6. fejezet - Miért?

Már az is meglepett, hogy Edward kihagyta az iskola többi részét. Nem értem miért reagál így. De amikor megláttam milyen döntést hozott, teljesen kész lettem tőle. Carlisle irodájában láttam, majd még annyit, hogy elhagyja a várost. Nem is tudtam tovább semmire sem koncentrálni. Minél előbb haza akartam érni és megbizonyosodni a helyzet komolyságáról.

- Siessünk, siessünk! – sürgettem a többieket.

- Miért vagy ilyen nyugtalan Alice? – Jasper előtt nem tudom eltitkolni az érzéseimet. Ha akarnám se menne, ő a képessége nélkül is nagyon jól ismer engem.

- Alice! Ne ugrálj már annyit! – morgolódott Rose, de most ez sem igazán izgat.

- Szeretnék mihamarabb hazaérni. Valamiről megkell győződnöm. – nem árulom el a részleteket, mert lehet tévedek. Addig nem akarom őket idegesíteni.

- Olyan vagy, mint egy idegesítő manó. – nevetett Emmett. Valahogy nincs hangulatom az idióta vicceihez.

- Mi van Edwarddal? – kérdezte Rose – Mindig ő az első.

- Nincs már itt az iskolában. – próbáltam könnyed hangnemet megütni. – Az autót itt hagyta nekünk, legyen mivel haza mennünk.

- Valami baj van, Alice? – kérdezte most már Rose se valami higgadtan.

- Még nem tudom. – végül is ez igaz. – Indulhatunk végre? – mindenki sietősen beszállt az autóba. Emmett vezetett. Csöndben ültük végig a haza vezető utat. Jasper folyamatosan engem figyelt. Elemezte az érzéseimet. Igyekezett megállni, hogy rajtam ne használja a képességét. Tudja mennyire utálom. Bár nem könnyű neki, mikor azt érzi valami miatt szenvedek.

Haza érve, berontottam a bejárati ajtón, a többiek utánam.

- Elment. Ugye? – Esme és Carlisle a nappaliban a kanapén ültek. Nem voltak valami vidámak.

- Meg kell értened Alice! Ez a legjobb, amit ebben a helyzetben tehetett. – Carlisle mindig tudja mit kell mondania, de ez most nem segít nekem. Edward elment, és ki tudja mikor jön vissza. Amíg nem hozza meg döntését, addig csak a bizonytalanság van számomra is.

- Mit jelentsen ez? – fakadt ki Rose – Hogy értitek, hogy elment? Hova ment? – jó, hogy hisztérikus rohamot nem kapott.

- Tanyaékhoz. Ott biztonságban lesz és nyugodtan tud gondolkodni. – Carlisle megértő, mint mindig, de viszont Edward gondolhatott volna Esmere is. Ő mindannyiunkat tényleg úgy szeret mintha az édes gyermekei lennénk. Minket is testvéri szeretet köt össze. Erre csak így, se szó, se beszéd nélkül itt hagy. Még is, hogy gondolta ezt?

- Miért ment el? – muszáj volt feltennem ezt a kérdést, pedig jól tudom rá a választ.

- Nagyon jól tudod miért. – Carlisle továbbra is nyugodt. A többiekről ez annyira nem mondható el. Mindenkit meglepetésként ért Edward távozása.

- De hát ez a dolog jót tenne neki. Többé nem lenne magányos. Miért teszi ezt magával? Meddig akar még szenvedni? – csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. – Hiába küzd ellene. Tudom, hogy megfog történni. – engem ez a tudat örömmel önt el. Biztos vagyok benne, hogy így lesz. És végre Edward is boldog lesz. Csak ne küzdene ellene ennyire. Akkor minden rendben lenne. Már évszázadok óta nézem milyen magányos, figyelem milyen savanyú emiatt. És, amikor itt lenne a lehetőség mindennek véget vetni, ő inkább elmenekül. Soha sem futamodott meg semmitől sem. Mi üthetett beléje?

- Tudod milyen makacs. Minden az ő döntésén múlik.

- Carlisle! Nem fog tudni ellenállni neki. Láttam. Hiába próbálkozik. De, ha ő a nehezebb utat választja, akkor tegye. – kézen fogtam Jaspert és a szobánk felé húztam. Láttam az arcán, nehezen viseli a bennem dúló érzelmi viharokat. Könyörgően nézett rám. Én csak megráztam a fejem. A szobába érve levetettem magam az ágyra.

- Kicsim! – ült mellém Jasper. Felnéztem rá. Tekintete aggódó volt.

- Jól vagyok. – igyekeztem megnyugtatni. Persze ez lehetetlen, mert pontosan tudja, mit érzek.

- Én ezt nem így látom. – leheletnyi csókot adtam a szájára. Annyira aranyos mikor aggódik. Nagyon szeretem. Pontosan tudom, mit érez Edward, hogy milyen a magány. Én is ezt éreztem, mielőtt Jaspert megtaláltam volna. Róla is volt egy látomásom. Onnantól kezdve tudtam, minden rendben lesz. Így is lett. Jasperrel nagyon jól meg vagyunk. Már meg se tudunk lenni egymás nélkül. Edwarddal ugyanez lesz a helyzet. Csak tudnám miért ilyen makacs? Ember. Na és? A látomásom szerint nem sokáig lesz az. Akkor meg mi a baj? Egyszerűen nem tudom felfogni ennek a viselkedésnek az okát.

- Ne aggódj! Csak Edward miatt van ez az egész. – magyaráztam Jaspernek. – Igen! – végül a kopogás riasztott fel töprengésemből. Jasper már az ablaknál állt.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét Rosalie.

