9. fejezet - Újra a szürke hétköznapok

Későn értem haza. Jacobbal még megnéztük a szikla tetején a naplementét és egész nap be nem állt a szánk. Már rég beszéltem ennyit, főleg úgy, hogy soha sem fogytunk ki a témából. Anya és apa meglepő módon nem várták meg, míg haza érek. Sötét volt az egész ház, mikor Jake ki tett a bejárati ajtó előtt.

−Jó éjt Bells! Hamarosan találkozunk. – sejtelmesen figyelte, míg kiszállok.

−Neked is jó éjt Jake! – amint becsuktam az ajtót, el is húzta a csíkot. A lakásban csönd honolt. Pedig azt hittem, csak úgy tesznek. Azonban anya és apa már aludt. Úgy látszik, ha Jacobbal vagyok, az nem zavarja őket. Ennek én nagyon is őrülök. Jake lett az itteni legjobb barátom. Így, ha akarják, ha nem, akkor is el kéne viselniük. De ez megkönnyíti a helyzetet. Lezuhanyoztam, majd gyorsan ágyba bújtam. Holnap suli. A mai nap után semmi kedvem visszatérni a szürke hétköznapokhoz. A most ért izgalmaktól sokáig nem bírtam elaludni.

Reggel az óra csörgésére ébredtem. Egyáltalán nem emlékszem, hogy beállítottam volna. Meg nem is igen volt rá eddig szükségem, hisz általában anya szokott kelteni. Most azonban nyoma se volt a szobában. Átsuhant az agyamon, talán valami baj van. Kipattantam az ágyból, szélsebesen felöltöztem, meg bedobáltam a cuccaim a táskába és már száguldottam lefelé a lépcsőn. Lent, mindent rendben találtam. Apa az újságját olvasgatta a reggelije mellett. Mióta rájött, nem fut el a rendőrőrse, azóta nem sietetett reggelente, bár így is előfordult, hogy a kötelessége miatt korábban kellett bemennie. Eddig ez egyetlen egyszer fordult elő, mivel csak egy hete lakunk itt. Anya pedig a tűzhelynél szorgoskodott.

−Á! Bella! Hogy aludtál? – hangjában kíváncsiság bujkált. De biztos nem az éjszakám érdekli. – Későn értél haza tegnap. – ez a kijelentés be is bizonyította.

−Sajnálom! Jakkel gyorsan repül az idő. – szerintem ez épp elég sejtelmes volt, hogy megdolgoztassa kis agyukat és még jobban elöntse őket a kíváncsiság, de többet nem vagyok hajlandó elmesélni. Túl jó volt a tegnapi nap, hogy ilyesmivel elrontsuk.

−Azt gondoltuk kicsim, - felelte apa – rég nem láttunk ilyennek, de – kezdte az atyai szigort. Komoran néztem rá. – hétköznap ez ne forduljon elő. – megkönnyebbültem. Már azt hittem egyáltalán nem fogja engedni a találkozást. Rá néztem az órára. Te jó ég! Rohannom kell.

−Mennem kell. – rohantam az ajtó felé. A végén elkések. Bár nem igazán érdekel az egész, de még se akarok késni.

−És a reggeli? – de már be is csukódott mögöttem az ajtó. Apa sietett utánam, hisz valakinek be kell vinnie, mivel még nincs saját autóm. Nyúzom is őket emiatt.

Időben beértem. Persze, most se vett észre senki. Szerintem az se tűnne fel nekik, ha egyáltalán nem járnék be. Ez lehetetlen, mármint, hogy ne járjak be, de azért jó volt eljátszadozni a gondolattal.

Úgy ahogy sikerült megtanulnom eligazodni a folyósokon. Most már nem okozott gondot a biológia terem megtalálása. Az ajtón belépve nagy megkönnyebbülésemre még nem volt benn a tanár. Gyorsan helyet foglaltam a padomban. Ekkor, döbbenten vettem észre, hogy nem egyedül ülök benne. Oldalra fordítottam a fejem, de a meglepetéstől majd nem leestem a székről. Az a bronz hajú, aranybarna szemű fiú ült mellettem. Az ő arcán is meglepettség tükröződött. Azóta az incidens óta, nem láttam. Már kezdtem azt hinni, nem is létezik. És most, itt ül mellettem. A szeme ismét kivilágosodott. Első közeli találkozásunk alkalmával egészen sötét volt neki. Most is ugyanúgy néz rám, mint akkor. Dühösen. De miért dühös rám? Nem tettem semmit. Nem is ismerem. Gyorsan elfordítottam róla a tekintetem. Igyekeztem leplezni, mennyire zavarban vagyok, nem tudtam milyen sikerrel. Közben megérkezett a tanár és csigalassúsággal kezdtek el peregni az óra percei. Végig magamon éreztem hűvös, rideg tekintetét. Ettől csak még jobban zavarba jöttem. Majd végre megszólalt a csengő. Sebesen akartam elhagyni a termet, de ő megelőzött. Még össze se szedtem a cuccaim, már nem volt sehol. Szerencsére több órám nem volt vele. Ugyanúgy egyedül ültem, mint mindig.

