, ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint a suliban mindenki. Mert ez csak az lehet. Ismeretlenül elítélnek, holott semmi okuk rá. Na, de elég a suliból. Hétvégén nem szeretnék ezekre a dolgokra gondolni. Lezuhanyoztam és bebújtam a jó puha ágyikómba. A gondolataim kavarogtak. Azért csak kíváncsi vagyok erre a Jacobra, de nem hagy nyugodni annak az ismeretlen fiúnak sem a képe. Ezek váltakoztak bennem. Lassacskán elnyomott az álom.

Végre nyugodt éjszakám volt. Talán, mert nem terhelt az iskola miatt stressz. Ugyanis nem kell menni két napig. Olyan rövid idő ez. Ébredés utáni szokásommá vált, hogy azaz első, kinézek az ablakon. Az eső ismét szakad. Remek. Egy újabb szürke nap. Aztán eszembe jutott, ma vacsora vendégeket várunk. Nem dobott fel a tudat, de elhatároztam nem ítélkezem addig míg nem ismerem őket. Reggelinél anyán nyoma se volt a tegnap esti feszültségnek. Sőt, izgalommal várja a vacsit. Én, miután befejeztem reggelimet, felmentem megírni a leckét. Délután pedig segítettem a vacsora elkészítésében. Magamnak se merem beismerni, de kicsit izgulok az este miatt. Azon agyalok, vajon milyen lesz ez a Jacob. Csak egy évvel fiatalabb nálam. Kezdett teljesen elhatalmasodni rajtam a pánik. Mi van, ha ő is olyan, mint mindenki? Azt nem bírnám elviselni. De ezt nem tudhatom.

- Bella! Gyere le légy szíves! – épp a szobámban voltam, mikor hallottam apa hangját.

- Rögtön jövök. – kiáltottam vissza. Biztos megjöttek a vendégek, én meg még sehol sem tartok. Nem is hallottam, amikor megérkeztek. Felkentem egy kis halvány sminket. Nem igen szeretem magam festeni. Erőt vettem magamon és levonultam a lépcsőn.

A nappaliban, anyáékkal szemben két idegen állt. Mindkettő barna bőrű. Csak korban van köztük különbség. Na meg nagy meglepetésemre abban, hogy az idősebb, biztos ő Billy, tolószékben ül. Mögötte egy magas, fiatal, egészen jóképű fiú áll. Nem lehet más csak Jacob. Egész kellemes hatást tett rám így első ránézésre.

- Bella! Na végre! – apa és az ő türelmetlen természete. – Hadd mutassam be neked Billy Blacket és a fiát!

- Nagyon örvendek! – üdvözöltem őket tisztelettudóan.

- Én is nagyon örvendek Bella. Édesapád sokat mesélt rólad. – Nyújtotta a kezét Billy. Viszonoztam a gesztust egy mosoly kíséretében. Hihetetlen volt azt hallani, apa sokat mesél. Főleg rólam. Nekünk soha nem mesél semmit. – Még nagyon kicsi voltál, mikor utoljára láttalak.

- Akkor fáradjunk a vacsora asztalhoz. – állt fel anya a többieket kérve. Apa átvette a fiútól a tolószéket és betolta Billyt a konyhába.

- Ő, helló! Én Jake vagyok. – kellemes, lágy, de erős hangja meglepett.

- Szia! Bella! – a módóra is kellemes akárcsak a külleme. És nagyon kedves. Mostanában nem volt itt részem ilyesmiben. Az átélt szörnyű hét után ez igazán felüdülés számomra.

- Nem jöttök, gyerekek? – szólt ki anya a konyhából. Már mindenki az asztalnál ül és csak ránk vár.

- Jövünk. – válaszoltam vissza.

