10. fejezet - Aprócska balhé

Sziasztok! Nem akartalak titeket sokat váratni és mivel elkészült a kövi feji, gondoltam fel is rakom. Így nem kellett jövő hétig várnotok, de nem tudom a következő feji mikorra fog elkészülni :)

Napok, hetek, hónapok alatt folyamatosan figyeltem Cullenéket. Egyszer sem láttam őket enni, vagy inni. Magukon kívül senkivel sem foglalkoztak. Ha éppen napos idő volt, ami nem gyakran fordult elő, akkor egyikőjük se jött még csak az iskola közelébe se. Ez több, mint gyanús. Azt már első alkalommal is megfigyeltem, hogy a bőrük színe sokkal fehérebb, mint egy normális emberé. Még az enyémnél is, pedig én aztán igazán sápadtnak számítok. Azonban, ezeken kívül semmi sem utalt arra, hogy nem emberek lennének. Ettől függetlenül a gyanúm nem múlt el.

Jakekel is egész jól összemelegedtünk. A kapcsolatunk egyre jobban mélyült, míg Edwardtól egyre jobban távolodtam. Nem is tudom, mi van velem, hisz nem is ismerem. Tudom jól, hogy soha semmi esélyem nem volt rá, hogy mi akárcsak egy percre is kapcsolatba kerüljünk. Biológia órán mellettem ül, de olyan távol tőlem, amennyire csak tud. Kezd egy kissé idegesíteni. Nem értem mire jó ez és miért csinálja. Soha egy szót nem váltottunk egymással. Ha, nem kénytelen mellettem ülni, akkor messzire elkerül. Lassan kezdek hozzászokni, de akkor is nagyon bosszantó tud lenni. A többiek az elmúlt hónapok ellenére ugyanúgy viselkednek, ha lehet ezt mondani, velem. Emmett állandóan nevet, bár sokszor fogalmam sincs min. Alice minden alkalmat megragad, hogy rám mosolyogjon. Jasper olyan, mint mindig, simán csak fancsali képet vág, érzelemnek egy csepp jelét sem mutatva. Rose ugyanúgy keresztülnéz rajtam, ahogy Edward. Szóval semmi nem változott. Egyedül Jakekel való kapcsolatom mélyül egyre jobban és jobban. Minden napot együtt töltöttünk és töltünk azóta is, hol nálunk, hol náluk. Amíg betartjuk a szüleink szabályait, addig egyikőjük se szól bele a kapcsolatunkba. Anya még élvezi is, mert olyankor még inkább fitogtathatja szakácstudományát. Ugyanis, ha nálunk vagyunk, Jake általában itt vacsorázik és csak utána megy haza mivel másnap suli, de előfordult, hogy Billy is csatlakozott hozzánk. Hétvégén jobb a helyzet. Olyankor nincs megszabva a kimaradás határideje. Sokkal felszabadultabban élvezhetjük egymás társaságát, a hétköznap korlátai nélkül. Ezért is szeretünk, főleg La Pushban lenni. Billy nem lóg állandóan a nyakunkon, mint az én szüleim.

Tanév közepe van. Amikor idejöttem még alig pár hete kezdődött csak a tanítás. Azóta mennyire megváltozott minden! Jakenek köszönhetően igazán megkedveltem Forksot. Azonban, ha ő nem lenne, biztos még mindig utálnám.

Egy újabb La Pushban töltött hétvége. Ritka szép idő van, úgyhogy Jake meg én kihasználva az alkalmat, reggeli után a tengerparton sétálgattunk. Most nem fogta meg a kezemet és ez különös, mert barátságunk kezdete óta állandóan fogta.

−Bella! – állt meg egyszer csak velem szemben. Arcomat két keze közé vette. Mindig is olyan forró volt a bőre és ez általában jól esik, mivel én eléggé fázós vagyok. Most is jól esett az érintése.

−Tessék Jake? – néztem a szemében, ahonnan reményt olvastam ki.

−Kedvelsz engem, ugye? – ez a kérdés meglepett hisz nagyon jól tudja, hogy igen.

−Persze Jake, hisz tudod. – habozás nélkül vágtam rá. Ezen elmosolyodott. Nem tudom hova akar kilyukadni ezzel.

−Én is kedvellek. Nagyon is. – mondta. Majd forró ajka szép lassan megérintette az én forrónak éppen nem mondható ajkamat. Meglepett és ledermedtem, de nem húzódtam el. Ajka úgy simogatta az enyémet, mint a lágy nyári szellő szokta a bőrömet. Nyelvét lassan, de határozottan mozgatta a számban. Nagyon jól esett. Karjaimat a nyaka köré fontam és viszonoztam a csókot. Mintha meglepte volna, de ettől felbátorodott és most már a derekamat fogva csókolt, néha még a levegőbe is emelt közben. Miután eleresztett, alig kaptam levegőt.