- Persze Rose! Gyere csak! – nem tagadhatom, nagyon aggódok Edwardért. Sehogy sem tetszik nekem az amit csinál. De hagynom kell, hogy végig gondolja. Tudom, jól fog dönteni. Figyelem. Amint meghozta döntését, azonnal tudni fogom.

- Ugye jól van? - kérdezte aggodalommal a hangjában.

- Igen. Nem látom, hogy baja lenne.

- Rendben. – Rosalienak kicsit fura a modora, de az tagadhatatlan, családunk mindenben összetart, legyen szó bármiről is. – Nem gondolod, hogy tévedsz? Hisz a látomásaid kiszámíthatatlanok. Döntéseinktől függnek.

- Tudom Rose. És nem gondolom. Még soha nem voltam semmiben sem ennyire biztos, mint ebben. A lány már itt van. És Edward is visszajön. Ha meghozta ezt a döntést én látni fogom. – efelől egy csepp kétségem sincs. – És amúgy is, nagyon jó barátok leszünk. Biztosan tudom ezt is.

- Edward megkért rá, ne csináld. – figyelmeztetett Rose. Jasper arca felengedett. Mikor erre gondolok mindig megszáll a nyugalom, elszállnak a kétségeim. A legjobb barátok leszünk, akár két testvér. Biztosan tudom. Legbelül érzem, nem tévedek. Ebben nem.

- Egyelőre nem is. De nem tudom meddig fogom bírni.

- Alice! Ne csinálj hülyeséget! Edward ki fog akadni.

- Jól van Rose. – erre inkább nem mondok semmi biztosat.

- Rose! Jössz már? – hallottam meg Emmett hangját. Emmett, egy szeretni való, nagy mackó.

- Most megyek. Jó éjt nektek! Aztán semmi hülyeség! – bólintottam egyet. Ez talán még nem számít hazugságnak.

- Nektek is jó éjt! – gyorsan távozott. Nem szereti megváratni Emmettet. A szexuális életükre nem lehet panaszuk, az biztos. Elmosolyodtam ezen. Jasperrel úgy döntöttünk, tartunk egy kis éjszakai futást. Nem is kétséges a hatása. Reggelre sokkal jobban lettem. A suliba érve már egészen vidámnak éreztem magam.

Az ebédlőben mindig ugyanott, a jól megszokott helyünkön szoktunk ülni.

- Még mindig nem hiszem el, hogy képes volt szó nélkül távozni. – morgott Emmett. De az ő jó kedvét semmi sem lombozhatja le igazán. Mindig jókat nevet a saját viccein. De én csak egy valakire tudtam figyelni. Egész héten néztem őt, főleg mikor nem figyelt. Meglepett, amit Edward az első alkalommal mondott. Nem tud olvasni a fejében. Ez, hogy lehetséges? Eddig nem volt olyan, akiében ne tudott volna. Ebből is látszik mennyire különleges. Pont Edwardnak való. Szegényke. Új az iskolában, nincs egy barátja sem. Nem fogadták be maguk közé. Mindennap egyedül, magányosan ül az asztalánál. Az ételéből soha sem eszik. Pedig ennie kellene, különben nem elégíti ki emberi szükségleteit eléggé. A végén beteg lesz. Emmett kacagása riasztott fel gondolataimból.

- Nézd már Alice! Épphogy csak ránéztél, már is olyan vörös, mint egy paprika. – egyáltalán nem leplezte milyen mulatságosnak tartja. Innentől kezdve, minden emberi pirulásánál jót mulatott. Néha, küldtem a lány felé egy megnyugtató mosolyt, mikor felénk pillantott. Úgy látszik mi is érdekeljük őt. Hm. Ez nagyon jó. Nem könnyű megállni, látva magányát, ne menjek oda hozzá és ne csatlakozzak magányos ebédeihez. Talán akkor maga is fogyasztana valamit. De jól bírtam ezt a hetet. Nem tudom meddig lesz így. Azonban én nem akarok küzdeni az ellen, ami meg van írva. Tudom, előbb-utóbb a legjobb barátnők leszünk. Ez elkerülhetetlen.

A hétből az utolsó tanítási napon az autónál állva még egyszer felé pillantottam. Ő is pont ránk tekintett. Ismét villantottam rá egy mosolyt, majd beszálltunk Rose igen feltűnő, piros autójába, majd elszáguldottunk.

Egész héten nem kaptunk hírt Edwardról. Az egész kezd már kissé idegesítő lenni. Nem tudom miért tűnt el ennyire. Legalább hívhatott volna. Kezdek türelmetlen lenni. Na, meg visszatért a nyugtalanságom is, ami egész héten elkerült. Jasper igyekezett segíteni, de hát ugye nem sokat tehet értem a képessége nélkül. Ha viszont használná rajtam, nagyon mérges lennék. Így továbbra is kerüli ezt a lehetőséget.

A hétvége utolsó napján végre látomásom volt Edwardról. Meghozta döntését. Hazajön. Boldogság öntött el. Ettől Jasper is nyugodtabb lett. Itt volt az ideje. Még is csak nem lett igazam. Mindig is tudtam. Tudtam, hogy így lesz. Elkerülhetetlenül be fog teljesülni, aminek be kell. Rohantam elújságolni a többieknek Edward hazatértét. A hír hallatán mindenki nyugodtabb lett és boldog is. Újra minden a helyére kerül. Ennél jobban nem is alakulhatnának az események.