5. fejezet - Ez nem lehet

 Nem írtam ide milyen szemszög, mert úgyis hamar rájöttök. Jó olvasást! Remélem tetszeni fog.

 


Már kora hajnalban látszott, hogy a mai napon ragyogó napsütés lesz. Ennyit a suliról. Nem is bánom. Mostanában megint rám jött a szomorúság, kedvtelenség. Az ok a szokásos. A magány. A családomban én vagyok az egyedüli, aki még nem találta meg a párját. Úgy érzem nem is fogom soha. Az évszázadok során sokan érdeklődtek irántam, de egyikük sem keltette fel a figyelmemet, nem ragadott meg bennük semmi. Nem tudom az okát. Ott van például Tanya, akinek a családja szintén vegetáriánus, mint a miénk. Ő tökéletes lenne számomra. Még sincs meg azaz érzés, hogy úgy tudjak rá gondolni, mint egy nekem való nőre, mint örök időkre szóló társra. Nem. Nem. És nem. A gondolat is borzaszt. Pedig Tanya egészen csinosnak számít vámpír körökön belül. Bárkit megkaphatna, akit csak akar. Hosszú szőke haja, vékony, törékenynek látszó testalkata van. Ő még is rám vesztegetné az idejét, amit én nem hagyok neki, mert úgy sincs semmi értelme. Én már csak ilyen vagyok, nem is igen fogok már változni.

Amint felkelt a nap, nem is lehetett kétséges, hogy ma kihagyjuk a sulit. A napfény nem ártalmas ránk nézve, de rögtön tudná mindenki, mások vagyunk. Ezt nem kockáztathatjuk meg. Ezért költöztünk ide, az Olimpia-félsziget legzordabb, legcsapadékosabb vidékére, ahol ritkán süt a nap. De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs olyan, amikor süt. Ilyenkor kerüljük az embereket, nehogy feltűnést keltsünk. Családom a vámpírok családjához tartozik. Miénk a második legnagyobb familya. Minket nem csak az életforma, de a szeretet erős köteléke is összeköt. Állati vérrel táplálkozunk, ezért vegetáriánusoknak tartjuk magunkat. Nem könnyű megszokni és ráállni erre az életmódra, de nem is lehetetlen. Mi már többszáz éve így élünk az emberek közt. Próbálunk beilleszkedni. Iskolába járunk, mint a normális emberek. A nevelő apánk, Carilsle, a helyi kórházban dolgozik orvosként. Ő a legrégebbi vegetáriánus. Mindannyiunkat ő változtatott át, mikor a halál küszöbén álltunk. Neki van a legnagyobb önmegtartóztató képessége. Az emberi vár már egyáltalán nincs rá hatással. De mi nem csak miatta élünk így. Egyikünk se akar szörnyeteg lenni. Esme, Carlisle felesége és a nevelőanyánk. Ott van még Emmett és Jasper bátyám, Rosalie és Alice nővérem. Emmett Rosalieval van együtt, míg Alice Jasperrel. Jasper csak nem rég csatlakozott hozzánk. Neki a legnehezebb. Még nem szokta meg teljesen ezt az életformát.

Némelyik vámpír rendelkezik különleges képességekkel. Az én ilyen tulajdonságom a gondolatolvasás. Bele látok mindenki fejébe. Azt is látom, amit ki se mondanak. Itthon ez sokszor hasznomra válik. Máskor meg túlságosan is zavaró. Jasper az érzelmeket tudja irányítani. Érzi mások lelki állapotát. Ha valaki például ideges és Jasper mellette van, vagy ott van a közelben, akkor nyugalom hullámot küld feléje, amitől elszállnak a félelmei, aggodalmai, elfeledkezik az idegességéről. Alice pedig a jövőbe lát. Látomásai képlékenyek, döntéseink határozzák meg. Valaki elhatároz valamit, akkor Alice látja azt. Azonban, ha a döntést megváltoztatják, a látomás is változik. Ettől függetlenül sokszor támaszkodunk Alice képességére, ami nagyon jól jön veszély esetén. Főleg az enyémmel együtt. Néhány napja is volt egy látomása. Olyat látott, ami lehetetlen és ha rajtam múlik, akkor az is marad. Egyszerűen nincs rá esély, hogy megtörténjen. Nem is akarok rá gondolni.