−Húh! Ez nem volt semmi. – lihegte ő is levegő után kapkodva.

−Hát igen. – mosolyogtam rá, amit viszonzott. Átölelte a vállamat, én pedig a derekát és, így sétáltunk tovább a parton. Nem szóltunk egy szót sem, nem akartuk elrontani a pilanatot. Még soha senki nem csókolt meg. Jake volt az első és fantasztikus volt. Még soha nem éreztem ilyet.

−Bella? – most vajon, mit akarhat?

−Igen? – azért visszakérdeztem.

−Akkor te most a barátnőm vagy? – kérdezte nagyon komolyan, de olyan aranyosan, hogy teljesen belepirultam.

−Igen. – a válaszom után még egy csók következett. Ez már sokkal szenvedélyesebb és bátrabb volt, mint az előző.

−Azt hiszem, be kell jelentenünk a szüleinknek. – mint egy igazi gavallér. Pontosan még nem tudom, mit érzek Jake iránt, de keresve se találnék nála jobb srácot, sehol a világon. Ezt már most is tudom.

−Én is azt hiszem. – ettől csak még jobban elpirultam, amin egy jót nevetett.

−Ezentúl, mindennap én megyek érted a suliba. – ez meglepett és elég furcsán is hangzott.

−De hisz mostanában mindig te szoktál értem jönni, kivéve, ha dolgod van. – néztem rá értetlenül.

−Igen. De ez más lesz. Most úgy fogok érted menni, mint a fiúd. Azt akarom, hogy mindenki tudja. – erre igazán semmi szükség, de ha ő ettől jobban érzi magát, semmi kifogásom ellene.

Először Billyvel közöltük a hírt, aki kitörő lelkesedéssel fogadta, hogy kapcsolatunk barátságból immár komolyabbá alakult. Úgy vettem észre már az elejétől nagyon is kedvelt engem. Aztán megbeszéltük, hogy Jake nálunk vacsizik és a szüleimmel vacsora közben közöljük az új fejleményeket. Nem tudom, hogyan fogják fogadni.

Amikor hazaértünk az első dolgom az volt, hogy az interneten elküldjem barátnőimnek az új, meglepő fordulatról szóló beszámolómat. Alig vártam, hogy elújságolhassam nekik. Jake, addig türelmesen várt lent a nappaliban. Mivel a héten telefonon már beszéltem velük, csak az e-mail maradt. Természetesen velük továbbra is tartom a kapcsolatot és minden héten felhívtam őket egyszer telefonon. Mindent elújságolok nekik, ami történik. Igyekszem semmit sem kihagyni. Nagyon hiányoznak, de Jake mellett annyira jól érzem magam, hogy néha teljesen elfeledkezem hiányukról. Miután befejeztem, visszamentem a nappaliba. A vacsora is elkészült addigra, az asztal megterítve állt. Természetesen négy főre. Anya tudja, ha ilyenkor itt van Jake, akkor itt is fog enni. Jakenek nagyon nagy étvágya van, de azért nálunk próbálja visszafogni magát, hiába mondja neki anya, egyen csak nyugodtan.

−Milyen napotok volt? – kérdezte anya már vacsora közben.

−Nagyon jó, köszönjük! – felelte Jake és csillogó szemekkel nézett rám. Akaratlanul is, de lesütöttem a fejem, hogy elrejtsem pirulásomat.

−Anya! Apa! Valamit el kell mondanunk. – fogtam meg Jake kezét. – Jake és én a mai naptól együtt járunk. – félve vártuk a reakciójukat, de csak néma csöndet kaptunk. Pár percig semmi. Kezdett egészen kínossá válni a helyzet.

−Hát ez fantasztikus kicsim! – szólalt meg előbb anya. Biztos megkellett emésztenie a hallottakat, vagy nem értem, mi tartott ilyen sokáig ezen a válaszon. – Igazán örülök nektek. – mosolygott, majd mind várakozóan apára tekintettünk.

−Én is nagy örülök. – mondta végül ő is. – Jakenél jobb fiút úgysem találhattál volna. De a hétköznap lévő szabályok, ettől függetlenül továbbra is érvényben vannak. – nyomatékosította szavait. Nagy kő esett le a szívemről; mindketten fellélegeztünk. Vacsora után forró, szenvedélyes csókkal váltunk el. Azt mondta másnap nem tudunk találkozni, mert Billyvel nagy bevásárlást terveznek Seattleben és nem tudják, mikor érnek vissza. Ez kicsit letört, hiszen majdnem két napig nem fogom látni. De megígérte, hétfőn időben ott lesz értem a sulinál. A vasárnapot nagy nehezen túléltem. Egész nap nem tudtam, mit kezdeni magammal bár, már fele annyira sem telt olyan rosszul, mint az első itt töltött néhány hetem.

