8. fejezet - La Push

Már nagyon izgatottan vártam a vasárnapi kiruccanásomat La Pushba. Nem is tudtam éjszaka aludni. Végre nem kell itthon gubbasztanom. Szerettem volna elújságolni a lányoknak, de várnom kell jövő hétig, amikor ismételten felhívhatom őket. Jake igazán rendesnek tűnik. Gondolom nem hívott volna meg, ha tényleg nem akarna velem lenni. De a félelem most is itt lappang bennem. Mi van, ha csak átverés az egész, így akar bántani? De nem. Ezt nem tudom elhinni róla.

Már korán reggel kipattantam az ágyból, hogy időben elkészüljek, mire értem jön. Az izgalomtól reggelizni se tudtam. Jake, pontos volt. A legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem ismerem olyan régóta és még korai lett volna. Nem akarom hirtelen érzelmi kitöréseimmel elijeszteni.

−Jó reggelt, Bella! – köszönt udvariasan – Kész vagy?

−Szia Jake! – mosolyogtam rá. Nem is próbáltam leplezni, mennyire őrülök a meghívásnak. – Persze.

−Akkor induljunk! – tárta ki előttem az ajtót.

−Vigyázzatok magatokra gyerekek! – szólt utánunk anya. Apa már korán reggel elment horgászni.

−Ne aggódjon Mrs. Swan! Épségben visszahozom Bellát.

A kocsi ajtót is kinyitotta nekem. Mondjuk, ezt nem néztem volna ki belőle.

−Tetszeni fog neked La Push. – már a főúton zötykölődtünk. – Mi pont a tenger mellett lakunk. Igaz fürdeni nem igen lehet benn a rossz időjárási viszonyok miatt. Arizonában biztos nem volt ilyen gondotok. – mosolygott rám megint.

−Nem baj. Amúgy se szeretem a hideg és nedves dolgokat. – a gondolattól is kirázott a hideg. Igaz, a barátnőimmel sokat jártunk le a partra, de én inkább állandóan távol maradtam a víztől. Ezt később ők is megszokták és nem firtatták.

−Hát, akkor jó helyre költöztetek. – nevetett ezen – Itt mindig minden nedves. Ritka az, amikor nem.

−Nem rajtam múlott. Apa itt kapott egy olyan állás lehetőséget, amit nem hagyhatott ki. – ezen a tényen mindig elszomorodom.

−Az ott, már La Push. – mutatott a megjelenő házak felé. Egész Forksot erdős területek veszik körbe, így ez alól La Push sem kivétel. A rezervátum területe kisebb faluhoz hasonlít. Sűrűn állnak a házak egymás mellett. Jacob egy mellékútra kanyarodott le. Fák övezték körös-körül, de még néhol ott is voltak házak.

Ki értünk egy kisebb tisztásra, ahol egy, nagy piros ház állt. Az egész terület látványa magával ragadott. Olyan nyugalom van itt. Legszívesebben örökre itt maradnék.

−Éhes vagy? – váratlanul ért a kérdés.

−Egy kicsit. – vallottam be. Elmúlt az idegességem, így a hasam követelte a reggeli bevitelét.

−Gyere! – megfogta a kezem és úgy húzott a ház felé. – Apa, nagyon király palacsintát tud. – ezen mosolyognom kellett. A házba lépve az asztal megterítve állt. Egy adag palacsinta már ott tornyosult rajta. Egy egész hadseregnek elég lett volna. Legalábbis én úgy gondoltam. Jake a helyemre vezetett, majd mellém ült.

−Szervusz Bella! – köszöntött Billy is, amint meglátott minket. – Mindjárt kész az újabb adag palacsinta. – elég volt csak Jacobra nézni. Egy maga képes volt befalni az összeset.