Reggel mindenki kihasználta ezt a szép napot egy jó kis vadászatra. Nekem nem volt kedvem velük tartani. Az utóbbi időben egyre nyugtalanabb vagyok. Ezt a szokásos magány miatti hangulatomnak tudom be. Igyekszem nem is foglalkozni vele. „Mivel üssem el ezt a szép napot?” – gondolkodtam magamban – „Á! Tudom.” – Összeszedtem a cuccaim és szélsebesen útnak indultam kedvenc helyem felé, az erdő közepén található kis rétre. Egyedül én ismerem csak a hol létét. Az egyik vadászat alkalmával akadtam rá. Azóta mindig idejárok, ha nyugalomra, vagy épp magányra vágyok. Nagyon szeretem a családomat, de néha nagyon idegesítőek tudnak lenni. Közülünk én vagyok a leggyorsabb. Secc-perc alatt oda is értem. Letelepedtem a fűbe, onnan néztem a kéklő eget. Bőrömön csillogott a napsugár, mint mindig, mikor fény éri. Kedvenc helyemen gyorsan repül az idő. Mire észbe kaptam már besötétedett. De ez szintén nem okoz gondot. Hamar hazaértem még így is. A családom a nappaliban ült és beszélgetett.

- Szia Edward! – termett előttem Alice. – Merre jártál? – nagyon szeretem őt, de sokszor olyanba üti az orrát, amibe nem kellene.

- Csak elmentem kicsit lófrálni. – feleltem egykedvűen.

- Miért nem jöttél velünk vadászni? – nem lehet egykönnyen levakarni.

- Alice! Már reggel is megmondtam. Nem volt kedvem. – vontam meg a vállam.

„Ugyan már Edward. Ezt nem mondhatod komolyan.” – Alice gondolata szemrehányó.

- Kérlek Alice! Fejezd be. Nincs hangulatom ehhez. – válaszoltam a kimondatlan szavaira.

- Edward! – tette a vállamra a kezét – Miért csinálod ezt magaddal? – hangja aggodalmasan kezdett csengeni. – A szemed kezd sötétedni. Különben is. – újra vidámsággal telt meg a hangja. – Ott van a látomásom. Hamarosan minden rendben lesz veled is. – mondta megnyugtatóan. Rám cseppet sem voltak nyugtató hatással ezek a szavak.

- Minden rendben fiam? – jött oda Carlisle.

- Persze. De ha nem haragszotok, most inkább felmegyek a szobámba.

Az éjszaka általában lassan telik. Zene hallgatással vagy olvasással szoktam elütni az időt. Ugyanis, mi vámpírok sohasem alszunk. Hát igen. Sok ilyen vámpíros dolog van.

- Gyere csak Alice! – gondolataiból láttam, azon gondolkodik zavarjon-e. Már reggel van. Ismét borús idő. Nincs okunk kihagyni az iskolát.

- Jó reggelt! – kukkantott be az ajtón.

- Neked is! – fel se néztem. Épp egy izgalmas könyvet olvasok. – Ne aggódj Alice! Minden rendben. – a többieknek megkönnyebbülés, ha nem kell mindig mindent kimondaniuk, mert anélkül is válaszolok. – Persze. Biztos. Máris indulhatunk.

Lementünk a garázsba az autóinkhoz. Mindegyikünknek van saját autója. Általában az enyémmel, egy szürke Volvóval szoktunk menni. Az nem olyan feltűnő. Gyalog gyorsabb lenne, de imádunk az autóinkkal száguldozni és az se utolsó, hogy ezzel nem keltünk feltűnést. A bőrünk színe így is eléggé elüt az emberekétől. Szerencsére nem igen jön senki se a közelünkbe.