Hétfőn, Edward a biológia órán, olyan furcsán viselkedett. Egyfolytában engem bámult. Le se vette rólam a szemét. Ettől kicsit feszengtem, de igyekeztem tudomást sem venni róla. Nem volt könnyű, mert tekintete perzselte a bőrömet.

−Szia! Edward Cullen vagyok. – mi? Hozzám beszélt? Ez nem lehet. Hónapok óta ülünk egymás mellett és eddig figyelemre se méltatott, nemhogy szóra. Nagyon meglepődtem. Azt se tudtam hova kapjak.

−Szia! Én meg Isabella Swan, de mindenki csak Bellának hív. – a tekintete rabul ejtett, de gyorsan visszafordítottam a fejemet a tanár felé.

−Most olyan más vagy. – mi ütött belé, hogy csak úgy áradnak belőle a szavak, még hozzá felém? – Mintha boldogabb lennél. – ez szintén meglepett. Nem is ismer. Honnan tudja, mikor, milyen vagyok?

−Igen, az vagyok. – miért is tagadnám. Abban a percben megszólalt a csengő, de nem tűnt el azonnal, ahogy szokott. Értetlenül néztem rá és nem is rejtettem véka alá mennyire meglepődtem ezen is.

−Ennek örülök. – hajtotta le a fejét. – Rossz volt látni, hogy állandóan olyan szomorú vagy. – Nem úgy tűnt, mintha érdekelné. Bár, Jake miatt az elejétől kezdve jobban éreztem maga, igaz ez a suliban nem nagyon látszódott rajtam, ez még is más volt.

−Köszönöm! Kedves tőled! – azért elpirultam a szavain. Aztán ennyi is volt. Ismét eltűnt, mint felhő a szürke ködben. De ez is valami. Soha nem gondoltam volna, hogy beszélni fogok egy Cullennel, főleg nem Edwarddal. Erre tessék.

Matek után az ebédlőbe vettem az irányt. Farkas éhes voltam és ez még engem is meglepett. Amióta ide járok nem igen ebédeltem. De most jól megpakoltam a tányéromat mindenféle jóval. Azt nem tudom megeszem-e mind, de kezdésnek nem rossz. A szokott helyemre ültem. Onnan figyeltem az eseményeket. Edward onnantól kezdve megint nem nézett felém. Alice mosollyal üdvözölt, mint mindig.

Szépen csipegettem az ebédet. Arra lettem figyelmes, hogy a tőlem nem messze lévő asztalnál néhány srác engem figyel. Próbáltam nem törődni velük, de nem bírtam megállni, hogy néha ne pillantsak feléjük. Az ebédlő is kezdett kiürülni. Gyorsan elrepült az idő. Van még egy órám, aztán végre találkozhatok Jakekel. Cullenék közül már csak Alice és Jasper ült az asztaluknál. Mindketten engem figyeltek.

−Elnézést! Leülhetünk? – felkaptam a fejem. Meg se várták válaszom már le is telepedett mellém az a néhány srác, akik még az előbb a saját asztaluknál ülve figyeltek.

−Ő… - hirtelen szóhoz sem jutottam. – Inkább egyedül lennék. – mondtam a végén félénken.

−Ugyan már! Hidd el, élvezni fogod a társaságunkat. – nevette el magát és közelebb csúszott hozzám a székével. Próbáltam a székemmel hátrálni, de neki ütköztem egy másik srácnak, aki mögöttem ült. Ekkor megpróbáltam felállni és távozni, de visszarántott. – Hé! Mondtam már, hogy jól fogod magad érezni velünk. – kirántottam a kezem a szorításából. Erre begurult. – Na, most már aztán… - de nem tudta befejezni.

−Van valami probléma? – Alice állt az asztalnál Jasperrel együtt.

−Nincs semmi olyan, amit ne tudnánk megoldani. – mondta flegmán az a srác, aki az előbb elvesztette az önuralmát. Úgy látszik ő a főnök.

−Én nem úgy láttam. – mondta Alice nyugodt hangon. – Jól vagy? – fordult hozzám. Én szóhoz sem jutottam.

−Jól van. – válaszolta helyettem, mintha én itt se lennék.

−Nem tőled kérdeztük. – szólalt meg Jasper fenyegetően. – Jobb, ha most távoztok. – a szeme villámokat szórt és teljesen elsötétedett. Csak úgy sütött belőlük a düh.

−Oké, oké. – ez a nézés meghátrálásra kényszerítette a srácokat és olyan gyorsan távoztak, hogy még a székeiket is feldöntötték.

−Én Alice vagyok, ő pedig Jasper. – mutatkozott be. Ez már a sokadik furcsaság a mai napon. Már túl sok is egyszerre. – Nagyon örülünk, hogy megismerhettünk. – mosolygott rám, szokásos mosolyával, amit már olyan jól ismertem, de most itt állt előttem és közelebbről csodálhattam meg.

−Sziasztok! Én Bella vagyok. – a meglepettségtől majdnem elfelejtettem a nevemet is.