7. fejezet - Egy gondolat

Tanya örömmel fogadott, mikor odaértem hozzájuk. A futástól kissé kiszellőzött a fejem.

- Edward! – üdvözölt kedvesen – Őrülök, hogy itt vagy. – tudom, hogy őszinte. Tisztán látom a fejében mennyire őrül látogatásomnak, de azt is látom többet remél, mint egyszerű látogatást.

- Köszönöm Tanya! – üdvözöltem én is mosolyogva. – De jobb, ha rögtön az elején tisztázzuk. – igyekeztem nem túl hivatalos hangot megütni. Nem akarom megsérteni. – Azért jöttem, mert nyugalomra van szükségem, hogy gondolkodni tudjak. Semmi több. – jelentettem ki.

- Csak nem egy lányról van szó? – mosolygott rám. Az én arcom erre a szóra megkeményedett. Bárcsak ne arról lenne szó.

- De igen. – válaszoltam immár komolyan.

- Értem. – Tanya arcáról is eltűnt a mosoly. „- De szerencsés az a lány.” – sóhajtott fel. Ha tudná mennyire nem az, rögtön elmúlna a rossz kedve. De legalább addig se reménykedik velem kapcsolatban. Pedig már annyiszor mondtam neki, ne várjon rám, nincs értelme. De ő eddig nem adta fel. Mindig azt remélte, egyszer meggondolom magam. Ki is használhatnám a helyzetet, de én nem vagyok olyan. – Ez a legjobb hely a gondolkodáshoz. „Remélem, megérdemli az a lány.” – kedves tőle, de ezek a gondolatok nem segítenek tisztán látni.

- Tudom. Ezért jöttem ide. – azért újra rámosolyogtam. Viszonozta. – Ha nem haragszol, szeretnék egyedül maradni. – indultam is az erdőbe.

- Hogy ne. Menj csak nyugodtan! Ha bármire szükséged lenne, csak szólj nyugodtan.

- Úgy lesz. – eltűntem a fák lombjai közt. Erdő van otthon is, viszont ott van az én idegesítő, kis húgom, Alice is, aki egy percre se hagyna nyugtot nekem. Már pedig arre van a legnagyobb szükségem. Tudom, ez egy kicsit durván hangzik, de ki ne szeretne néha egy kicsit távol lenni a családjától, főleg, ha olyan idegesítő húga van, mint nekem. Nagyon szeretem Alicet, de néha az őrületbe kerget. Nem is tudom Jasper sokszor, hogy tudja elviselni.

Tanyaéknál is van egy kedvenc helyem. A családjaink sokáig együtt éltek. De úgy ítéltük meg, az a legjobb, ha külön utakon járunk. Ekkor költöztünk Forksba, illetve oda vissza. Már néhány évszázaddal ezelőtt is éltünk ott. Mivel nem öregszünk, sokszor kényszerülünk helyváltoztatásra, de időnként visszatérünk a régi helyekre és elölről kezdünk mindent. Kicsit idegesítő, de nem tehetünk mást.

Nem messze Tanyaék házától van egy kis tó. A parton áll egy jó nagy szikla. Azon ülve szoktam a gondolataimba merülni. Most is oda telepedtem le. Nem tudom mennyi idő telhetett el így.

„- Bárcsak Edward nőként gondolna rám.” – hallottam meg Tanya gondolatait, majd a fák mögül megláttam előbukkanni szőke hajfürtjeit. – Szia! Csak gondoltam megnézem jól vagy-e és nincs-e valamire szükséged? – lépett közelebb, majd leült mellém.

- Köszönöm, de jól vagyok. – kedves tőle, de most nincs szükségem társaságra. – Az egyedülléten kívül nincs szükségem semmire.

- Akarsz beszélni róla? – nem úgy nézett ki, mint aki magamra akarna hagyni.

- Nem szeretnék. – fordultam feléje.

- Biztos különleges lány lehet, ha felkeltette az érdeklődésedet. – nem kerülte el figyelmemet a hangjában bujkáló szomorúság, irigység. Jobbnak láttam nem reagálni. „- Nem értem én, miért nem kellek neki.”

- Ne haragudj, de szeretnék egyedül lenni.

- Persze. Már itt se vagyok. Csak szólj, ha kell valami. „- Milyen jó annak a lánynak, hogy Edward őt választotta.” – gondolataiba merülve távozott, amik sokáig visszhangzottak a fejemben.

