3. fejezet - Ezek meg kik?

 Sziasztok!

Itt a friss, bár szerintem nem lett olyan jó és esemény dús. Azért remélem sokan fogjátok olvasni és tetszeni fog. Várom a kommenteket! :-)



Forksban töltött első hivatalos napom nem sikerült fényesen. Az utána következő éjszaka álomba sírtam magam. Ki jött minden feszültség, ami nyomasztott. Rosszul is aludtam. A rémálmok ismét nem hagytak nyugtot nekem. Az első éjszaka óta ugyanazt álmodom. Egyedül vagyok az iskolában. Sehol senki. Zajt hallok. Megfordulok, de nem látok semmit. Ekkor valaki a vállamra teszi a kezét. Ennél a résznél szoktam felébredni.

Fáradtan ébredtem reggel. Anya szóvá is tette reggelinél.

- Jól vagy kicsim? Nem vagy beteg? Nem nézel ki valami jól. – aggodalmaskodott.

- Jól vagyok. – lehet inkább azt kellett volna mondanom, nem vagyok jól. Nem kellene suliba mennem. De senkinek nem akarom megadni ezt az örömöt. Lássák csak, nem félek tőlük. Egyedül is jól elvagyok. – Ne aggódj anya! Minden rendben. – mondtam kissé magabiztosabban. Ha elhatározok valamit, akkor az úgy is lesz.

Apa ma reggel nem volt olyan türelmetlen. Biztos rájött nincs ok a sietségre. Az őrs nem szalad el. Sokkal nyugodtabban vitt suliba.

-Vigyázz magadra Bells! – köszönt el, miután kirakott. Nagyot sóhajtva néztem az elhajtó autó után. Egy újabb megpróbáltatásokkal teli nap ebben a nem éppen szokványos iskolában. Pedig ez még csak a második napom. Nehéz, lassú léptekkel indultam el. Nem akaródzott egy újabb napot eltölteni itt. De mi mást tehetnék? Bent ugyanaz várt, mint tegnap. Még mindig ellenségesen méregetett mindenki. Ma is elkerülnek, nem szól hozzám senki. Megvontam a vállam mindezt látva. Rájöttem, úgy se tudok mit tenni ellene. Akármit csinálnék, akkor se fogadnának be. Szűk, kis összeszokott társaságuk nem átjárható. Nem látják szívesen az idegeneket. Ezért nem is hibáztatom őket. Itt mindenki ismer mindenkit. Az iskola diákjainak létszáma 353 fő. Most már velem együtt 354. Jól összeszokott társaságok vannak. Egyikük se óhajt helyet adni egy vadidegennek. Ezt a hozzáállást azonban nem értem. Ha meg ismernének, már rögtön nem lennék vadidegen. De alkalmat se adnak az ismerkedésre. Minden órán egyedül ülök a padomban. A közelembe se jön senki. A tanárokat kivéve. Egy tanárhoz képest az összes nagyon kedves velem. De ez nem olyan, mintha lennének barátaim. Nem is gondoltam mennyire tud hiányozni az, hogy az embernek legyenek barátai. Iszonyúan hiányzik. Egyedül vagyok. A magány úgy telepedett egész lényemre, mint moha a fákra. Ettől az érzéstől még lehangoltabb lettem.

Az ebédlőben leültem a tegnapi megszokott helyemre. Úgy döntöttem ez lesz a törzshelyem. Most is az érintetlen étel fölött ülök. Valahogy megint nem vagyok éhes. Ebben a légkörben az étvágyam is elmegy. Fölösleges pénz kidobás.