Az ebédlőbe érve elfoglaltam a múlt héten törzshelyemnek kinevezett asztalt. Éles nevetés csapta meg a fülem. Arra néztem, amerről jött, bár jól tudtam kitől származik. Ők is a szokásos asztaluknál ültek, de immár öten. Újra csatlakozott hozzájuk az elveszett bárányka. Legalább biztosan tudom, nem álmodtam. A megszokott mosollyal üdvözölt a barna hajú lány. A biológia órán mellettem ülő fiú szúrósan nézett rá, de mit sem törődött vele.

Nekem pedig végre volt étvágyam. Nem túl sok, de az is valami. Csipegettem az ételemből egy keveset. A reggeli, a nagy sietség miatt úgyis kimaradt.

Az utolsó óra után ismét sietősen hagytam el az épületet. Még utoljára feléjük pillantottam, ahogy szoktam, bár most fura volt, hogy az a helyes srác is velük van, de a lány nem figyelt rá. Ő is ugyanúgy felém pillantott mosolyogva, mint mindig. Hirtelen neki ütköztem valaminek. Ja ne! A sors ismétli önmagát.

−Hello Bella! – ez a lágy, ismerős hang váratlanul ért. Felpillantottam és ott állt előttem a legjobb barátom.

−Jake! – leesett az állam. Alig akartam hinni a szememnek. Egyáltalán nem számítottam rá. Kellemes meglepetés. Mit keres itt?

−Aha! Személyesen. – nevetett fel. Majd hirtelen elkomorodott. – Cullenek téged figyelnek. Csak nem rúgtad össze velük a port? – hangja komolyan csengett. Nem tűnt viccelődésnek.

−Cullenek? – néztem rá értetlenül. Fogalmam sincs, miről beszél.

−Igen. – bökött a mögöttem álló szépséges idegenekre. Szóval Cullennek hívják őket.

−Nem. Nem is ismerem őket. – válaszoltam, hátha többet is megtudok, mert ezek szerint ő ismeri őket. – Te ismered őket?

−Csak látásból és hallomásból. – ez is valami, de remélem, ennél azért többet tud. – Az apjuk, Dr. Carlisle Cullen, a forksi kórházban orvos. – akkor lesz némi esélyem megismerni az apjukat is. – A magas, nagydarab srác Emmett Cullen. A hosszú, szőke hajú lány, aki nem mellesleg a barátnője, Rosalia Hale. Az ő testvére a göndör, szőkésbarna hajú srác Jasper Hale, aki viszont azzal az alacsony, barna hajú lánnyal, Alice Cullennel jár. – végre most már név is tartozik az arcokhoz és nem kell őket fiúknak, meg lányoknak hívnom. Most nevezhetem nevükön őket, aminek semmi értelme, hisz semmi jele annak, bármikor is közelebbi viszonyba kerülhetnék velük.

−És az, aki egyedül van? Ő kicsoda? – erre voltam leginkább kíváncsi. Igaz ő a legellenségesebb velem, de ő keltette fel legjobban a figyelmemet.

−Ő, Edward Cullen. – Edward, milyen szép és régi név. – Vele kell a leginkább vigyázni. Mind közül ő a legveszélyesebb. – ezt meg, hogy érti?

−Hogy lehetnek testvérek? Főleg, ha együtt vannak úgy. – vetettem fel egy újabb kérdést mielőtt egyelőre befejezem.

−Hát, mert Dr. Cullen és a felesége, Esme, örökbe fogadták őket még nagyon kicsi korukban.

−Amúgy, mit keresel itt? – nem akartam egyelőre többet kérdezni róluk, mert már így is túl feltűnő volt az irántuk való érdeklődésem. Meg az is érdekel, hogy került ide Jake. Nem számítottam rá, persze nagyon őrülök, amiért itt van. Szint visz a szürke hétköznapokba. Meg fura, hogy anya még itt sincs.

−Beszéltem anyukáddal. Megengedte, hogy a délutánt La Pushban töltsd velem. – széles vigyor terült szét az ajkain. – Persze, ha nincs ellenedre. – nagyon jól tudja, hogy nincs. Tegnap beavattam a lelkem legmélyébe. Bármit megtennék, csak túléljem az iskola mindennapjait. Jake, ehhez hatalmas erőt ad.

−Naná, hogy nincs! – mosolyogtam vissza. Jelenléte engem is mindig felvidít. Közben a Cullen család rég elrobogott a megszokott szürke Volvóval, amit általában Edward vezet. Olyan jó érzés, hogy most már tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal. Lehullt a lepel kilétükről. És ezt is Jakenek köszönhetem.

Az egész napot La Pushban töltöttem Jacob társaságában. Persze betartva apa szabályait, miszerint ne maradjak ki sokáig, még véletlenül se tilthasson el tőle. Bár, minden bizonnyal, Jake találékonyságának köszönhetően, biztos ezt is megoldanánk.

Sőt, az egész hetet együtt töltöttük. Annyira összemelegedtünk, hogy egymás nélkül már igen nehezen tudunk meglenni. Legalábbis én nélküle biztos. Nem tudom ő, így érez-e. Remélem igen. Nem tudom mihez kezdenék, ha nem láthatnám többé.