Hamar beértünk az iskolába. Itt is előnyben vagyok a képességem miatt. Állandóan előre látom a tanár válaszát az általa feltett kérdésre. Ezért, mikor engem kérdez, nem okoz gondot válaszolnom. Bár nem először járjuk az iskolát. Minél korábban kezdünk valahol, annál tovább maradhatunk. Az egész iskolából az ebédidő a legnehezebb. Az érintetlen étel fölött szoktunk ülni, ami már magában is gyanús, de eddig nem ütött szemet senkinek sem. Ez ma sincs másképp. Nagyban társalgunk. Emmett jókat kacag. Jasper savanyú képet vág. Tőle ez nem szokatlan.

-És akkor Edward olyan fejet vágott, hogy nevetnem kellett. – hahotázott egy régi vadászat emlékein. Ritka az olyan alkalom, amikor nem nevet, vagy épp morcos valami miatt. Semmi sem tudja elvenni jókedvét.

„Ő az.” – Alice gondolatai elkalandoztak. Teljesen más felé jártak. Mit jelentsen ez? Összenéztek Jasperrel és egy felé fordult tekintetük. – „Tudtam, hogy ez lesz.” - olvastam tovább gondolatait. Mosoly ült ki az arcára. Nem bírtam ki. Arra kellett néznem, amerre ők. Hirtelen elmerültem két barna szempárban. A meglepettségtől elállt a szavam. Elrántottam a fejem. Ezt nem hiszem el. Nem lehet igaz. Alice egyszer csak rá mosolygott. Mérgesen meredtem rá. Mi a fenét csinál? „ Ugyan már Edward!” – küldte felém a gondolatait. – Ő az a lány, akiről beszéltem. Őt láttam. Látod! Tudtam, hogy nem tévedek.” – Az nem lehet. Fordultam ismét a lány felé. Nem történhet meg. Nem engedhetem. Hogy került még is ide? Talán a gondolataiból megtudom.

-Valami baj van? – kérdezte Rose.

„Semmi baj Rose. Csak olyat lát, amit nem szeretne.” - Emmett hangosan nem mondta ki, de gondolatai arról árulkodnak, milyen jól szórakozik. Képes bármiből viccet csinálni. Azonban nem hagyhatom, hogy mások gondolatai eltereljenek. Egyetlen egy valakiére vagyok most kíváncsi. Vártam a fejleményeket. Hiába koncentráltam, figyeltem, fókuszáltam rá erősen, erőlködtem, semmi sem történt. Nem tudok olvasni a fejében. Talán kimerültem, elfáradtam vagy nem is tudom mi lehet velem. Bele néztem mások fejébe is hátha most náluk sem működik a dolog. De nem így történt. Mindenkiét látom csak az övét nem. Hogyan lehetséges ez? Még soha nem fordult elő velem ilyesmi. Meglepettség ült ki az arcomra, ugyanakkor düh is. Mit keres itt? Miért kellett idejönnie? Nem engedhetem meg, hogy megtörténjen Alice látomása. Az nem lehet.

- Most mennem kell. – fordultam a többiekhez.

- Mitől vagy nyugtalan Edward? – kérdezte Jasper. Mint, aki nem tudja. Pedig nagyon jól tudja mitől.

- Miért küzdesz ellene? Elkerülhetetlen, hogy ne történjen meg. Láttam. – jósolta Alice. Már pedig én nem fogom hagyni és ezt Alice is látni fogja.

- Nem az. Nem fogom engedni. – harcoltam tovább, bár Alice ellen nincs sok értelme.

- Jó barátnők leszünk Edward. – mosolygott rám.

- Meg nem próbáld Alice! – mordultam rá.

- Jól van na. Azért nem kell felkapni a vizet. – megbántódott ingerültségemen. Valahogy ebben a pillanatban nem érdekel.

- Hé! Mi lenne, ha kiolvasnád a gondolatait. – vetette fel Emmett. A családunkban nincsenek titkok. Mindenki tud Alice látomásáról.

- Ő az? – fordult Alichez Rose. Némán bólintott. Még mindig sértődött előbbi hozzá szólásom miatt.

„Nem tudom miért csinálod ezt, de semmi értelme.” – Alice makacs, mint egy öszvér. – „Meglátod, nekem lesz igazam.” – ezzel egyelőre befejezte, de biztos voltam nem most utoljára hallottam ezeket a szavakat.