−Köszönöm Billy! – nevettem el magam. Soha senkit nem láttam, akinek ilyen jó étvágya lett volna. Ez is csak megerősített bennem egy bizonyos érzést. A biztonság érzését. Már tegnap, vacsora közben is éreztem. Mondjuk, akkor még nem igazán tudtam hova tenni. Most se, de ettől az érzéstől sokkal jobban érzem magam. Olyan hihetetlen ez az egész. Ide költözésünkkor rettegtem az új helytől, az új iskolától. Be is igazolódtak a félelmeim. Egy hét telt el azóta és Jake csakúgy belecsöppent az életembe. Ez az egyetlen jó dolog, ami itt ez idáig jó történt velem.

−Húh! De jól laktam. – dörzsölgette meg gömbölyödő pocakját.

−Azt látom. – nevettem ismét. Már rég nevettem ilyen felszabadultan.

−Hogy ízlett a reggeli? – kérdezte Billy, miközben segítettem neki leszedni az asztalt. Jake elég lusta, állapítottam meg. Billy tolószékben ül, még is mindent ő csinál. Ezen kicsit csodálkozom, bár ez semmiben sem korlátozza, főleg a saját otthonában.

−Lemegyünk a partra? – nézett rám félszemmel, mint, aki mindjárt elalszik, pedig csak nem rég kelt fel a nap. A mai időjárás csapadékmentes, de borús, így túlzás, hogy felkelt a nap, mert a felhők miatt semmi sem látszik belőle.

−Naná! – kérés nélkül indultam is. Jake arcán egy kis döbbenetet láttam, de szó nélkül követett.

−Majd jövünk. – vetette még oda tök lazán az apjának.

−Érezzétek jól magatokat! – hallottuk még, mielőtt kiléptünk volna a szabadba. Jól esett a kinti friss levegő. Jó nagyokat szippantottam belőle.

−Gyere! – fogta meg ismét a kezem. Bőre melege jó érzéssel töltött el. Nem volt okom ez ellen tiltakozni. Pedig nem igazán szeretem az ilyen dolgokat.

Elindultunk a part felé. A ház mögötti erdőben, egy ösvény vezetett, azon haladtunk és csak hamar kiléptünk a homokos partra. Vagy inkább lehet nevezni saras partnak, mert az eső teljesen átitatta a partot fedő homokréteget.

Jacobbal kézen fogva sétáltunk, mint két szerelmespár. Persze nem vagyunk azok, hisz alig ismerjük egymást.

−Nézd csak azt a farönköt! – mutatott egy kicsit távolabb, az erdő szélén álló terület felé. – Azaz én rönköm. Ott szoktam gondolkodni. – arra felé kezdett húzni. Az ő tempójában nem tartott sokáig odaérni, de nekem loholnom kellett utána. Mire elértük a fáját, addigra alig kaptam levegőt. – Tessék! Foglalj helyet! – mosolygott büszkén. – Mesélj! Hogy tetszik Forks? Milyen a suli? – vágott rögtön a közepébe, amint leültünk. Olyan jó hallgatni a tenger zúgását. Már annyira megszokta, hogy Pheonexben mindennap hallhatom. Itt azonban sajnos nem. Jó kis nosztalgia hely. Lehajtottam a fejem. Bárcsak nem tudnám, most hol vagyok. Forksban eddig egyáltalán nem éreztem jól magam és alig vártam, legyen olyan itt is, akinek végre kiönthetem a szívem. De mi van, ha ezzel is csak elijesztem. De már tegnap is elakartam mesélni neki, csak a szüleink miatt nem lehetett, mert minden mozdulatunkat figyelték.

−Valami baj van? – mint, aki ezer éve ismer és tud olvasni az arcomról, vagy a gondolataimból. – Nekem nyugodtan elmondhatod. Ígérem, kettőnk között marad. – ez egy kicsit megnyugtatott. Nem volt okom tovább hezitálni.

−Nem is tudom, hol kezdjem. – sóhajtottam fel.