Tanya szavai nem hagytak nyugtot nekem. Egyre inkább eszembe juttatta Alice látomását és a megjelent lányt. Eddig minden úgy történt, ahogy megjósolta. Nem tudom, hogyan reagáljak erre. Ráadásul azok a barna szemek. Egyfolytában kísértenek. Na és az illata. Még mindig érzem. Bele itta magát a fejembe. Mindig, minden pillanatban érzem. Ez ahhoz vezet, hogy nem tudok másra gondolni. Az illata gondolatának a hatására is elkezd kaparni a torkom és összefut a méreggel telt nyál a számban. Ideje lesz vadászni is egyet. Azóta se oltottam el éhségemet, most meg még inkább kínoz. Utána talán könnyebb lesz rendeznem ezt az egészet magamban.

Már egy hete itt vagyok vendéglátóimnál. Ez idő alatt nem túl sokat voltam velük. Időm nagy részét a sziklán üldögélve töltöm gondolataimba merülve, amik egy percre sem hagynak nyugtot nekem. Nyugtalanságomat meg csak fokozza, hogy semmivel sem jutottam előrébb, mint mikor megérkeztem. A lány továbbra is kísért, semennyire sem halványult találkozásunk emléke. Nem tudom mi tévő legyek. A családomat se mertem felhívni. Attól féltem szemrehányásokat tesznek nekem, amitől valószínű meggondoltam volna maga és ideje korán haza mentem volna. Már pedig még nem állok készen a haza térésre. Jobban mondva inkább nem tudom, haza menjek-e. Fogalmam sincs, hogy lehet ilyen hatással rám egy lány, akit még csak nem is ismerek. Agyam minden egyes zegzugába befészkelte magát. Hiába próbálom kiverni őt belőle. Nem. Az nem lehet. Ráztam meg a fejem, hogy elhessegessem az állandóan visszatérő barna szempárokat, amik ártatlanul tekintenek fel rám. Először majd nem azonnal végeztem vele, nem volt könnyű uralkodni magamon, ennek ellenére soha sem lennék képes bántani őt. Ebben az egyben talán biztos lehetek. Soha sem fogom elvenni az életét, pláne azért, hogy közénk tartozzon csak, mert Alice ezt látta. Megjelent előttem Alice mosolygó arca. Az van ráírva: - Látod! Én megmondtam. – majd kacagva tovaszállt ez a kép. Behunytam szemem, de úgy még inkább kísértettek ezek a képek. Már egy hete mindennap ezeket látom. A családomat, Alicet és azt a lányt látom magam előtt. Ez már tényleg túlzás. Nem lehet rám ilyen hatással. De mégis. Ha kell soha többé nem megyek haza, de akkor se hagyom, hogy ez a dolog elhatalmasodjon rajtam. Nem engedem megtörténni és kész. Bebizonyítom, nem lehet Alicenek mindig igaza. Hisz tudjuk, a látomásait a döntéseink határozzák meg. Már pedig én úgy döntöttem nekem lesz igazam. Húztam fel az orrom. A saját gondolataimon is be tudok dühödni. Mostanában minden apróságon. Ideje lesz lehiggadnom.

- Edward! – dugta ki a fejet a fák mögül Tanya. „- Gondoltam, hogy megint itt lesz. Amióta nálunk van, minden percét ezen a helyen tölti.” – sóhajtott egy nagyot. – Hát itt vagy?

- Hol máshol lennék? – kérdeztem kedvesen. Az elmúlt héten nem sokat zaklatott szerencsére. Nem is vágytam társaságra. Ezt biztos rossz néven veszi, hisz még is csak én vagyok itt a vendég és alig néztem feléjük. Most se túlzottan vagyok oda a jelenlétéért. Ez nem Tanya személye ellen szól, csak egyedül akarok lenni. Legalábbis míg nem látok tisztán.

Vasárnap lévén jó sok ideje nem adtam életjelet magamról. De ha baj lenne, azt Alice úgyis látná, úgyhogy remélem nem aggódnak túlságosan. Egyelőre jobb, ha nem beszélek velük.

- Nem szeretnélek zavarni, de alig mutatkoztál egész héten és már aggódtam. „- Vajon visszautasította az a lány, ezért ilyen szomorú? Én szívesen megvigasztalnám, ha engedné.” – ezen elmosolyogtam.