Jake mellé lettem ültetve, amit egyáltalán nem bántam. Az este folyamán egész jó társaságnak bizonyult. Sokat beszélgettünk egy cseppet sem figyelve a felnőttekre. Rám fért egy jó kis társalgás valakivel, aki nincs több száz km-re. Jacob ezt most teljes mértékig megtestesítette. Úgy érzem benne igazi barátra fogok lelni. Mesélt nekem La Pushról. A tengerpartról, a barátairól. Én is meséltem neki Phoenixről, mennyire szerettem, milyen nehéz volt ott hagyni, na és persze meséltem neki a lányokról. Az iskolában zajló dolgokról egyelőre nem. Sok a kíváncsi hallgatóság. Jake-kel iszonyú gyorsan repült az idő. Észre se vettük mennyire. Csak akkor figyeltünk fel, mikor Billy készülődött az indulásra.

- Azt hiszem ideje mennünk. – bár nem látszott rajta a mehetnék. – Késő van.

- Minket nem zavartok. – vágta rá apa. Hálát adtam neki, amiért ezt mondta. Még csak pár órája ismerem Jacobot, de nagyon megkedveltem. Úgy érzem ő is kedvel engem. Talán már barátomnak is mondhatom őt. – Igaz Bella? – fordult hozzám huncut mosollyal. Ez meg mit akar jelenteni?

- Persze. – nem értem mire akar kilyukadni, de ez az igazság. Jake csak mosolygott.

- Figyelj csak Bella! – Jacob hangja izgatottan csengett. – Nincs kedved holnap lejönni La Pushba és együtt lógni? – feszülten várta a válaszom. Meglepett ez a kérdés, ugyanakkor rettentően fel is dobott. Végre nem leszek teljesen egyedül ezen a nyamvadt helyen, még ha csak hétvégén is láthatom Jaket. Ő ugyanis a rezervátumban jár iskolába.

- Nagyon szívesen. – nem lepleztem lelkesedésemet. Minek? Boldog vagyok ettől a lehetőségtől.

- Ugye elengeded Charlie? – fordult most apám felé. Mindannyian minket figyeltek. Jó lesz majd egy kicsit szülő felügyelet nélkül is beszélgetni, anélkül, hogy minden mozdulatunkat, szavunkat vizslassák, figyeljék.

- Miért ne engedném? – mosolygott Jake-re. – Csak vigyázz rá és ne hagyd bajba keveredni!

- De apa! Én soha nem keveredek bajba. – néztem rá mérgesen.

- Ne aggódjatok! Vigyázok majd rá. La Pushnál nincs biztonságosabb hely. – csibészes mosoly ült ki az arcára. Elragadó mikor mosolyog. Már most érzem milyen nagyszerű barátra leltem benne. Az érzéseim soha nem csalnak. Nem tudom mi van velem. Fiú iránt még soha nem éreztem ilyet. De Jacob az más. Őt a sors sodorta az utamba. – Reggel érted jövök. – indultak kifelé az ajtón.

- Rendben. – szóltam még utána mielőtt kiléptek. Anyáék elkísérték őket az autójukig, egy piros furgonig. Réginek látszik, de biztonságosnak.

- Remélem ízlett minden. – hallottam anya hangját a távolból. – Máskor is szívesen látunk titeket.

- Szavatokon fogunk. – nevetett fel Billy.

A lelkemet melegség árasztotta el. Végre van egy barátom. Könnyebb lesz elviselnem a hétköznapi rémálmot tudva, van hova menekülnöm, ha nem bírom tovább. Vagy csak egyszerűen egy barátra vágyok. Nem is tudom mért érzek így. Még alig ismered, de érzem, bízhatok benne. Mióta ide költöztünk, először vagyok hálás apának valamiért. Hálás vagyok, amiért bemutatta Jaket.

Felmentem a szobámba. Jól eső izgalommal várom a holnapi La Pushi kirándulást. Ez a legjobb dolog, ami ezen a helyen velem történhet. Mindezt Jacobnak köszönhetem. Biztos vagyok abban, ez egy nagyon jó barátság kezdete. Ez izgalommal tölt el, aminek okán csak nagyon nehezen tudtam elaludni. Az álmom is végre nem félelemről szólt. Vágyakozásról, várakozásról, boldogságról és Jakeről. Igen. Jake vissza-visszatért, hogy a rossz álmokat elűzze. Segítségével nyugodtan telt az éjszakám.