−Mi lenne, ha az elejétől. – mosolygott rám, én meg visszamosolyogva bólintottam.

−Forks egy szörnyű hely és nagyon utálom. – kezdtem bele – És haragszom a szüleimre is, amiért magukkal ráncigáltak, erre az állandóan csapadékos vidékre, ahol soha nem süt a nap, vagy csak nagy ritkán és, mert ott kellett hagynom a legjobb barátaimat. – csak úgy áradtak belőlem a szavak. – Az iskola meg kész katasztrófa. – itt túlságosan is elérzékenyültem. Véletlenül elhullajtottam néhány könnycseppet. Jake az ujjaival szárította fel őket. Olyan jól esik a sok rossz élmény után a Jakből áradó, felém irányuló kedvesség. – Nincs egy barátom se. Nem fogadtak be maguk közé, kirekesztett vagyok. – itt már nem bírtam tovább és patakokban kezdett folyni a könnyem. Jake átölelt és a vállába temettem az arcom. Türelmese hallgatott végig. Egyszer sem szólt közbe, aztán azt is megvárta, míg meg nyugszom, és abba marad a sírásom. Végre valakinek személyesen is elsírhattam a bánatom, még ha az egy fiú is. Igaz a lányoknak is elmondok mindent, de telefonban, meg interneten az még se ugyanolyan. Most már biztos lehetek abban is, hogy Jacob Blackben egy igazi jó barátra találtam. Az egyetlenre ezen a helyen.

−Jobban vagy? – kérdezte miután már teljesen eláztattam könnyeimmel a pólóját.

−Igen. Köszönöm! – jól esett az biztos. Sokkal felszabadultabban tudtam rá mosolyogni.

−Akkor elég legyen a szomorkodásból! – pattant fel. – Indulás!

−Hova megyünk? – kérdeztem értetlenül.

−Oda fel. – mutatott a legmagasabb szikla tetejére.

−Ugye most csak viccelsz? – néztem rá rémülten, amin ő csak egy jót kacagott.

−De hogy. – megfogta a kezem és húzott magával. Nem volt, mit tenni, követnem kellett. Tőle még az is kitelt volna, hogy a hátán cipel odáig. Azt pedig már nem. – Csodálatos onnan a kilátás. Meglátod. – a szeme erre a tényre felcsillant.

−Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – nem tartozom a legszerencsésebb emberek közé. Ha alkalom adódik rá, a legkisebb dologban is el tudok esni.

−Ne aggódj! Vigyázok rád! – az ő vidámsága és optimizmusa engem is felvidított. Legalább erre a néhány órára elfelejthetem bánatom. Holnaptól úgy is kezdődik minden elölről. Azonban azaz apró, csodaszép lány, mindig olyan kedvesen néz rám. Ez azért jól esik, bár eddig nem adta még konkrét jelét az ismerkedésnek. De ez akkor is jó dolog a sok rossz mellett. És most még itt van nekem Jake is. Úgy érzem, hogy már ezzel az egy jó dologgal is kárpótolva lettem minden rosszért, ami mostanában ért. La Push nincs messze. Bármikor tudunk találkozni, hisz én is jöhetek hozzá és ő is hozzánk.

−Jake? – rám emelte gyönyörű, mosolygós tekintetét. – Barátok vagyunk?

−Barátok, örökre. – felemelt és megperdített a levegőben. Amióta ide költöztünk, ami nem hosszú idő, de most először éreztem magam igazán boldognak. És mindezt egy srácnak köszönhetem, akit alig két napja ismerek. Soha nem gondoltam, hogy velem ez, előfog fordulni. A főleg nem nagyon jöttem ki eddig. Alig vártam, hogy elmeséljem a barátnőimnek a forksi életem fordulópontját.

A szikla tetején a látvány tényleg csodálatos volt. Be lehetett látni az egész vidéket Minden olyan picinek tűnt. Azt kívántam, bárcsak soha se múlna el ez a nap.