- Köszönöm Tanya! Nagyon kedves vagy. De te is tudod, mit gondolok erről. Nem akarom kihasználni a helyzetet.

- Pedig én, nem bánnám. – mosolygott vissza. Pontosan tudom.

- Tudom, de az akkor sem olyan lenne. – nagyon jól tudja, milyen régi módi vagyok ez ügyben. Azért hízeleg nekem az érdeklődése.

- Rendben. Inkább meséld el nekem, mi nyomja a szívedet. Nem bírom látni, ahogy vívódsz. – mindig jó barát volt. Sajnálom, hogy nem úgy érzek iránta, ahogy ő szeretné.

- Oké. – egyeztem bele végül. Eddig nem jutottam semmire sem, talán egy külső szemlélő máshogy látja a dolgokat és esetleg tudna segíteni. Töviről hegyire elmondtam neki, mi a helyzet, Alice látomását és azt a lányt is. Türelmesen hallgatta végig elbeszélésemet.

- Most már értem. – mondta miután befejeztem. – Nem csoda, ha magányra volt szükséged. Ezt jól végig kell gondolni, mered-e vagy egyáltalán akarod-e vállalni a kockázatot. Egy ember. Hm! Nem semmi. – ő is meg lepődött akár csak én. Szerintem ő se tudja elképzelni ennek az egésznek az értelmét. Egy vámpír és egy ember. Különös lenne és megvalósíthatatlan. – De tudom, te képes vagy kezelni a helyzetet. Nem az a típus vagy, aki megfutamodik. Helyesen fogsz dönteni. De tudod, hogy itt mindig szívesen látunk és bármeddig maradhatsz. – puszit adott az arcomra, majd újra magamra hagyott. Be kell látnom sokat segített. Lehet már előbb se ártott volna őt beavatnom. Teljesen igaza van. Soha semmi elől nem futottam el. És nem most fogom elkezdeni. Megszületett a döntésem. Haza megyek. Fölösleges volt értesítenem a családot, Alice biztos látta a döntést. Nem hagyom egy idegen, ismeretlen lánynak, hogy távol tartson a családomtól. Sokáig éltem magányosan és ők nagyon fontosak nekem. Gyorsan elköszöntem Tanyaéktól és futásnak eredtem, immár hazafelé. Semmivel se jutottam előrébb ez igaz. De az elhatározás itt van bennem. Ha nem hagyom, akkor nem történhet semmi. Majd igyekszem távol tartani magamtól. Tudom, ha arról lenne szó, az egész család képes lenne elköltözni miattam. Erről pedig szó se lehet. Addig nem, míg tudom magam kontrolálni. Abban pedig jó vagyok.

Késő estére értem haza.

- Edward! – ugrott a nyakamba Alice, amint beléptem az ajtón. Be kell vallanom már kissé hiányzott, hogy nem ugrál folyton körülöttem és nem nyaggat mindenféle hülyeséggel. – Szégyelld magad! Fel se hívtál. – pirított rám.

- Sajnálom. – most az egyszer igazat adtam neki. – De csak így lehetett teljes nyugalmam.

- Szóval nyugtot akartál tőlünk? – csalódottan nézett rám.

- Te is tudod, hogy nem így értettem. – öleltem meg.

- Persze, hogy tudjuk. – ölelt át Carlisle is. – Örülünk, hogy végre visszatértél közénk.

- Az eszedbe se jutott, hogy esetleg aggódunk miattad, mert nem kapunk hírt felőled? – vont kérdőre most meg Rose.

- Ugyan már Rose! Úgyis tudom, hogy Alice folyamatosan szemmel tartott. Ha baj lett volna tudtátok volna.

- De akkor is Edward! – ritka, amikor Alice és Rose egyet értenek. Ez most pont olyan alkalom. Összefogtak ellenem.

- Jaj gyerekek! Hagyjátok már szegényt! – vett védelmébe Esme. Ő is odajött és jó erősen megölelt. – A lényeg, hogy ismét itt van.

- A tékozló fiú hazatért. – hallottam meg Emmett kissé gunyoros hangját. Már majd nem elfelejtettem milyen humoros is tud lenni. Mindenki a nappaliban volt. Alice már biztos akkor elújságolta nekik haza jövetelemet, mikor meghoztam ezt a döntést.

- Igen és egy darabig marad is. – jelentettem ki magabiztosan.