Nem sokkal később egy öt főből álló csoportra lettem figyelmes. Nem rémlett, hogy tegnap láttam volna őket. Biztos már akkor feltűntek volna. Külön ülnek, jó messzire mindenkitől. Az első gondolatom az volt, biztos őket sem fogadják be a szűk, kis régimódi társaságukba. Tekintetem végig siklott rajtuk. A velük kapcsolatos ellentétet nem értem. Bennem nincs semmi különös, így értem a kirekesztést. De ŐK! Mindannyian csodálatosan néznek ki. És hasonlítanak egymásra. A bőrük természetellenesen fehér, de az arcuk csodálatos. Jól öltözöttek. A nagydarab, fekete hajú srác hangosan kacagott fel. A mellette ülő szőke hajú lány, mind közül ő a legszebb, csodálattal, szeretettel, mosolyogva nézett fel rá. Az asztalnál még ül egy szőke, göndör hajú, kissé fura srác. Az ő kezét egy koboldszerű, rövid, barna hajú lány fogja. A szemem azonban egy bronz hajú fiún akadt meg. Ő keltette fel leginkább az érdeklődésemet. A bőre fehér, márványszerű, mint a többieké és annyira gyönyörű. Élénken és vidáman társalognak egymással. Nekik nem okoz feszültséget a kirekesztés. Ők ott vannak egymásnak. Vajon kik lehetnek? Merült fel bennem a kérdés. Mikor észrevették figyelem őket, a koboldszerű, barna hajú lány és a mellette ülő szőke, göndör hajú srác felém pillantottak. Ekkor gyorsan elkaptam a tekintetem. Teljesen belepirultam. Igyekeztem nem rájuk nézni többet. De nem tudtam megállni. Oda-oda kellett sandítanom néha. Vonzzák a tekintetem. Mit jelentsen ez? Hirtelen azt vettem észre, a bronz hajú fiú engem figyel. Értetlenség ül az arcán. Nem értem ennek az okát. Ettől még jobban elpirultam. Mostanában sok mindennek nem értem az okát. Nem tudom miért történnek velem ezek a dolgok. Mivel érdemeltem ki? Lehajtottam a fejemet. A hajammal próbáltam eltakarni zavarodottságomat. Ekkor a nagydarab, izmos srác, még jobban felnevetett. Ismét arra felé néztem. Min kacarászhat ilyen jót? A barna hajú lány rám mosolygott mikor észrevette meglepettségemet. Az a fiú, aki leginkább vonzotta a tekintetem, mérgesen nézett rá. Mintha azt mondaná: ne csináld! Majd felém pillantott. Az ő szeméből is azt olvastam ki, mint mindenkiéből ebben az iskolában. Ridegséget, ellenszenvet. De van ott valami más. Aranyszínű szemei dühről árulkodnak. Igen. Dühös. De miért? Kire? Talán rám? Miért lenne mérges rám? Most lát életében először. Elfordította fejét. Valamit mondott a többieknek, majd távozott. Mind rám néztek. Az ő arcukon meglepettség tükröződött. Mit mondhatott nekik? Elhatároztam nem foglalkozok velük. Van épp elég gondom. Ismét belemerültem gondolataimba. Egyetlen valami körül keringtek. Az ismeretlen fiú körül. Akárhogy próbáltam elterelni őket, mindig visszatértek hozzá. Nem tudom kiverni a fejemből gyönyörű aranyszínű szemeit. Csak azt a düht nem értem bennük. Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem kusza gondolataimat. Az étel megint a kukában kötött ki. Ahogy láttam ők se nyúltak az ételükhöz. Két közös dolog bennünk. Ez nem lehet véletlen. Gyorsan elröpült az ebédidő. A következő órám matek a másik épületben. Az iskola több épületből áll, az órák el vannak helyezve köztük. Szednem kell a lábamat, ha nem akarok elkésni.

-Bocsánat! – az ajtóban neki ütköztem valakinek. Nem vettem észre, annyira iparkodtam. Felnéztem ki lehet az. Egy sötét, aranyszínű szem nézett mélyen az enyémbe. Váratlanul ért a felismerés. Ő az a bronz hajú fiú attól a másik asztaltól, akit nem tudok kiverni a fejemből. Földbe gyökerezett a lábam. A szeme elsötétedett. Mi ez? A távolból világos aranyszínű volt. Most meg sokkal sötétebb. Mielőtt bármit kérdezhettem vagy mondhattam volna, eltűnt. Olyan fura ez az egész. Végképp nem értek semmit. De nincs időm ezen töprengeni. Vár az uncsi matek óra.

Az egész hét így telt. A napocska nem igen sütött, az eső viszont annál többet esett. Néhány nap után már senki nem tekintett rám se furcsán, se sehogyan. Többnyire észre se vesznek. Levegőnek néznek, mint aki nem is létezik. Az ebédlőben sem szegeződnek rám a szemek. Megszokták jelenlétem, de ez nem változtat a helyzeten. Nem fogadtak be és már nem is fognak. Nem tehetek mást csak belenyugszom ebbe a helyzetbe. Ugyanúgy kirekesztett vagyok. Mindennap ugyanott ülök. Közben figyelem a másik asztalt. Nem tudom miért, de állandóan vonzzák a tekintetem. Egyszerűen nem tudom levenni róluk szemem. De egy valaki nincs velük. Csak akkor egyszer láttam. Kezdtem úgy hinni, csak képzelődtem és nem is létezik. A többieket elnézve azonban tudom, ez nem így van. A koboldszerű lány szintén mindig figyel engem, aminek azaz eredménye, hogy sokszor elpirulok. Ekkor mindig hangos kacagás hallatszik az asztaluk felől. Már megismerem ezt a nevetést, bár még pontosan nem tudom kihez tartozik. Egyikük nevével sem vagyok tisztában. Nincs senki, akitől megkérdezhetném. Ahhoz, hogy odaálljak eléjük és tőlük kérdezzem meg, túl gyáva vagyok.