Pénteken anya jött értem. Azt mondta, Jakenek valami dolga van ma. Ez nagyon elszomorított. Hirtelen azt éreztem valaki figyel. Körbe néztem és a szemem összetalálkozott Edwardéval. Egész héten látványosan került, de hát ebben a suliban az ilyesmi nem meglepő. Bár, nem tudom, mi oka lehet rá neki és a többieknek is. A testvérei ugyanúgy viselkednek, mint eddig. Emmett, minden pirulásomnál jót kacag. Igyekszem elkerülni, de hozzá tartozik a természetemhez. Nem tudom, miért teszi, de már kezdem megszokni. Rosalie, szintén tudomást sem vesz rólam. Alice pedig, soha sem hagy ki egy mosolyt sem, amikor felém pillant. Észrevettem, leginkább, akkor néz rám, ha én épp másfelé figyelek. Hagyom, hadd higgye azt, nem vettem észre. Ez olyan muris. Őt kedvelem a legjobban, annak ellenére, hogy személyesen még nem is ismerem. A barátja, Jasper, megfejthetetlen számomra, ahogy Edward is. A tekintete most egészen más, mint amit megszoktam tőle. Vágyakozást, türelmetlenséget, kínlódást tükröz. Ez meg mit jelenthet? Biztos nem nekem szól. De tekintetünk egybeolvad, mintha senki sem lenne körülöttünk. Biztos megőrültem. Ez nem történhet velem. A szeme bizalmatlan, ugyanakkor várakozó is. Ez tuti nem nekem szól. Egész héten düht, megvetést láttam ezekben a szemekben, amikor véletlenül egymásra néztünk. Ő azonnal el is kapta olyankor a fejét. Akkor mi ez a változás?

−Kicsim! Beszállsz végre? – anya riasztott fel gondolataimból. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy itt vár.

−Egy pillanat. – szóltam be az ablakon, de mire visszafordultam, ők eltűntek. A gondolataim kavarogtak. Nem tudtam hova tenni ezt a változást. Beültem anya mellé az autóba. Ha Jacobbal vagyok, nem gondolok Edwardra, egyik Cullenre sem. Most azonban nincs itt. Egyfolytában az előbb történtek jártak a fejemben.

Péntek lévén, hazaérve, felhívtam a Phoenixi barátnőimet. Elmeséltem az új fejleményeket, amiket persze egyszer már le is írtam nekik, hisz mindennap levelezünk egymással. Csak mivel keveset voltam itthon, nem tudtam részletes beszámolót küldeni nekik, így nagyon őrültek, mikor végre hallhatták a részleteket is a legapróbb pontossággal. Természetesen a mai nap különös és furcsa eseménye sem maradhatott ki. Alexa, úgy gondolta, biztos nem bír tovább ellenállni nekem és ma ez látszott rajta. Hülyeség. De gondolkodóba ejtett. Nehezen is aludtam el.

Másnap reggel, jött értem Jake, hogy a napot La Pushban töltsük. Ez már tök természetes dolognak számított. Úgy gondoltam ez jó alkalom egy kis további faggatózásra. Már épp elég idő telt el azóta, amióta először mesélt nekem róluk.

−Mesélj még nekem Cullenékről! – igyekeztem nem túl sok érdeklődést mutatni.

−Miért érdekelnek annyira? – nem mondhatom azt, hogy elsősorban Edward érdekel. A parton sétáltunk kézen fogva. Már fel se tűnik, annyira természetes lett ez a gesztus is köztünk.

−Csak, mert olyan furák. – jobb nem jutott eszembe, de lényegében igaz is.

−Azt tudtad, hogy a Quileute-ok a farkasok leszármazottai? – megráztam a fejem.

−Úgy érted a farkasembereké? – ezen mosolyognom kellett.

−Pontosan. – mosolygott ő is velem. – Cullenék pedig egy ellenséges törzs, akikkel békét kötöttünk. Ha nem lépnek a földünkre, nem fedjük fel a kilétüket. De mindez csak legenda. – ez nekem kevés. Minek tartják őket?

−Milyen ellensége törzs? – kíváncsiskodtam tovább.

−Ez csak legenda Bella. – nevetett túlzott érdeklődésemen. Szerencsére nem tűnt fel neki az izgatottságom.

−De olyan izgalmas, hogy nem szeretném, ha itt hagynád abba a mesélést. – hízelegtem. Kicsit rosszul is érzem magam emiatt. Ez az első dolog, amit nem mondok el neki őszintén.

−Hát jó. – egyezett bele megkönnyebbülésemre. – Kik a farkasok legnagyobb és legrégibb ősi ellenségei? – kicsit elgondolkodtam ezen a kérdésen. Majd villámcsapásként ért a felismerés.

−Vámpírok? – ledermedtem.

−Bizony! – nevetett Jake arcomat látván, ami falfehérré vált ettől az információtól. – Nyugi! Mondtam már, hogy ez csak egy legenda.

−Hát persze. – hagytam rá, de én ebben, most már egyáltalán nem voltam biztos.