- Nem tudom. – válaszoltam Emmett előző megjegyzésére. – Nem megy. Nem látom a gondolatait. – nem bírtam tovább. Szélsebesen hagytam el a helyiséget. Egy kis magányra van szükségem. Az ebédidő hátralevő részét az autómban töltöttem. A gondolataim kavarognak. Minduntalan visszatérnek Alice szavaihoz. Valamit csak tehetek, hisz az én döntésemen is múlik. Én pedig nem akarom ezt az egészet. Akkor még is miből gondolja Alice, hogy a látomása igaz lesz? Olyan magabiztos. Még semmiben sem volt ennyire az. Alice látomásának csak egy része vált valóra. Ha rajtam múlik, a többi soha sem fog. Ránéztem az órámra. Ideje elindulni. Mindjárt becsengetnek. Gondoltam megnézem a többieket, hátha még az ebédlőben vannak. Az ajtóban nekem ütközött valaki. Miért nem néz a lába elé?

- Bocsánat! – hallottam meg a lány hangját. Ez a lágyság váratlanuk ért. Lenéztem, hogy ki lehet az. Még soha nem hallottam ezt a hangot. Alig akartam hinni a szememnek. Gyönyörű barna szemek tekintettek fel rám. Ez ő. Hirtelen szellő lebbentette meg a haját ezzel felém árasztva az illatát. Olyan erős hatással van rám, amilyet még soha sem éreztem azelőtt. A torkom kaparni kezdett és a nyál összefutott a számban. Legszívesebben azonnal ráugrottam volna, hogy a vérét szívjam. Minden porcikámmal kívántam a teste édes nedüjét. Még soha senki nem volt rám ilyen hatással. Nem volt könnyű uralkodni magamon. A szemem elsötétedett az éhségtől. Erre igazán nem számítottam. Ha ezt tudom, nem hagytam volna ki a tegnapi vadászatot. Csak arra tudtam gondolni mielőbb el kell tűnnöm mielőtt valami hülyeséget csinálok. Nem fedhetem fel a családom kilétét. Mielőtt észbe kapott volna, leléptem. Ismét ki kell szellőztetnem a fejemet. Ma már nem ez az első esett, hogy emiatt a lány miatt erre van szükségem. Futva mentem a kórházig, figyelve arra nehogy meglássanak.

- Carlisle! Itt vagy? – szólítottam nevelő apámat az irodájába lépve.

- Persze. – jött elő a hátsó helyiségből. – Valami baj van? – kérdezte arcomat látva.

- Alice látomása. – nehezen vettem a levegőt pedig nincs szükségem a lélegzésre. – Egy része megtörtént. – hadartam idegesen. – Itt az a lány. És hát az illata. Olyan hatással volt rám, hogy alig bírtam uralkodni magamon.

- De ugye nem?

- De hogy. – hárítottam a feltételezést. – De nem volt könnyű. Eljöttem az iskolából mielőtt olyat csinálok, amit később megbánok. Emiatt el kell mennem egy kis időre. – szomorúan nézett rám.

- Megértem. Esme nagyon szomorú lesz, de ő is megfogja érteni. – mondta aztán.

- Elmondod neki? – kérdeztem. Nem igazán akarom itt hagyni a családom. Azonban nem kockáztathatok.

- Nem mész haza? – arcán meglepettség tükröződött.

- Nem. Azonnal indulok. – vágtam rá gyorsan.

„Fiam! Biztos, hogy ez jó ötlet? Valahogy csak megoldjuk.”

- Biztos Carlisle! Hidd el! Szükségem van arra, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni.

- És hova mész? – láttam rajta, hogy aggódik.
- Tanyaékhoz. Ott tudok a legjobban gondolkodni.

- Rendben. Jó utat fiam! – ölelt meg.

- Alicenek mondd meg, ne haragudjon, de ez a legjobb, amit tehetek.

- Átadom neki. Vigyázz magadra! – de én már le is léptem. Irány Tanya. Amíg futok addig is tisztul a fejem. Egyszerűen nem megy ki azaz illat a fejemből. És azok az igéző szemek. De nem szabad erre gondolnom. Nem lehet Alicnek igaza. Azt én nem hagyom. Ott legalább lesz időm végig gondolni, mihez is kezdjek.