Mindig úgy érzem a pirulásomon nevet az a nagydarab. Arra rájöttem az ebédlői megfigyelések alapján, hogy a nagydarab azzal a csodálatosan szép, szőke lánnyal jár együtt. Nem titkolták. Miért is tették volna. A világfájdalmas képű, szőke srác, a koboldszerű, szintén gyönyörű lánnyal van együtt. Hát persze. Tökéletesen illenek össze. Kívülállónak esélye sincs közéjük kerülni. Akárcsak a suliban. Talán ezért ilyen itt mindenki.

Végre elérkezett a hétből az utolsó nap. El se hiszem, hogy túléltem ezt a hetet. De ez a helyzet. Büszke is vagyok magamra. Anya mindennap jött értem. Ez ma sincs másképp. Mielőtt beszálltam a kocsiba még láttam, hogy mindannyian az autójuknál állnak. Egy szuper, szürke volvojuk van. Jobb, mint a mi autónk. A koboldszerű lány alacsony termetű. A nagydarab srác és a szőke hajú lány magasak, míg az alacsonyabb lány barátja közepes termetű. A lány, aki mindig figyel, bár nem értem mi oka lehet rá, még egyszer felém pillantott, majd mind beszálltak és elszáguldottak, olyan szélsebesen, alig lehetett észrevenni. Apa ezt biztos nem díjazta volna. Behuppantam szokott helyemre az anyós ülésre. Nekem még nincs autóm, de már rágom érte a szüleim fejét. Olyan ciki, hogy mindig ők hoznak, visznek. Még akkor is, ha kutyát se érdekli mit csinálok. Eddig nem álltak kötélnek, de nem hagyom magam. Ma is csendben autóztunk hazafelé.

- Egész héten nem meséltél semmit. – anya már nem bírta tovább. – Valami baja? Milyen a suli? Kérlek! Megöl a kíváncsiság. – nem igen beszéltem az iskoláról. Nem volt miről.

- Olyan, mint egy iskola. – válaszoltam nem épp megfelelő hangsúllyal, kis túlzással. Mindennek mondható, de átlagos iskolának nem.

- Csak történt valami? Vannak barátaid? – anya nem olyan, aki harc nélkül feladja.

- Anya! Nem akarok erről beszélni. – próbáltam lezárni a témát.

- Annyira szörnyű? – bökte ki megrökönyödve. Nem vagyok egy nem beszélős típus, de az utóbbi időben alig hallják a hangom.

- El se tudod képzelni. – fakadtam ki végül. Valakinek muszáj végre elmondanom, mert beleőrülök. – Senki nem áll szóba velem, nem jönnek közelebb hozzám. Hiába próbálkoztam, kirekesztettek. – küszködtem a könnyeimmel.

- Jaj kicsim! Beszélek apáddal és …

- Csak azt ne! – szakítottam félbe – Ez az ő hibája. Miatta vagyok itt. Nem akarom, hogy tudjon róla. Ne mondd el neki, kérlek! Jobb nem is beszélni róla. Jól vagyok. Oké? – néztem rá reménykedve.

- Rendben. De ne hibáztasd az apádat. Én mondtam neki, hogy fogadja el ezt a lehetőséget, mert ilyen többet nem lesz az életben. – végül engedett. Nem érdekel ki miatt van, csak azt tudom engem meg se kérdeztek róla. Nem kérdezték meg én mit akarok, mit szólok hozzá. De igyekszem ezt nem a szemükre vetni, hisz én megértem őket is. De ki ért meg engem? Több szó nem esett az iskoláról. A gondolataim visszakanyarodtak néhány különleges, csodaszép emberhez. Egyszerűen nem tudom kiverni őket a fejemből. Miért? Mi ennek az oka? Kik ők? Azt érzem, hogy mások. Nem olyanok, mint a többi ember. De miben, azt nem tudom. Ez a gondolat nem hagy nyugodni.